Tudom hogy van benne helyesírási hiba, és szóismétlések tömkelege, de muszáj voltam feltenni, mert különösen jónak érzem ezt a kis szösszenetet:) Jó olvasást, ha még olvastok :)

Jó nagyot nőtt az én szépségem, ugyanis körülbelül akkora lehetett a marmagassága, mint egy hidegvérű-nagytestű lóé. Természetesen cseppet sem hasonlított egy lóra, sokkal fenségesebb látványt nyújtott. Már régóta kettesben élünk Cicával és a sárkányainkkal a Kerepes melletti erdős részen, szerencsére senkit sem zavartunk meg. És mostanra lettek annyira fejlettek Alhana izmai hogy engem is elbírjon. Persze hogy én is rásegítettem egy kicsit, ugyanis fél éve már hogy fogyókúrázom, hogy szegénykém ne roppanjon össze a súlyom alatt. Megcsináltattam a térdeplős nyerget is, de elég ügyetlenül sikerült felszállnom a sárkányomra. Az összes lehetséges szerszámot odakészítettem Cica mellé, és megbíztam vele hogy ha gond van, akkor repüljön utánam és adja oda őket. Cica már gyakorlottabb reptető volt nálam. Hiszen Kalen hátán már rengeteget utaztak. Viszonyt neki sajátos jelrendszerük volt. Cicám fütyült repülés közben, így irányította Kalent. Én viszont minden létező könyvet átbújtam hogy hogyan is kéne irányítanom a sárkányomat.

   Szerencsére Alhana is lefeküdt a földre, megpróbált nyugodtan maradni, de nyakfodrai remegéséből kikövetkeztettem az ellenkezőjét. Alig várta hogy engem is felvigyen a magasba. A farka hegyét is idegesen csóválta, hol kinyitotta a fodrokat, hol összezárta őket. Soha nem ültem még Alhana hátán, pedig már 2 éve hogy kikelt a tojásból. Soha nem mertem volna hátasnak használni… valahogy nem vitt rá a lélek. Ahogy felmásztam a mellső lábán, és a vállán, kicsit magasnak éreztem a terepet, hiszen így is térdelve a földtől voltam egy méter magasban. Bekötöttem magam mindenhol, a lehető legszorosabbra, feltettem a gerincvédőmet, a külön repülésre vásárolt sapkámat, majd felvettem a repülős szemüvegemet. Már minden kellékem megvolt a repüléshez, egyedül a tapasztalat hiányzott. Sóhajtottam egy nagyot, mert nagyon remegett a gyomrom, persze Alhana is tudta, mert megbeszéltem vele előző éjjel, hogy csak akkor fogok repülni vele ha finoman kezdi, ugyanis enyhén tériszonyos voltam. Beleegyezett, hogy mindent megtesz hogy jól érezzem magamat.

   Megpaskoltam a vállát, ez azt jelentette, hogy indulhatunk. Ahogy térdepeltem a nyeregben, éreztem az összes izmát magam alatt. Éreztem ahogy hatalmas levegőt vesz majd lassan kifújja. Megemelkedett a teste, és én jócskán két és fél méterre csücsültem a hátán, a vállai között. Amíg nem bontotta ki azokat az irdatlan hosszú és kecses gyöngyház szárnyait addig nem is izgultam igazán. Lépkedett párat előre, hiszen erre is megkértem, épp azért hogy megszokjam a mozgását.

- Cicám, ugye minden kötél szorosan tart? – kérdeztem kissé remegő hangon. Mielőtt még válaszolhatott volna, Alhana közbe vágott.

- Ne féljél már! Itt vagyok, ha bármi baj lesz elkaplak… Vagy nem bízol meg bennem? – ezzel megfogott… Benne bíztam a legeslegjobban. Mindent elmeséltem neki.

- De… igazad van. – vallottam be. – De aztán elkapjál ha lesz valami!! – Horkantott egyet, majd berogyasztotta a lábait, és kitárta azokat az óriási szárnyait. Egyenként lehettek vagy négy és fél méter hosszúak, és tudtam hogy még csak két éves… Vajon mennyit fog nőni még? Felemelte őket, még mélyebbre rogyott…

- Kész vagy?

