Laire és Ashgardi nagyon jó barátok voltak. Bár különböző faj, mégis jól kijöttek. Sokat találkoztak az Északi Királyságban, Asgardi otthonában, de mindig összefutottak valahogyan. Volt hogy mind a ketten járták az erdőket és Asgardi prédára várt, Laire pedig gyümölcsöket gyűjtött, volt hogy esetleg megbizták őket valamilyen feladattal, szinte mindig összefutottak. Asgardi törp volt, harcos természet, szerette a kihivásokat, a megbizásokat, az izalmakat, ezért sokat vadászott nagyvadakra az Elfek erdejeiben. Laire pont az ellenkezője volt. Békés természtű, gyógynövényeket gyűjtött az erdőkben, sokat meditált, hogy a belső békéje rendben legyen. Laire Druida volt. A nagy kasztból már alig csak egy tucat maradt az egész Elf társadalomban. Nagyon megbecsülték őket, hiszen ők tartották fent a természet egyensúlyát. Egy nap Laire-nak különösen nehéz megbizatásban volt része. Meg kellett gyógyitania az egyetlen Elf gyermeket a falujukban. Minden gyógyfüvet kipróbált, még a varázslathoz is fordult, de egyik sem segitett. Kapcsolatba lépett Asgardival, hátha ő tudna segiteni neki. Bár nem volt benne biztos, hogy a megfelelő ember segitségét kéri, de mégis hozzáfordult.

- Asgardi, segits nekem! - Suttogta a nő, miközben a találkozásra készülődött.

- Miben tudnék segiteni kedves Laire? - kérdezte a törp ugyancsak Suttogva.

- Hallottál a beteg gyermekünkről?

- Igen.

- Engem kértek fel, hogy gyógyitsam meg, azt mondták, ha sikerül akkor végre megtanitanak az Utazó alakra.

- És mi itt a probléma? - kérdezte a törp.

- Az, hogy fogalmam sincs hogy, hogyan gyógyitsam meg a gyermeket. Átolvastam minden jegyzetemet, kipróbáltam minden varázsigét és gyógyfüvet, de egyik sem hatott. Talán a te néped gyógyitói tudnának nekem segiteni.

- Gyere el Ironforge-ba, körülnézünk. - válaszolta Asgardi. - Segitek neked, mert a barátom vagy.

- Már indulok is. - Laire magára öltötte az utazó ruháját, ami egy bőrcsizmából, egy szürkés, nagy védelmű nadrágból egy egyszerű fehér ingből és egy fakózöld hosszú ruhából állt. Magához vette a utazóbotját, amit különféle madarak tollai és más állatok fogazata diszitett (ez is segitett neki a gyógyitásban). Kilépett az ősi druida lakból és átvágott Astranaar szűk utcáskáin, amig el nem ért a hippogriffeshez. Kedvesen mosolygott a mogorva repülés mesterre, majd igy szólt.

- Ishnu ala, Testvérem!

- Ishnu ala, Laire! - mondta unottan a hipogriffmester. - Hova szeretnél menni?

- Árnyaserdőbe. - válaszolta a lány. A mester elővezetett egy griffet, majd a fülébe suttogott. A madár csattogtatott párat a csőrével, majd megvárta hogy Laire felüljön a hátára és elhelyezkedjen.

- Jó utat, Laire! - a hipogriffmester az állat mögé állt és rácsapott a hátára egy nagyot, mire a szegény állat csak úgy kapkodta a szárnyát Árnyaserdő felé (Darkshore). A griff Ashenvale megye felett repült, ügyesen kikerülte az évszázados, hatalmas fákat, a repülő állatokat, majd Ashenvale tengerpartjánál, ahol a Végtelen-tenger mosta a partokat, elfordult Árnyaserdő irányába. Végig repült a megye nagy részén, látta a többi Elfet, ahogy a dolgukat végzik, mindenkinek, átfogóan köszönt.

- ISHNU ALA! - a többiek is ugyan ezt vizhangozták. - kis idő múlva megérkezett Árnyaserdő városkájába. Leszállt a griffről és kifizette az utat. Megnyújtóztatta megmacskásodott végtagjait, majd elindult a kikötő felé. Útközben vett magának pár kelléket, amik az esetleges varázsláshoz szükségesek lehetnek, majd felszállt a hajóra, ami az Északi Királyságba vitte, Asgardi szülőföldjére. A Menethil-i Öbölben szállt le, ahol már várt rá Asgardi. Massziv medvebőr bakancs volt rajta szövetnadrággal, melyre fémet varászoltak, hogy védje viselőjét, piros ingét takarta klánjának tabardja, és a páncélingjének apró csattjai. Mosolyogva indult el az Elf lány felé.

- Üdvözöllek, Laire! - öklével a földbe csapott. Ez volt a törpök hivatalos köszöntése. Az Elf lány pedig az ő köszönésükkel fogadta a törpöt.

- Ishnu ala, Asgardi! - mondta méltóságteljesen. Erre mind a ketten elnevették magukat. A Törp nyújtózkodott, Laire pedig lehajolt, hogy megölelhessék egymást.

- Öröm téged újra látni kedves Elf kisasszony. - tréfálkozott Asgardi.

- Ó, és mi van a törpök legnagyobb harcosával? - viccelődött Laire. Asgardinak egyetlen álma volt, hogy a legnagyobb harcosok között emeljenek neki szobrot, sajnos még nem úgy teljesitett, hogy szobrot érdemelne.

- Mi lenne? Unatkozom, nincs egy vad sem amivel a tapasztalatomat növelhetném. Megkérdeztem a népem papjait, ismernek-e valamilyen gyógymódot a gyermek betegségére.

- És sikerrel jártál?

- Igen, a legfőbb papunk Orrik szeretne látni téged. - mondta - úgyhogy ne várakoztassuk meg. - tette még hozzá Asgardi.

- Akkor induljunk tovább. - javasolta az Elf lány.

- Csak utánad szépséges Laire. - hizelgett Asgardi. A lány jót mosolygott rajta.

