| - Mennem kell! Sajnálom! Remélem, hamar elenged…
- Jól van, vigyázz magadra! Nehogy valami bajod legyen, mert én megölöm azt a…
- Ne! Ne mondj ilyeneket, itt a falnak is füle van! Megyek, mert elkések – azzal a lány könnyed csókot nyomott kedvese ajkaira és elindult.
- Várj még! – kiáltott utána a fiú.
- Tessék! – fordult vissza nehézkesen a lány.
- Szeretlek! – suttogta neki a fiú.
- Jaj, tudod, hogy én is szeretlek nagyon! De most már tényleg mennem kell! – a nő megfogta szatén ruháját, a fűző egy kicsit szorította ugyan, de a cipő volt a legszörnyűbb. Még egy utolsó púderezés, és a ház ajtaja becsapódott utána. A fiú vágyakozva nézett utána, de ő nem jött vissza az este folyamán. Vajon mit csinálhatnak? El sem tudta képzelni… talán egyből nyersen elvezetik, ledöntik az ágya, megszabadulnak a ruhájától és… Bele, se mert gondolni. Inkább lefeküdt a nappali szobában lévő díványra, és megpróbált aludni, de nem jött álom a szemére. Aztán mikor már a hold alacsonyan járt az égen, a bejárati ajtó kinyílt. A sötétben ugyan nem sokat lehet látni, de a férfi egyből észrevette, hogy a nő ugyanúgy jött vissza, mint ahogy elment. Még csak a sminkje sem kenődött el, viszont a púder alatt is tisztán látszott, hogy falfehér, rikított az arca a sötétben. Lassan elkezdte lebontani magáról a kilós ruhát. Először levette a szaténruhát, aztán a fűzővel próbálkozott, de nem tudta kibontani. Ekkor a férfi mögé lépett, és lágyan megcsókolta a lány nyakát és segített kibontani a fűzőt.
- Hogy ment? – kérdezte suttogva. A lány nem választolt a kérdésre, csak némán hagyta, hogy segítsen neki a fiú. – Kérlek, mondd el, hogy mit csináltatok! Nem szeretem a tudatlanságot! – mondta neki lágyan.
- Nem lehet! Megparancsolták. Nem árulhatok el semmit! – végre sikerült teljesen kibontani a fűzőt. A ruhával együtt, berakta az ágyán elhelyezett dobozba, majd lezárta. Átöltözött otthoni ruhába, aztán gyorsan elrakta a fűzővel, ruhával és cipővel teli dobozt. – Egyébként pedig nem csináltunk semmi említésre méltót. De kérlek, ne faggass többet. Nem mondhatok semmit…
Így telt minden hónap utolsó estéje. Három éven keresztül. A fiúban mégjobban fellobbant a féltékenység lángja, de a lány, még most sem beszélt neki a kimaradásokról. A férfi minden alkalommal megkérdezte a nőt, de sosem kapott igazi választ. Mindig egyre hangosabban, indulatosabban kérdezte, és persze segített neki átöltözni. Az utóbbi időben annyira indulatos lett, hogy még csak szóba sem állt a lánnyal. Aztán egy este…
- Abigel, segíthetek? – kérdezte a fiú leplezett idegességgel.
- Örülnék neki Martin… Köszönöm.
- Miben? – hangzott egy újabb kérdés, röviden keményen.
- Az öltözködésben sokat segíthetnél, azt megköszönném. – mosolygott kedvesen a lány, nem zavartatta magát, megölelte a fiút. Martin a lány háta mögé lépett, és elkezdte meghúzni a fűző madzagját. Néha olyan hevesen segített, hogy a lány akaratlanul is felnyögött, aztán tolerálta magát. Végül a dereka karcsú lett, és felvehette az egyszerű bordó szaténruhát, aztán odalépett a nagytükörhöz a sarokba, és a dobozban talált smink kellékekkel tette magát még szebbé. Lepúderezte az arcát, a mellkasát. Aztán fekete szénporral és spirállal kiemelte szeme csillogását, legvégül pedig sötétpiros rúzst vitt fel ajkára. Belenézett a tükörbe, a tükör pont rálátást biztosított Martinra, aki éppen az ágyán ült, és a fejét fogta.
- Mért nem mondod el, hogy mit csináltok? Mit csinál veled? Tudni akarom! – zokogta a férfi…
- Valami olyat csinálunk, amivel megmentem mindkettőnket, - bár inkább téged- a haláltól, de ezt bizonyára te is tudod. Sajnálom de ez a legtöbb, amit elmondhatok… Mennem kell!
- Várj még! – szólt utána Martin. És megfogta a karját. – Tudnom kell, hogy nem esik-e bajod Vele!
- Nem, nem esik bajom, a legnagyobb biztonságba vagyok, de engedj el végre, mert elkések! Szervusz!
