- Mennyit kell még menni?

- Be fogunk menni az erdőbe. Ott van egy tisztás. Ott fogunk találkozni. – anyu még most sem akarta elhinni nekem. Ezért nagyon csöndben volt, és alig szólt hozzám. Végre megérkeztünk a tisztáshoz, 4 kidőlt fa volt, leültünk rájuk és vártunk.

- Mikor jön a barátod? – kérdezte.

- Mindjárt, már jön, közel van. – a madárcsicsergés elhallgatott, minden madár felrepült a fákról, menekült az összes. Az erdő néma lett. Már hallottam Alhana szárnycsapásait. A légörvény amiket csapott velük, a fák tetejét nyúzta, anyukámat nagyon megrémítették. Ijedten nézett rám, közben próbált hátrálni. Nekiütközött egy fának és fenékre ült, amikor a sárkányom földet ért. Alhana megrázta magát, kicsit hozzádörgölőzött az egyik fának, kicsit odajött hozzám is.

~ Üdvözletem. – mondta kedvesen Alhana. Anyukám felkapta a fejét.

- Mi volt ez? – kérdezte nyugtalanul.

- Ő volt, az anyu. Csak válaszolj vissza neki gondolatban. Vagy így is jó.

- Szia. – anyukám bizonytalanul hátrébb csúszott a fán és hatalmasra kerekedett szemekkel figyelte a gyöngyházszínű barátomat.

- És hogyan sérült meg a hátad? – kérdezte anyum.

~ Sajnos én voltam a hibás, végig csúszott a hátamon, mert figyelmetlen voltam. – vágta rá egyből Alhana. Anyukám kapkodta a fejét, nem szokta még meg, a gondolatban való beszélgetést. A sárkányom közelebb lépett anyukámhoz, meghajolt előtte. Még meghajolt állapotban is nagyobb volt nála. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy napról napra láttam ahogy felnő.

~ Remélem meg tud nekem bocsátani. – mondta Alhana némi lenézéssel a hangjában. Anyukám nem ellenkezett, vagyis inkább nem akart ellenkezni. Segítségkérő fejjel nézett rám.

- Megérintheted. – mondtam kedvesen. Anyukám közelebb lépett Alhanához és nagyon nagyon nagyon óvatosan a fejére tette a jobb kezét. Hátrahőkölt és idegesen zihált.

- Mi volt ez? Olyan volt mintha áramot vezettek volna belém. – mondta nyugtalanul.

- Ne félj, anya, ezt érzem én is minden pillanatban, amióta csak vele vagyok. Ez az ő ereje. Érzem ahogyan él, tudom hogy hol van, tudom hogy mit csinál. Bármikor tudok vele beszélgetni. – anyukám csak nézett rám és láttam hogy egyre jobban nem érti a dolgokat. –Figyelj! – mondtam neki, és elindultam Alhana felé. A sárkányom úgy bújt hozzám, mint egy nagyobb kiscica, zümmögött közben. A szája fölé tettem a kezemet, megszaglászta a tenyeremet megnyalintotta, neki dőltem a nyakának, és ő tűrte. Közben végig zümmögött.

~ Nagyon szeretlek. – mondta nekem, de úgy hogy anyukám ne hallhassa meg, csak az érzést érezhesse, hogy mi van közöttünk, milyen mély és bensőséges kapcsolat. Akkor éreztem először hogy Alhana annyi energiát sugároz belém, hogy pillanatok alatt begyógyult a hátam. Kegyetlenül viszketni kezdett, aztán egyre alább hagyott. Végül újult erővel löktem el magamat Alhana nyakától. Ahogy mozogtam nem égetett a hátam, minden rendben volt. Nem viszketett, és nem nyilalt bele a fájdalom. Benyúltam a pólóm alá, megtapogattam magamat, és már csak az alvadt vért találtam. Alhana felé fordultam kérdőn, ő is lesett, hogy mi van. Anyukámnak is megmutattam a hátamat, és majdnem elájult hogy nem volt már ott semmi.

- Ideje lenne indulni, mert nem találunk haza. – szakítottam meg az ámulást. Anyukám helyeselt, és el is indult.

- Majd megyek utánad. – mondtam neki. Bólintott egyet és kilépett a tisztásról.

~ Ezt hogy csináltad? – kérdeztem Alhanát.

~ Érzelem átvitel. Te is képes vagy rá. – mondta. – Nem nehéz, majd te is megpróbálhatod.