- Repüjünk! – azzal kinyújtotta teljesen a szárnyait, - persze minden de minden egyes izomrostját éreztem a térdeim alatt – és lecsapott. Megrázkódtam a nyeregben, gyorsan megszorítottam a fogantyúkat, majd még egy rázkódás, és egy újabb csapás. Hatalmas erővel lőtt ki felfelé. Nem is lehetett volna lemérni. Óriási szárnyaival úgy evezett a levegőben, mint a kenusok a vízben. Egyre jobban csúsztam hátra, és féltem hogy a kezem nem lesz elég erős ahhoz hogy tovább tartsam magam a fogantyúba, rettenetesen sikított a fülembe a szél, de láttam ahogy Alhana mozog alattam. Csodálatos látvány volt, ahogy ez a hatalmas test képes a levegőbe emelkedni. Csodálatos és egyben félelmetes, mert most sikerült lenéznem a földre. Cica és Kalen hangyányira zsugorodtak és már olyan jeges szél csapott az arcomba, hogy szólni akartam Alhanának hogy ne emelkedjünk feljebb. Ám mikor meg akartam paskolni a nyakát hirtelen, nem éreztem a súlyomat, és láttam hogy Alhana háta is ívbe hajlik, majd jó 5-10 métert süllyedtünk a levegőben, amitől természetesen felfordult a gyomrom, de az első sokk után, már sokkal jobban éreztem magamat. Most már nem mozgott a sárkányom, mindössze néhányat evezett a szárnyával, de az sem volt túl megerőltető. Csak kitartotta a szárnyát és hagyta hogy vigye a légáramlat. Most már én is bátorságot merítettem, és elengedtem a kapaszkodót és nem simultam rá annyira sárkányom nyakára. Feltérdeltem rendesen, majd lenéztem a városra. Tisztán láttam az összes utat, melyik hova vezet, az összes autó akkora volt mint egy gyufásdoboz, már Cicát és Kalent sem láttam lent. De valahogy annyira nem is foglalkoztam velük. A közeli erdő fái olyanok voltak mint a bárányfelhők azzal a különbséggel, hogy ezek mind zöldek voltak. Alhana hátra fordult.

- Na hogy tetszik a kilátás? – kérdezte. Hát őszintén köpni nyelni nem tudtam… egy épkézláb szót nem tudtam kinyögni… - Én is így gondoltam – nevetett miközben visszairányította a fejét előre. Még egy kisebb szárnycsapás, máris emelkedtünk pár métert. Majdnem egész Kerepest beláttam, sőt mintha az Örs vezért teréig is elláttam volna, bár erre nem vettem volna mérget.

Alhana óvatosan kormányozott, a kisebb kanyarokat is úgy kitolta, hogy a lehető legkevésbé forduljon fel a gyomrom. Nem értettem hogyan csinálja, hiszen egyáltalán nem mozgott, nem döntötte meg a törzsét, a fejét sem fordította el. Hátra is néztem, és láttam hogy a farkán az egyik fodor be volt húzva…. Tehát így.

- Miattam nem kell finomkodni, azt hiszem már hozzászoktam a repüléshez. Nyugodtan kanyarodj rendesen ahogy nélkülem is tennéd. – kiáltottam előre, tölcsért formálva a kezemből. Láttam egy bólintást, majd mindenestül balra dőltem, és a horizont is megdőlt balra. A törzsem szinte párhuzamosan állt a földdel, persze itt már azért megkapaszkodtam a biztonság kedvéért, mert azért még nem voltam annyira biztos magamban. Majd ezután az éles balkanyar után, dugóhúzóban ereszkedtünk lejjebb. Csak úgy pörgött a világ, már szinte azt sem tudtam hogy melyik irányban van a város, az egyetlen támpont. De még mindig nem álltunk meg. Ahogy lejjebb ereszkedtünk, melegebb volt a levegő is, nem fáztam annyira, és láttam hogy Cica is felül Kalen-re. Bár Kalen egy kicsivel tömzsibb volt Alhanánál, ő is hatalmas szárnycsapásokkal igyekezett felfelé, a mi magasságunkba. Csak úgy jöttek és jöttek, még mindig ugyan olyan gyorsasággal. Ahogy elzúgtak mellettünk, a légörvényt amit gerjesztett egy kicsit kibillentette Alhanát az egyensúlyából, ezért pár korrigáló szárnycsapás után hátrafordult.

- Utánuk megyünk? – kérdezte valami kifürkészhetetlen huncutsággal a hangjában.

- Naná! Ahogy csak bírsz! – és nevetve húzódtam közelebb a nyakához. Csak erre várt a sárkányom, és azonnal akkorát csapott a szárnyával, hogy hátrébb préselődtem a nyereg szíjai között is. Még a lábával is rásegített egy kicsit. Még egy óriási szárnycsapás. Sikított a fülemben a szél, és egyre közelebb eveztünk Kalenhez, aki ahogy ezt észrevette, őrült tempóban előrelendült, majd elkurjantotta magát:

- Verseny a pavilonííííííííg!!!! – majd fogta magát és még egy óriási csapással vagy 20 métert siklott előre a levegőben.