- Kérlek, várj még! Tényleg tudnom kell, hogy mit csináltok… - a fiú, hangja itt már remegett, sőt az egész teste vele remegett. – Tudnom kell… én… én… nem engedhetlek el! Még bajod esik! – azzal lassan a háta mögül elővett egy kést, és a lány felé indult a pengével. A nő gyorsan hátrált, de felbukott a nappali közepén lévő puffban. Martin még mindig felé haladt, idegesen villogtatva a konyhakést, de Abigel nem tudott felkelni, mert összegabalyodott a ruhájában. A fiú letérdelt melléje, Abby azt hitte, hogy fel fogja segíteni és elrakja a kést, de meglepetésére a fiú átvágott az elegáns fehér kesztyűn és a nő vére kicsordult. A nő felszisszent, szóhoz sem jutott. Gyorsan az ajtóhoz rohant, nem törődve, hogy karja erősen vérzik, kinyitotta és kapkodva magát kisietett az előkertbe, ahol már várták őt. Szörnyű dolgot tett vele Martin… azt kívánta, hogy bár soha nem érne véget ez az este, a börtön tulajdonosával.
- Jó estét Charles!
- Üdvözlöm Abigel, nos hova menjünk ma? – kérdezte udvariasan az úr.
- Ahova ön szeretné… - válaszolta sablonosan a lány.
- Okos. Ma úgy döntöttem, hogy operába megyünk. A Carmen-t nézzük meg, remélem tetszeni fog. – mosolygott az idős bácsi.
- Még sosem voltam operában.
- Akkor élvezni fogja – mosolygott kedvesen Charles. Elindultak ki az előkertből, már a kerítést is elhagyták, csak ekkor mert visszanézni a házra a lány. Martin az ablakban állt, kezében a kés, pengéjén még mindig látszott a nő vére… a férfi szeméből könnyek potyogtak, de nem hallhatta, hogy mit beszél barátnője, és a börtönigazgató. A nagy ház előtt egy fekete Roll’s Roy várta a két embert, akik azonnal be is szálltak a járműbe. Néhány percnyi kocsikázás után elérték az operát. Díszes épület volt, tele aranyozott kőszobrokkal, hatalmas lépcsőkkel, és sok emberrel.
- A kabátját elkérhetem Abigel? – kérdezte Charles.
- Lekötelezne. Ömn… uram… Lenne egy kis gondom… szóval – közben beértek a páholyba, és helyet foglaltak. – tudja a barátom, Martin egy kicsit agresszív lett, nem is agresszív, hanem féltékeny lett, és lassan már nem tudom kezelni őt. Tudom, hogy nem mondhatok semmit, de….
- Psszt! – szólt rá az öregúr – majd a szünetben megbeszéljük a dolgot. Azzal az úr, befészkelődött az ülésébe, és élvezte az operát. Abigel is igen szórakoztatónak találta, nagyon tetszett neki. Az első szünetben aztán…
- Uram, azt mondta, hogy megbeszélhetjük a dolgot Martinról.
- Jaj, ugyan Abigel, maga okos nő! Meg tudja oldani, hogy a kedves… hogy is hívják?
- Martin.
- Martin barátunk ne kérdezősködjön olyan sokat. Hiszen ha jól tudom, mikor ide hozták magukat, még egy pár voltak…
- Igen még most is azok vagyunk, de nézze, meg mit művelt velem – lehúzta a bal kesztyűjét, hogy megmutassa a vágást. – ez most volt, mielőtt még önnel találkoztam. Azt szeretném kérni, hogy egy ideig, nem lehetne, hogy elintézze, hogy ne legyek otthon? – próbálkozott a lány, de látta, hogy nem sok esélye van, mert a börtönigazgató, fontos személyekkel tárgyalt.
- Jól van, majd megnézem, mit tehetek…- vetette oda az öregúr. – Bár most nincs sok üres cella, de fokozott védelemben fog részesülni…
- De nekem még a magán zárka, vagy a sötétkamra is megfelel, de nem szeretnék vele lenni egy házba. – próbálkozott ismét a lány, de most már annyi esélye sem volt, mint az előbb.
- Megnézem… megnézem… - motyogta az úr… Csengettek a második felvonásra, a tömeg bevonult a páholyába, és folytatódott az opera. Abigel a darab hátralevő részében, és a szünetekben sem mert szólni egy szót sem, nehogy megzavarja az igazgatót. Mikor a zenedráma véget ért, Charles a karját nyújtotta Abigel felé, akinek kénytelen-kelletlen, el kellett fogadni a karnyújtást.
- Elviszem magát, egy igen elegáns étterembe, aztán pedig indulunk vissza. Jó lesz? – kérdezte Charles.
- Tökéletes. – felelte halkan a lány… elindultak ki az operából, ki az étteremhez. Francia vendéglőbe vezette a nőt az úr, és az egyik legszebb asztalhoz ültette le. Már hozták is a jobbnál jobb ételeket. Csigát, homárt, kaviárt csak a legjobbakat hozatta a börtönigazgató.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