   Menehil kikötője az egyik legforgalmasabb és egyben legfontosabb helye volt az Északi Királyságnak, minden fajból lakott, vagy kelt át valaki. A Törpök, az Emberek és a Gnómok járták a legsűrűbben, de ritkán ugyan, de meg lehetett találni itt az Elfeket is. Darenei vezérek fontos átkelőhelye volt ez a kikötő. De néha napján a Hordából is átsietett valaki áll öltözetben. Sűrűn jártak az Élőhalottak, és a Vér Elfek. A Taurenek csak átfutottak a helyen, ugyanis nekik nehéz volt állöltözetet húzniuk hatalmas bundájukra és szarvukra, nehezen takarták el patás lábukat. Trollok és Orkok meg sem fordultak a kikötőben, őket egyből levadászták Menethi őrei. Asgardi és Laire megkerülték a kémlelő várat, és a helyi griff mesterhez fordultak.

- Hova lesz az utatok? - kérdezte a griffmester.

- Ironforge-ba, mind a kettőnknek. - válaszolt Asgardi.

- Drága hely az egy Elfnek. Mi dolgod van ott ifjú Druida? - nézett Laire-ra gyanakodva a mester.

- Ahhoz hogy mit csinálok a Törpök fővárosában, annyi közöd van, mint nekem ahhoz hogy mit csinálsz esténként. Vagyis semmi. Inkább nyergelj minél hamarabb egy griffet, hogy oda jussak. - válaszolt zárkózottan a nő.

- Jól van, csak kérdeztem...- motyogta a mester, miközben két griffet nyergelt. Eléjük vezette a lényeket, majd a fülükbe suttogta az uticélt. A griffek késlekedés nélkül a magasba röppentek és elindultak a hegyek felé. Játszottak a légáramlatokkal, szelték a levegőt a felhők felett. Hirtelen a emelkedni kezdtek. A törpök legmagasabb hegye felé repültek. A hófödte hegyen már látni lehetett Ironforge őreit, akik feszült figyelemmel kémlelték a sivár havas tájat Hordások után.

- Már nincs messze! - kiáltott hátra Asgardi Laire-nak. Az elf bólintott és a griffre lapult, hogy ne csapjon az arcába a jeges szél. Asgardi már nem is figyelt oda az ilyen apróságokra, az évek sokán már megkeményedett az állandó fagyban. Hamarosan Ironforge hatalmas kapuin repültek át, végig a folyosókon, majd a Nagy Üllőnél (Great Forge) szálltak le. A griffmester a markát tartotta.

- Két ezüst és harminc réz lesz az út. - Laire fizetett Asgardi helyett is. Majd elindultak a főpap, Orrik felé. Ironforge a hegybe épült, védelmet nyújtott a Hordások ellen. A Törpök már az idők kezdete óta a föld alatt éltek, de csak a leggazdagabb nép engedhette meg magának, hogy egy hegyet kialakitson kényelmes otthonná. A hegyben szinte sosem volt fény, csak a hatalmas kapuknál ahol Odin, a leghatalmasabb harcos és legdicsőbb király gigászi szobra állt. A Törpök tisztelték minden királyukat, ezért nem a földbe temették őket, hanem kő sirokba. Minden dicső törp egy saját kőkriptát kapott, a leghatalmasabbaknak márványból volt a szarkofág. Ironforge leghatalmasabb papjának is márványkoporsó jár majd a jövőben.

   Asgardi befordult a papok szentélyébe és megpillantotta a hatalmas papmestert. Orrikon hófehér köpeny volt, kezében pedig márvány kalapács, ez jelezte, hogy nagy tudású pap volt. Nyitott karokkal üdvözölte a fáradt utazókat. Az öklét a durva kőhöz érintette és Asgardira nézett. A Törp leborult előtte, és a homlokát a kőhöz emelve üdvözölte a papot. Orrik az Elfek hivatalos köszöntésével üdvözölte a csontig fagyott Laire-t.

- Ishnu ala, Laire!

- Ishnu ala, Orrik! - az Elf lány vacogott.

- Javaslom, ifjú Elf, hogy melegedjünk meg a szentély egyik szobájában. - a nő bólintott és követte a törpöt. Asgardi némán lékedett utánuk. Neki ilyenkor nem szabadott szólnia, hiszen egy jóval tapasztaltabb és erősebb társa volt jelen és ő csak vendég volt a beszélgetésben. Orrik kényelmes párnákkal kinálta a vendégeit, majd ő is leült és pipát vett elő és rágyújtott.

- Hallottam, hirét, hogy egy beteg gyermek van az Elfek között.

- Igen, jól hallottad Orrik, senki sem tudja meggyógyitani.

- Akkor miért rád bizták ezt a fontos feladatot? - kérdezte Orrik felhúzva az egyik bozontos szemöldökét.

- Mert én vállaltam el a feladatot, hogy gyógyirt keresek a betegségére. - válaszolta az Elf.

- Nem gondolod, hogy nagy fába vágtad a fejszédet?

- Nem, kell lennie megoldásnak, és meg fogom találni. Nem veszithetjük el a gyermeket.

- Nem lenne kár érte, hiszen sokan vagytok Éj Elf. - Laire nem hitt a fülének. Felháborodva szólt vissza a papnak.

- Lehet hogy sokan vagyunk, Orrik, de nálunk a születés igen ritka. Nagy ünnep ha egy párnak gyermeke születik. A gyermekek nálunk szentek, hiszen nekünk nem megy a gyermek áldás olyan egyszerűen. - szólt vissza Laire. - Azért vagyunk sokan, mert túlélünk minden népet, mit gondolsz miért a mi fajunk a legősibb? - vágott vissza a nő.

- Nem hinném, hogy lenne megoldás a problémádra. - vágott vissza Orrik a legnagyobb nyugalommal. Laire felpattant a párnáról, már nem a hideg rázta, hanem a düh.

- Akkor nem látom értelmét, hogy miért tettem meg ekkora utat egy visszautasitásért, Orrik. - Asgardi megbökte alány térdét (ülve csak addig ért fel hozzá). - Ha törik ha szakad, akkor is megtalálom a gyermek gyógyulásának titkát, ha segitesz, ha nem. Nem látom akadályát a feladat teljesitésének attól hogy nehéz. Meg fogok vele birkózni. - Laire próbálta kordában tartani az érzelmeit, végül sikerült is, a mondat utolsó fele már úgy hagyta el a száját minta csókot dobott volna a kristálytiszta levegőbe. Orrik sóhajtott egyet.