- Hogyan fogjuk őket beér…..ááááááááááá- három szédületes szárnycsapással magunk mögött majdhogynem meghoztuk a hátrányunkat, és majdhogynem úgy lobogtam a nyeregben mint egy zászló a szélben. Sietve megkapaszkodtam közelebb hajoltam a sárkányomhoz, hogy kisebb legyen a légellenálás. És arcon vágott az a hő amit kibocsájt a teste. Ide hallottam ahogyan kalapál a szíve és veszi a levegőt. Nem mondtam volna fáradtnak, valami kisebbfajta idegesség lappangott benne, ugyanis annak ellenére hogy úgy szerették egymást Kalen-nel mint a testvérek, mindig is rivalizáltak egymással. Kalen nagyobb fizikai erő révén sokszor legyűrte birkózásban Alhanát, sokszor sikerült elcsennie tőle az ebédjét, amit persze visszaadott neki, de mindig is kimondatlanul lebegett kettejük között a versengés, és ha nem tévedtem akkor Alhana ez egyszer biztos volt benne hogy ebben meg tudja verni Kalen-t.

   Még pár irdatlan erejű csapás, és jóval lehagytuk őket, már láttam a pavilonjukat, amikor hirtelen nem láttam a sárkányom fejét és hosszúkás nyakát. Mikor végre rájöttem hogy hova is tűnt, már szembe volt velem a messzi föld. Zuhanórepülésbe kezdett, egyre gyorsabban és gyorsabban süllyedtünk. Mint az ágyúgolyó. Még a szárnyait is behúzta. Sikerült magunk mögé néznem a nagy légellenállás közepette, és láttam hogy Kalen hatalmasat bődült, majd vicsorogva utánunk veti magát. Ő előbb húzta be a szárnyait mint Alhana, ezért ő is rohamosan közeledett, de mire előre néztem már csak pár száz méterre a föld felett voltunk, és kételkedtem benne hogy megtud-e állni Alhana biztonságosan. Számtalanszor olvastam az újságokban hogy az ilyen mutatvány elég veszélyes, mert az a sárkány akinek nincs rendesen kifejlődve a hártyája, annak akár el is szakadhat, sőt az ujjpercei is eltörhetnek az ellenállás miatt, akkor aztán nincs több repkedés.

   Már tényleg nem választott el minket sok attól hogy bele ne csapódjunk a földbe, amikor Alhana kitárta a szárnyát, sőt ahogy csak tudta kiterjesztette, hogy jobban lefékezzen bennünket, persze hogy ismét felfordult a gyomrom, és a fejem is elkezdett fájni. Az ujjpercei között annyira megfeszült a hártya, hogy tényleg megijedtem. Azt hittem hogy el fog szakadni, annyira remegett, és az ujjait is ide-oda rángatta a szél. Még egy kisebb korrigálás egy szárnycsapással, majd kinyújtotta lábait, és hatalmasat ütköztünk a földbe, szerencsére a lábára érkezett, de muszáj volt még neki futni egy kicsit a lendülettől, egészen a pavilon belsejéig futott, és ahogy nagy nehezen az émelygésem közepette visszanéztem Kalen is leérkezett már, ő jóval nagyobb darabot túrt ki a leszállásakor mint Alhana, és már loholt is utánunk. Elég messze volt még, de ahogy a sárkányom hátra nézett még jobban szaporázta lépteit, majd gyorsan elnyúlt az egész pavilonban, hátán jómagammal, és vigyorogva várta be Kalen-t, akit majd elöntött a méreg. Még mindig vicsorított, aztán hirtelen megenyhült a pofija, és mosolyogva betrappolt a pavilonba. Orrával megbökte Alhana oldalát.

- Jó voltál öcsi! Legyőztél. – mosolygott. Éppen úgy fordult hogy Cicát is láttam a hátán. Ő nem vett fel sapkát, mert azt hitte hogy csak egy enyhe repülésre vállalkozott. A haja úgy festett mint egy szénakazal amit hátrazseléztek. Kioldotta a lábát a nyeregből, Kalen közben leereszkedett hogy könnyebben földet érhessen, majd lecsúszott az oldalán, és négykézláb lihegve öklendezett a földön. Ahogy én is Alhana hátán. Gyorsan kioldottam magam, de szerencsére az én sákrányom már feküdt, majd én is odabucskáztam Cica mellé, és én is öklendezni kezdtem. A két sárkányt annyira lekötötte ez a kis kergetőzés és a további testvéries birkózás, hogy nem is nagyon figyeltek csak fél szemmel.

- Megérte nem? – kérdezte remegő hangon zihálva gyomortartalommal a szája körül Cica.

- Teljesen! – válaszoltam rá ugyan úgy zihálva, remegő hangon gyomortartalommal a szám körül. Mind a ketten elnevettük magunkat majd megtöröltük a szánkat, és egymást feltámogatva odahúzódtunk az addigra lenyugodott sárkányainkhoz.