- Régen nem láttam már ekkora elszántságot egy Druida szemeiben. Gyere velem. - mondta nyugodtan a pap, miközben felkelt a párnáról. Asgardi kifújta a levegőt, amit eddig bent tartott és követte őket. A pap a könyvtárba vezette a vendégeit. Egy ideig keresgélt a sok poros könyvek között, szippantgatott a pipájából, majd rábökött a legrégebbi könyvre. - Ez kell neked, Druida. - mondta majd elvette a könyvet. Letette a legközelebbi asztalra majd kinyitotta. A megfelelő oldalon nyitotta ki, majd Laire elé forditotta. A nő olvasni kezdett, majd kikerekedtek a szemei. A könyvben ez állt. "Minden betegségre van gyógyszer, füvek, varázslatok, de amin egyik sem segit, arra neked kell megoldást találnod. Eleune istennő könnye segiteni fog és lelked egy darabja." Az Elf szemében a megértés csillogott.

- Eleune istennő könnye...Hát persze...Mindvégig itt volt a szemem előtt, és nem vettem észre...Köszönöm a segitséget Orrik. - a nő meghajolt a törp előtt, letérdelt elé és a homlokát a kőre illesztette. Orrik felsegitette a nőt, Asgardi is meghajolt előtte, majd ő is a fejét illesztette a kőre, majd Orrik visszavonult a könyvtára mélyébe.

- Végre meg van amit kerestél Laire. - fogta meg Asgardi a nő kezét.

- Igen, végre meg van. Már csak meg kell keresnem. Ashenvale-ban lesz. Már évszázadok óta ott őrizzük, de csak kevesen jutnak el odáig. Elementálok őrzik, ráadásul nem a gyengébb fajta.

- Elkisérhetlek minden Elfek legcsodálatosabbja? - Asgardi kacsintva ajánlotta fel a szolgálatait.

- Köszönöm, a segitségedet elfogadom Harcosok Harcosa. - fordult a Törp felé Laire. Elindultak Ironforgekijárata felé, indultak a griffmesterhez.

- Ne menjünk inkább a Szivkővel? - kérdezte Asgardi.

- Hogyan mehetnénk? Ketten vagyunk.

- Érints meg engem is és akkor együtt térünk vissza Ashenvale-ba. - mondta a férfi. Laire elővette a táskájából a követ. A belevésett rűneirásra nézett, megfogta Asgardi vállát és koncentrálni kezdett. Már érezte a szokásos húzást a köldökében, amivel visszajuthat a falujába, mikor Asgardi felorditott.

- Ez nekünk nem ilyen fájdalmas...- de a mondat végét már nem is birta kimondani, mert már Ashenvale-ban voltak, Laire otthonában. Az Elf elrakta a követ biztonságba, és elindultak a háza felé. Asgardi sokáig fájlalta a tagjait a gyors utazás miatt, nyafogott mint egy gyerek, de mikor beléptek Laire házába, akkor magábafolytotta a szavakat. A nő háza egyszerű mégis elegáns volt. Az ablakban füstölők égtek, melyek nyugtató jázmin illatot sugároztak, egy nagy könyvespolc volt a bejárattal szemben, ami roskadásig volt rakva a varázskönyvekkel, gyógynövényes flaskákkal, és minden más kellékkel ami csak egy Druidának kellhet. A könyvespolc mellett volt az ágy, gondosan bevetve, az ágy támlájára pedig az otthoni, egyszerű ruhák. A ház másik végében, pedig egy étkező asztal foglalt helyet. Egy tálban friss gyümölcsök és magvak várták az éhes szájakat. Asgardi körbenézett az egyszerű otthonon. A házban egy lépcső vezetett le valahova.

- Hát azzal hova jutsz el? - kérdezte kiváncsian a férfi mert még sohasem járt Laire otthonában. Nagyon nagy bizalom kellett hozzá, hogy egy Elf megmutassa az otthonát. Asgardi azt hitte, hogy az Elfek mind pöffeszkedő és kényes népség, akik a pompával akarják hangsúlyozni mivoltukat, ám erősen tévedett, amikor meglátta az egyik tipikus házat.

- A fürdőhelyiségbe. - válaszolta egyszerűen Laire. - Kérsz valamit enni Asgardi? Nagy harcok lesznek, kell egy is energia.

- Egy kis vaddisznó pecsenyét elfogadnék. - csapott a hasára a Törp.

- Mi nem eszünk húst, Asgardi! - mondta meglepetten Laire.

- Hát akkkor mit esztek?

- Gyümölcsöket, növényeket, magvakat... minden olyat, amit a természet ad. Az állatok is szentek, csakis azokat öljük meg, amelyek betegek, vagy amelyek ránk támadnak, de sosem eszünk belőlük. - Asgardi mélyen hallgatott, már nyitotta volna a száját, hogy kekeckedjen, amikor Laire egy jókora almát tömött a szájába. - Tessék, ettől lesz energiád. - A Törp finnyásan méregette az almát, majd falatozni kezdett.

- Köszönöm. - csak ennyit mondott, de lesütött a szavából az elégedetlenség.

- Át kell öltöznöm a harci ruhámba, remélem alakváltásra nem kerül sor.

- Miért? Nagyon jó lehet ha mondjuk medveként gyilkolod az elementálokat. Vagy még jobb, átváltozol macska alakba és karmolásokkal és harapásokkal végzel velük.

- Az élőlények, ha meg is kell ölnöm őket, megérdemlik, hogy szemtől szembe lássák, hogy ki hozza rájuk a halált. - nyugtázta Laire. Asgardi csak a fejét csóválta.

- Nálunk, ilyen felfogással nem élnél sokáig.

- Ezért nem vagyok Törp. - nevetett Laire. - Megyek átöltözök, addig egyél nyugodtan. - Asgardi elmajszolta az almát, majd más ennivaló után nézett. A tál alján talált valami puha zselé szerű valamit. Megkóstolta, de utána egyből köpte is ki.

- Birsalma sajt...- tette hozzá a törp. Épp hogy feltakaritott maga után, mikor Laire jött fel a lépcsőn. A fakózöld ruháját levette, és igy maradt rajta a nadrág és az egyszerű fehér ing, rajta, a klánjának a jelképe, az Elfek világfája. Hófehér haját kiengedte és igy a derekát csapkodta. Asgardi alig tudta megkülönböztetni a fehér inget a nő bőrszinétől. Laire magára aggatta az összes varázstárgyát: gyűrűket, fülbevalót, nyakláncot, sőt még a botját is felvértezte három extra moonkin foggal és négy naga csonttal, hogy még többet sebezzen a varázslata. Asgardi, bár nem volt szakértője a varázslatnak, mégis megérezte a bőrén, hogy Laire most van ereje teljében, most a legerősebb. Kezd esteledni, ezért hivják Éj Elfeknek őket, mert éjjel nagyobb az erejük mint nappal. A Törp hátán felállt az összes szőr, libabőrös lett, majd megrázkódott és tisztelettel nézett barátjára. Laire mosolygott és hozzá tette.

- Nem is tudod mennyit segitenek a varázstárgyak. Indulhatunk.

- Pontosan hova is megyünk?

- Az Irisz Tóhoz. A tó közepén van egy sziget és ott van Eluana istennő kristállyá fagyott könnye, csak ez segithet a gyermeken. Viszont a tavat erős Elementálok őrzik, egészen pontosan viz és föld Elementálok.

- Akkor az nem lesz kis feladat. - fújt egy nagyot Asgardi.

- Nem, de kivilágosodik ha nem indulunk el. - Laire kilépett a házából, a Törp szorosan utána, ám megtorpant, mikor Laire nyamaiban virágok nőttek ki a földből.

- Ezt hogy csinálod? - kérdezte meglepve az egyik ritka növényre mutatva.

- Mit gondolsz miért a Druidák a természet egyensúlyának fenntartói? Ha nincs önmagadban rend, akkor elszabadul az erőd. Ezért kell sokat meditálnom, ezért kell kordában tartanom az érzéseimet. Még nem vagyok olyan jó benne mint Khyntanor a mesterem, de azt mondta, hogy nagyon gyorsan tanulok és hogy igéretes tanitvány vagyok. Az alakváltáshoz is hatalmas önfegyelem kell, mert ha nincs meg benned, akkor elszabadul, és ki tudja milyen korcs lénnyé alakulsz át.

- És növényeket is képes vagy irányitani? - kérdezte ámulattal Asgardi.

- Még csak tanulom, de jól megy, kevesen tudják megcsinálni, szerencsére olyan mesterem van, aki képes rá.

- Bármilyen növényt elő tudsz idézni?

- Igen, csak idő kell hozzá és energia no meg mana.

- Tudnál nekem egy növényt megidézni? - kérdezte félve Asgardi. Laire türelmetlenül nézett barátjára.

- Inkább védelmet bűvölök köréd, hogy ne fogjon rajtad a támadás ereje. Rád rakom a Vadon Jelét.

- Jól van, és én rád rakom a kitartás varázslatot, nől tőle az állóképességed, nem leszel olyan törékeny. - Laire jót nevetett barátján.

- Te még nem láttál engem harc közben? Egyáltalán nem vagyok törékeny, viszont a varázslatot elfogadom. És a harc végeztével megidézem a növényt amire szükséged van.

- Köszönöm, cserébe én hadd ajánljam fel a védelmemet és a kiséretemet.

- Elfogadom köszönöm. - elindultak Astranaar északi kijárata felé. Út közben Laire nagyon sokat mesél Asgardinak az ősi fákról, és a belőlük idézhető harci védelmezőkről, amiket csak két Druida tud megidézni, mesélt népe történetéről, szokásairól és ünnepeiről. A férfi ámulattal hallgatta, szivta magába a tudást és mélyen hallgatott közben. Az egyik elágazásban Laire megállt és beleszagolt a levegőbe, a macska szaglását használta.

- Már nem vagyunk messze. Itt forduljunk balra. - mondta.

- Csakt utánad. - az Elf befutott az elágazáson, és egy keskeny ösvényen keresztül vezette Asgardit. Botjával elhajtotta a gyökereket és az ágakat az útból. Az ösvény végén nem is láttak át a sűrű ködön. Tapogatózniuk kellett, az orrukig sem láttak el.

- Nem látok semmit. - mondta Laire.

- Segitünk rajta. - Asgardi kettőt fordult kékes fény tört ki a testéből, és a köd pillanatok alatt szertefoszlott. Az Irisz Tó partján álltak, és körülöttük pedig az erősebbnél erősebb Elementálok. Nem is hallották őket, mert ezek a lények képesek a földé válni és hangtalanul közlekedni. Asgardi előrántotta a kardját, Laire pedig a botját izzitotta a varázslásra, egymásnak háttal álltak.

- Gyógyitalak, ha szükséges. - mondta halkan a nő.

- Köszönöm. - nem mertek hangosan beszélni. Az Elementálok egyre szorosabb körbe zárták őket. Egyre többen lettek, és egyre erősebbek érkeztek. Darabos mozgásuk és félig látható arcuk rémisztőek voltak. A karjukból hatalmas és éles karmokat formáltak, testüket kétszeresre növelték és félelmetes morgással riasztották meg az Elfet és a Törpöt.

- Vajon ki kezdi a harcot? - kérdezte halkan Asgardi. - Ők vagy mi? - Laire hatalmas szökkenéssel átugrott az egyik Elementál felett, és hátulról belé döfte a botját ,mire a lény összecsuklott és nem mozdult többet.

- Majd én elkezdem. - húzta maga elé a botot az Elf. Erre a Törpnek sem kellett több, egyből a legközelebbi lénybe döfte a kardját, az is összecsuklott, de mögüle érkezett egy sokkal erősebb Elementál, hegyes karmaival rést ütött Asgardi páncélján, a földhöz szegezte és marcangolni kezdte. Laire odasietett és egy varázslattal ősi gyökereket tekert a lény köré, ami összeroppantotta azt. Semmivé vált, a gyökér pedig vissza húzódott.

- Jól vagy? - kérdezte a nő.

- Volt már komolyabb sebem is! - vágta rá Asgardi. - Egy, kettő, tartozok neked egyel.

- Majd megadod - sietett a lány, mert már támadott is a következő lény. Sajnos Laire nem volt olyan gyors mint az előbb, igy szökkenés közben a lény pont eltalálta és hozzácsapta az egyik sziklának a tó partján. Az Elementál közeledett az Elf felé, aki a tenyeréből lövelt zöldes fénycsóvát, megvakitva az ellenségét. Pillanatnyi habozás után a lény tovább indult Laire felé, ám ő már nem volt a sziklánál. Egy vérnyom mutatta, hogy már eltűnt onnan. A lény körbeforgott, aztán mikor másodszorra fordult körbe, az Elf vele szemben állt, és a botját egyból a fejébe döfte. Vicsorogva terült el a földön, még rázkódott egyet, amikor az Elf kihúzta a fejéből a botot. A nő gyorsan gyógyitó varázslatot küldött magára, amitől egyből beforrt a fején tátongó hatalmas seb. Közben Asgardi küzdött két lénnyel, mind a ketten erősebbek voltak nála. A törp bevetett minden varázslatot, amire csak képes volt, megsokszorozta a kitartását és az állóképességét, megnövelte a fegyverének a sebzését és a pajzsát is ellenállóbbá tette, ezen kivül Odin villámát küldte a lényekre, de mivel ő nem manából táplálta a varázslatait, hanem dühből, nem tudott annyi bűbájt magára tenni, mint Laire. Kétségbeesetten szúrt, csapott a kardjával, de nagyon kevésszer találta el az Elementálokat. Végül a Törp a legerősebb varázslatát hivta, az Örjöngést, az összes dühét elhasználta erre az egyetlen varázslatra, de mind a két Elementált emberfeletti gyorsasággal és erővel ölte meg, egyszerre csúszott félre a két lény feje, az egyik a jobb oldalra esett, a másik pedig a balra. Majd a testük is összecsuklott. Asgardi lihegve pihent meg, közben már támadt is rá három, az előzőeknél is erősebb Elementál.

- Ezek egyre erősebbek! - mondta reménytelenül a Törp.

- Tudom! - vágta rá a nő, miközben kisebb gyógyitást küldött barátjára.

- Köszönöm! - ahogy a szavakat kimondta a férfi, a három Elementál már támadt is rá, az egyik súlyos sebet ütött a balvállán, a második pedig a másik vállán, a harmadik Elementál pedig éles karmával nyársalta fel a törpöt. Semmi esélye sem volt ellenük. Laire sietett volna meggyógyitani a férfit, azonban a három lény őt is üldözőbe vette, és folyamatosan sebezte. Az Elf megelégelte a dolgot, és szembefordult velük. Folyamatosan játszott vele az agya, minden pillanatban azt látta, ahogy a barátját nyársalják fel az Elementálok. Fellángolt benne a düh, és már érezte is, hogy szőrösödni kezd a teste, hófehér szőrök nőltek rajta, egyre több és több, már egész bundája lett, fejformája is átalakult, majd a csontjai megvastagodtak, négylábra ereszkedett, medve alakban volt. Egyszerre kapta el a három Elementált. Az egyiknek a torkát harapta ketté, a másiknak pedig hatalmas karmolással vetett véget, miközben a harmadikat szoritotta a földhöz. Asgardi nem halt meg, csak súlyos sebet kapott, felvette a kardját és elővette a dobófegyvereit is. Azokkal apritotta a lényeket, segitett Laire-nak. A Druida két lábra emelkedett, igy kétszer olyan magas volt, mint eredeti alakjában, úgy csapott oda az Elementáloknak, de nem sokat segitett. Asgardi ismét a lány háta mögé lépett és úgy apritotta a támadókat. Hatalmas ugrásokkal szelte félbe az ellenséget, folyamatos varázslattal. Viszont ratja is egyre súlyosabbak voltak a sebek.

- Gyógyits meg! - kiáltotta. Laire elhajitotta az utolsó Elementalt, ami a mancsaiban volt, és visszaalakult az eredeti formájába. Már neki sem volt sok ereje, küszködött minden egyes lénnyel ami csak az útjába került, megfordult, az arca csupa vér volt, ruhája elszakadt, ereje már alig volt. Feltartotta a kezeit, elmormolta a varázsigét, melyben az ősök szellemeit kérte a gyors gyógyulásért, megis kapta, átirányitotta a Törpbe, majd magába is szivott belőle valamennyit. Mikor éppen befejezte volna a varázslatot, az egyik Elementál felkapta a Törpöt és elhajitotta arra a sziklára, ahova nem rég Laire landolt. Az Elf erőt vett magán, és a dühtől és bosszúvágytól vezérelve beleorditott a levegőbe, majd a fogai hegyesedtek, füle macskásodott, az arca is hasonlitott egy hatalmas fekete párducéra. Farka nőtt, lábai tappancsá alakult, keze pedig karmokká, nem változott át teljesen, az alakjában megmaradt a füle hosszúsága és, hogy nem ereszkedett négylábra. Viszont igy megsokszorozta a fogyó erejét. Az utolsó pár Elementál egyesitett erővel rohanta meg. A hátára akaszkodtak, belévájták a karmaikat, mellkasába döftek, Laire kétségbeesett morgást hallatott, vesztésre álltak. Alig állt a lábán. Már támadni sem tudott, csak tartotta magát. Végül összeesett, és a macska alak odalett, visszaváltozott Elfé. Körülötte motoszkáltak az Elementálok, karmolták, ütötték, harapták. A legerősebb lény készült a meggyilkolására, a magasba emelte karmos mancsát lecsapni készült, Laire behunyta a szemét, és imádkozni kezdett az ősökhöz. Tompa puffanást hallott, és az Elementálok vezérének a feje mellette érkezett földet. A lény eldőlt, mögötte pedig Asgardi állt, remegve, karddal a kezében. Számtalan sebből vérzett, ezek túltettek Laire gyógyitó tudományán is. Nem tudott segiteni sem rajta, sem saját magán. Az Elementál vezér holtteste köré gyűlt a maradék lény és a természet nyelvén szóltak egymáshoz. Süvitett a szél ahogy beszéltek. A levelek surlódásából értették meg egymást. Akár hányan is voltak, mind egyre idegesebben beszélt. Egyre jobban süvitett  a szél és a fák nyikorogtak. Laire magához húzta a barátját.

- Elbuktunk, meg fognak ölni bennünket. - suttogta ziháló hanggal Asgardi fülébe.

- Nem, még győzhetünk, csak meg kell idézned egy ősi védelmezőt.

- Nem megy, nincs hozzá elég erőm. Nincs manám.

- Idézd meg dühből. - suttogta a Törp.

- Úgy lehetetlenség. Őket csak békés erővel lehet megidézni, máshogy puszitani fognak, és az elmémet fogják szennyezni.

- Akkor már mindegy lesz, ha meghalunk nem? - kérdezte szemrehányóan a Törp. - Tedd félre a Druida eszméket, és túlélésből varázsolj, ne pedig ősi szándékkal. - valami volt a törp szavaiban, Laire összeszedte magát, megpróbált felállni, de csak az ülésig jutott el. Az Elementálok ismét szoros gyűrűbe fogták Asgardit és az Elfet. A Druida ugyanazon a nyelven szólalt meg, mint az Elementálok. Süvitett a szél ahogy beszélt, és bugyborékoló hangot hallatott. A lények mind felé fordultak, szemükben félelem tükröződött. Vezér nélkül már csak a saját "agyukra" hagyatkozhattak. Laire szavai erősebbek voltak mint az Elementáloké egyszerre. Felidézte benne a harcot, az összes rosszt, egybesűritette, majd földöntúli hangon Elf nyelven szólitotta az ősöket.

- Ishnu ala, dieb! Ishnu ala, dieb! ISHNU ALA DIEEB!!! - orditotta, közben a szél süvitése már fülsértő volt, Asgardinak be kellett fogni a fülét, ugyan úgy ahogy az Elementáloknak is. Ahogy a Druida kimondta a szavakat, az ősi fák nyikorogni kezdek. Ugyan azt csinálta, amit az Elementálok, csak sokkal több erővel. A lények is Ősi Védelmezőt akartak megidézni. A fák megmozdultak, mogorva arc formálódott a törzsükből, majd a két legvastagabb ágaikat leeresztették, mint a kezet. Gyökerük kilépett a földből és Laire elé léptek. Két Ősi Védelmező állt az Irisz Tó partján, várta Laire utasitásait. A nő alázatosan meghajolt a Védelmezők előtt, és megvárta, hogy ők is ugyan ezt tegyék. Majd az Elementálokra mutatott és Elf nyelven igy szólt.

- Öljétek meg mindet! - utasitott. Az Ősi Védelmezők megindultak a lények felé. Hatosával kapkodták fel őket, és roppantották öket szét. Laire-nak folyamatos koncentrálás mellett kellett ellenőriznie a csata zajlását. Már a fejéhez kapta a kezét, úgy próbált koncentrálni, dőlöngélt, alig birt a lábán maradni. Asgardi felkelt és megtartotta a nőt.

- Még egy kicsit bird ki! - öntött lelkeket az Elfbe.

- Nem meg, belőlem táplálkoznak, belőlem szivják el az erőt. - már csak suttogott, a Törp alig értette mit mond. A férfi Odin kitartásának varázslatát küldte a nőre, aki ennek segitségével még birta egy darabig. Az Ősi Védelmezők, apritották az Elementálokat. Úgy tűnt, hogy sosem lesz vége, amikor súlyos csend telepedett a tóra. Az összes Elementált elpusztitották. A tó partját élettelen testük fedte be. Nem is lehetett látni a földet. A Védelmezők dolguk végeztével Laire utasitására vártak ismét. Üveges szemmel bámultak az erdő mélyébe. A Druida minden erejét összeszedve varázsszóval küldte őket a nyugvóhelyükre. Meghajolt és Elf nyelven igy szólt.

- Köszönöm a segitséget, Ősi Védelmezők! - meghajolt - Ismét nyugovóra térhettek. - A Védelmezők visszamentek a helyükre. Lépéseikbe beleremegett a környező terület. Vissza fészkelték magukat a földbe, ágaikat vissza helyezték függőlegeshelyzetbe, majd a törzsekről az arcok kisimultak. Ahogy megszűnt a varászlat, az Elf lány szemei fenn akadtak, majd összeesett. Asgardi kapta el és óvatosan az ölébe helyezte a lány fejét. A patakból meritett egy kis vizet a kulacsába, majd finoman megmosta vele Laire arcát. Nem sokat segitett. A vizből öntött a szájába is. Mikor az első korty lement a nő torkán, lázasan kapta el a kulacsot és kiitta a tartalmát. Csak annyit tudott nyögni.

- Még! - Asgardi ismét a vizbe meritette a kulacsot és oda nyújtotta neki. A Druida négyszer megismételte a jelenetet, mire volt annyi ereje, hogy bemenjen a vizbe és a tó partján levő szigetről elhozza Eluene istennő kristállyá vált könnyét. Az egész akkora volt mint az ujjperce. Lihegve tért vissza Asgardihoz és felmutatta a kristályt. Asgardi felháborodva kérdezte.

- Ezért a mütyürért szenvedtünk ilyen sokat? - lenézően a kezébe vette a könnycsepp alakú kristályt és méregetni kezde. Amint a kezébe fogta érezte, hogy gyógyulnak a sebei, egyre frissebb lesz. - Hát ez... - nem talált szavakat. - Meggyógyitott. - babonázva nézte a kristályt.

- Igen, ezért a mütyürért szenvedtünk. - Laire is átvette a kezébe a kristályt. Neki is segitett. Begyógyult minden sebe, viszont nem töltötte fel energiával, legalábbis nem hagyta, hogy feltöltse. Holtfáradt volt, mégsem engedte magába az erőt.

- Miért nem hagyod hogy feltöltsön? - kérdezte Asgardi.

- Mert nem nekem van rá szükségem, hanem a gyermeknek, az unokahugomnak.

- Az unokahugodé lesz a kristály?

- Igen. - gyere vissza kéne menni Ashenvale-ba, még mielőtt az Elementálok újra feltámadnak.

- Jó ötlet. Ide hivom a bakomat. - mondta Asgardi. Füttyentett egyet, mire a bak, már előttük is termett. Felsegitette Laire-t a hátára, majd lent a földön kezde el vezeni az állatot Ashenvale irányába. A faluban az összes házból kijöttek a lakók, nézték, hogy mit keres Ashenvale-ban egy Törp, de meglátták Laire-t a bak hátán. Laire megmondta Asgardinak, hogy hol az unokahuga háza, a Törp odavezette a bakot, és lesegitette róla a Druidát. A nő fáradtan kopogtatott be a ház ajtaján. Khyntanor nyitott ajtót neki, a mestere.

- Ishnu ala, Laire! - üdvözölte. - Sikerrel jártál? - A nő nem mondott semmit, csak Khyntanor kezébe nyomott egy tenyérnyi zsákot, szinte üres volt, de az alján mégis ott hánykódott Eleune istennő kristállyá változott könnye. Khyntanor kikerekedett szemmel bámult a zsákba. - Legyőzted az Elementárokat? - a lány csak bólogatott ereje nem volt. Kilépett mögüle a barátja is. Khyntanor fintorogva hátrált. - Ez meg mit keres itt? - kérdezte lenézően.

- Ő segitett nekem legyőzni az Elementárokat és megszerezni a kristályt.

- Nem hiszem el!

- Pedig igaz, ha ő nem lenne, akkor én már nem élnék. - vágott vissza Laire. - Mester megidéztem két Ősi Védelmezőt. - tette hozzá mellékesen a lány.

- Az lehetetlen, nagyon kevés Druida képes ekkora erők megidézésére. Egyedül a hercegek vagy a hitvesük képesek rá. Csak nekik van hozzá elég erejük.

- Laire majdnem belehalt az idézésbe. - vágott közbe Asgardi óvatosan. Khyntanor arca könnyebbülést mutatott.

- Valóban? - az Elf lány bólogatott, nem volt energiájra többre. - Ha képes vagy rá, hogy itt helyben meggyógyitsd az unokahugodat, akkor szólok a hercegnek, hogy van hitvese. - ugyanis Ashenvale hercegének nem volt még hitvese, és csak akkor uralkodhatott egy Elf a többi felett, ha törvényes házas volt. Herceg és hercegnő bárki lehetett, már nem számitott a vér, egyedül az erő volt a fontos, és az egyensúly. Egy harcos herceg mellé nem kerülhetett vadász hercegnő, mert akkor felborulna az egyensúly, viszont ha harcos mellé druida vagy sámán hercegnő kerül, akkor megmarad az egyensúly, ugyan igy volt forditva is. Laire nem vágyódott hercegnőnek lenni. Bár meg tudta gyógyitani a gyermeket. Bebotorkált a házba és az ágyhoz ment, lerogyott az ágy melletti székre, pihent, majd elvette Khyntanor-tól a kristályt. Kicsomagolta a zsákból, és Asgardira nézett.

- Lennél kedves lepattintanál a kristályból egy darabot? - kérdezte fáradtan a nő.

- Természetesen. - a férfi elvette tőle a követ, lerakta az asztalra, és a kardjával hasitott rá egy hatalmasat, amitől levált róla egy apró, alig látható darab. - Ez elég lesz? - kérdezte Asgardi.

- Tökéletes. - Laire átvette a piciny darabot, a két ujja közé fogta és dörzsölni kezdte, a kristálydarab porrá őrlődött, amit a lány az egyik tálba morzsolt.

- A könyvben az állt, hogy a lelkeddel is segitened kell. - jegyezte meg Asgardi. Khyntanor figyelt, nem szólt közbe. A Druida a lázas gyermekre nézett. Rázkódott a betegségtől, bőre sápatag szinekben játszott, kékes haja pedig majdnem mind kihullott.

- Tudom! Ne siettess! Igy nem fog jobban menni. - Laire a kristály másik felével varázsolni kezdett. Mágikus szavakat mormolt, megbűvölte a kristályt, majd sebet ejtett a csuklóján, és a kristályporhoz adta egyetlen egy csepp vérét. Ennyi éppen elég volt. A nő az ujjára kente a keveréket, és bekente vele unokahuga száját. Az lenyalta, és nagy nehezen le is nyelte. Nem történt semmi. Csak a rászkódás múlt el. Még egy kis idő múlva már nem volt lázas, aztán végül már a kislány kezdte visszanyerni bőre üde lilás kékes árnyalatát, és a haja is kezdett vissza nőni. A lányka kinyitott a szemét. Megmentőjére mosolygott.

- Sokkal jobban vagyok! - jelentette ki.

- Nagyon örülök kicsim. - válaszolta Laire és megölelte az unokahugát. Az anyja, Laire nővére, huga nyakába ugrott az örömtől, és mindenki kifújta a levegőjét, amit észre sem vett, hogy bentartott. Még Khyntanor is kifújta a levegőt.

- Értesitem a herceget, hogy méltó hitvest találtam neki. - jegyezte meg Khyntanor.

- Mester, kérlek, nem akarok menyasszony lenni, még nem, egyelőre szeretnék tovább tanulni nálad, hogy minden Druid titkot elsajátithassak, és minden alakot tudjak használni.

- Biztos vagy benne? - kérdezte a mester.

- Teljesen. És ha már itt tartunk, nem szeretnék elzárkózottan élni, nagyon szeretek itt lakni, nagyon szeretem az igaz barátomat Asgardit, nagyon hálás vagyok neki minden segitségéért és valahogy viszonoznom kell neki. Majd taln később átgondolom a hercegnői rangot, de egyelőre biztos hogy nem.

- Jól van, te tudod. Ha meggondolnád magadat, akkor szólj. Azért eldicsekedek a hercegnek, hogy van egy leendő jelölt a posztra.

- CSak kiváncsiságból kérdezem, hogy milyen kötelezettségeim vannak ha hercegnő leszek? - kérdezte óvatosan Laire.

- Ha szövetségre hivják Ashenvale népét, akkor a hercegnő dönti el, hogy méltó-e a másik fél a védelmünkre. Ha méltó, akkor a hercegnőnek kell vezetnie a harcos csapatokat, és ha csatában esetleg veszésre állnánk, akkor a saját kasztját kell vezetnie, hogy Ősi Védelmezőket idézzenek. De te egyedül is képes lennél legyőzni az Orkokat és a Trollokat egyszerre. - mondta Khyntanor. Laire lesütötte a szemét, és elpriult.

- Holnap várlak Laire, a szokásos időben, hogy újra elkezdjük az edzésedet. - Khyntanor elindult kifelé a házból és a Holdvárba (Moonglade) teleportált. Asgardi is kisétált az ünneplőkkel teil házból, elindult a bakja felé, megsimogatta a fejét, moghúzgálta a szarvait, majd felült a hátára. Igy akkora lett, mint egy Ember. Majd megrántotta a kantárt és a bak lépkedni kezdett az Északi Királyság felé. Éppen hogy elindult mikor kiabálásra lett figyelmes.

- Hova mész? - kérdezte Laire.

- Haza. - válaszolta egyszerűen.

- Miért nem maradsz és pihened ki magadat? - a nő a bak felé lépkedett, hogy beérje a barátját.

- Áh...-legyintett a Törpe. - Nem nekem való ez a nagy mulatság. - azzal rántott még egyet a hátasán és ő ismét elindult. Laire beérte őket és most sétált a bak mellett. Még ugy is magasabb volt Asgardinál, hogy a bakján ült. A férfire nézett.

- Miért nem maradsz? - tette fel a kérdés mostmár sokkal komolyabban.

- Nem maradhatok, csak fájditanám a szivemet. - Asgardi nem volt a szavak embere és az érzemeiről is nehezen beszélt, most felvette a mogorva arcot és baktatott tovább Ashevale falujában. A falu lakosai mind őt nézték, volt aki kuncogott, már csodálattal nézett rá. A Törp idegesen csóválta a fejét. - Nagyon nehéz ezt igy elmondani, főleg hogy Törp vagyok.

- Mit? - Laire még mindig a bak mellett sétált, néha az oldalára tette a kezét, hogy az állat lelassitsa a lépéseit.

- Mind a ketten már fiatal korunktól fogva ismerjük egymást... Állandóan segitettünk egymásnak, mindig együtt játszottunk, még akkor is ha ezt a tanitóink rossz szemmel nézték. Mind a ketten vállaltuk a kockázatot. Talán én többet is amikor a sok feladatot (quest) elvállaltam a környékre, csak azért vállaltam el, hogy a közeledben lehessek.

- Mit akarsz ezzel mondani Asgardi? - Laire ijedten torpant meg az úton.

- Nehéz úgy elmondani, hogy te is megértsd. - csóválta a fejét a Törp.

- Azt mondod, hogy nehéz felfogásom van?

- Dehogy, dehogy, csak itt a szavak mögött több van. - Asgardi száját soha nem hagyta el ilyen mondat, bölcsen szólt.

- Akkor mit akarsz mondani? - türelmetlenedett a lány.

- Szóval, az igazság az, hogy nem akarom hogy bekössék a fejedet, sem most sem később. Úgy szeretlek mint a Nagy Üllőt, talán kicsit jobban, és ha megházasodsz, akkor többet nem találkozhatunk. - a Törpöknél a házasság maga volt az elszigetelődéstől. A Törplányok a házasság után nem találkozhattak senkivel és nem beszélhettek senkivel, ha csak a férjük meg nem engedte nekik.

- Ez megtisztelő Asgardi. - vallotta be a lány. És az hogy Asgardi Odin Nagy Üllőjéhez hasonlitotta a szeretetét, nagyon jól esett neki. Minden Törp isteniti a Nagy Üllőt, Odin utolsó megmaradt személyes tárgyát, minden Törp tisztelettel és csodálattal beszél róla. Igy, hogy ezt mondta, már nem lehetett félre érteni. Azt jelentette, hogy Asgardi feltétlen bizalommal és tisztelettel beszél a barátjával. Egy Törpnél ez ritkaság. Laire egybefogta a hófehér haját, megcsavarta és az egészet a jobb vállára igazitotta, közelebb húzódott a téglavörös Törphöz és nagy puszit nyomott az arcára. - Köszönöm hogy ilyen bizalommal élsz irántam. - suttogta a fülébe. Asgardi ettől mégjobban elpirult, kis füle hegye is téglavörös lett. Próbálta elforditani a fejét, de inkább lesütötte a szemét és a bakja nyergére koncentrált. - A bizalmad nem marad viszonzatlan kedves barátom. - nyugtatta meg a férfit Laire, miközben végigsimitott a vállán. Asgardi nem mert megszólalni, igy csak lesütött szemmel és összeszoritott szájjal bólogatott. Az Elf elhúzódott és csipőre tette a kezét. - Nos, milyen növényt idézzek neked, Harcosok Harcosa. - a férfi kifújta a levegőt, és hálát mondott az égnek, hogy nem kell tovább érzelgősködnie. Az érzelem nem volt a Törp férfiak erőssége.

- Hát egy elég ritka növényről lenne szó. Orrik kérte, hogy szerezzek neki. - Laire levezette az útról a bozótosba és leültette a Törpét a fűbe a virágok közé. - Ezüstlevél kéne ha nem nagy gond. Egy két szál is elég.

- Hát persze, persze...- csóválta a fejét a lány. - Egy sosem elég. - azzal a kezét a földhöz emelte, beletúrt a fűbe, és ahol Asgardi ült bokrokban nőttek az Ezüstlevelek. Bokrokban nőttek és egyre terjedtek tovább, már akkorák voltak hogy a Törpöt ellepték és felfutottak a közeli fákra, kinőttek az útra és a füves részt is teljesen benőtték. A férfi ámuldozva figyelte a gyors növekedést, és nem is habozott, gyorsan levágta az Ezüstlevelek virágát, még mielőtt elhervadnának, és utazózsákjába tette őket, szinte minden Ezüstlevélről leválasztotta a virágot, igy két zsákja is megtelt a virágokkal. Közben Laire folyamatosan éltette őket, nehogy kiszáradjanak és elpusztuljanak. A telihold fényében ezek a növények úgy néztek ki mint a csillagok. Mikor Asgardi megtömte a táskáit a növénnyel, Laire eleresztette a mágiát, és az Ezüstlevek egy része elhervadt, másik része pedig visszahúzódott a földbe. Asgardi hálásan meghajolt Laire előtt.

- Köszönöm szépen a segitséget. - mondta, és hajlás közben fejét a földhöz érintette és úgy maradt. Most Laire-en volt a sor hogy elpiruljon. Sokat mesélt neki Khyntanor a Törpök szokásairól. Annyi volt nekik, hogy nem is birta észben tartani, de erőt vett magán és visszaemlékezett az üdvözlés viszonzására. Ő is letérdelt és a homlokát a földhöz tette. A férfi felnézett. - Mit csinálsz? - kérdezte jókedvűen. - Ilyenkor nem kell megérintened a földet, meg kell érintened a fejemet.

- Hopp...- a lány mégjobban vörösödni kezdett, az arca olyan szinűvé vált mint az embereké.

- Semmi baj, még bele kell jönnöd. - az Elf lány bólogatott, ugyanúgy ahogy Asgardi az előbb. A Törp visszaült a bakjára a csomagjait a nyereghez erősitette, majd rántott egyet a kantáron. Az állat elindult szépen komótosan.

- Biztos hogy nem maradsz? - kérdezte ismét a nő.

- Biztos. Találkozunk még elégszer nem? - a férfi jót nevetett. Csatlakozott hozzá Laire is. Együtt nevettek hosszasan. Mind a ketten hálásak voltak a másiknak, amiért annyiszor megmentette az életét, vagy mert segitett neki egy nehéz feladatban. Bár különböző fajból származtak, mégis mindig megértették egymást. Nem veszekedtek, tökéletes harmóniában éltek egymás közelében. Ez az amit a Törpök és az Elfek sosem fognak tudni megcsinálni. Mindig csak pár kiválasztott. Egyikőjükben sincs meg a tolerancia a másik iránt. Ám született a két fajból egy-egy, akik képesek voltak egymás rigojáit, heves vérmérsékletét eltűrni. Ők voltak a Harcos Asgardi és a Druida Laire.