Mivel kedves sárkányom nem fért el már a szobában, sem a felső szinti előszobában, a pincében csináltam neki megfelelő fekvőhelyet. Megkerestem a létező összes pokrócot, és ráfektettem, a hátára terítettem egy vastagabbat, nehogy megfázzon a hideg estében. Elköszöntem tőle, de karmos kezével megfogta a ruhámat.

~ Ne menj még, kérlek!

~ Miért ne? – kérdeztem, mert már nagyon fáradt voltam.

~ Még sosem aludtunk külön. Félek. – vallotta be Alhana.

~ Csak egy szinttel leszek nálad feljebb. Nincs mitől félned. Nagy vagy már, az ilyen nagy sárkányok nem félnek.

~ Honnan tudod? – komolyan nézett a zafír szemével rám. ~ Honnan tudod hogy nem félhetünk? – indulatosan kérdezte.

~ Csak bátorításnak szántam. Még maradhatok, ha gondolod. – feladtam, nem akartam veszekedni, nem akartam hogy úgy aludjon, hogy haragszik rám. Alhana letette a fejét a pokrócokra, és úgy helyezkedett hogy a nyakával és a farkával körbefonjon, hogy ne szabadulhassak. Igazság szerint eszembe sem volt szabadulni. A sárkányom zümmögni kezdett, és a zümmögése álomba ringatott engem is.

   Nagyon rosszat álmodtam aznap este. Elgondolkoztam rajta, hogy miért pont én találtam meg Alhana tojását, hogy miért pont nálam kelt ki, hogy mondjuk miért nem egy másik osztálytársamnál. Ha akkor a kiránduláson nem maradok le, hogy kiássam a tojást, akkor most szegényebb lennék ezzel a leírhatatlan érzéssel. Sárkányom van, igazi. Hallom ahogy veszi a levegőt, és érzem ahogy dobog a szíve. Vissza dőltem Alhana nyakára és még korom sötétben is láttam a pikkelyei mintázatát. Megőrültem volna? Korom sötét van. Próbáltam vissza aludni, de az este további része csak szenvedés volt. Sehogy sem bírtam pihenni. Aztán eszembe jutott, hogy mi lesz ha reggel apukám bejön a pincébe. Meglátja Alhanát és utána nem tudok már mit kezdeni vele. A mocorgásomra és a gondolataimra felébredt a sárkányom is.

~ Mi a baj kicsim? – kérdezte.

~ Ha reggel apu bejön a pincébe meg fog találni, azt pedig nem szeretném.

~ Semmi vész, majd elbújok. Jobban mondva majd olyan színű leszek mint a pince.

~ Ez jó ötlet. Később kimegyünk még a rétre gyakorolni? Repülhetnél, hogy megerősödjön a szárnyad.

~ Kimehetünk. – felemelte a fejét és körbenézett. Zavart volt. ~ Valami van itt. – mondta.

~ Biztos csak egy egér. De én is látom, hogy mozog valami. Korom sötét van, hogy láthatok mégis?

~ Én teljesen jól látok ilyen sötétben. Lehet hogy miattam látsz ilyen jól.

~ Meglehet.

~ Idegesít az az egér. Egy pillanat. – Alhana felkelt, kinyújtóztatta magát, a szárnyait is meglebegtette, az egész pincét átérte vele. Elindult a hang irányába. Egy cincogás és vége. Jókedvűen tért vissza. ~ Felébredtem, nem tudok tovább aludni. Mi lenne ha elmennénk egy kicsit? – kérdezte vidáman.

- Most? – kérdeztem hangosan.

~ Igen.

~ És mit csinálnánk?

~ Nem tudom, elmehetnénk repülni.

~ Szerintem nem kéne annyira erőltetni ezt a repülés dolgot, még fiatal vagy hozzá hogy engem is elbírj.

~ Lehet de ha nem gyakorolunk, akkor soha nem is foglak. – na, erre nem tudtam vissza vágni. Igaza volt.

~ Jól van, menjünk, gyakoroljunk. – Alhana még egyszer megnyújtóztatta elmacskásodott tagjait, majd megrázta magát, csak úgy zizegtek a pikkelyei. ~ Várj kéne valami nyereg, mert nagyon kidörzsöli a lábamat a pikkelyed. Vagy legalábbis valami olyan dolog ami nem esik le a hátadról és én is benne maradok kényelmesen. – a sárkányom körülnézett.

~ Itt nem találunk semmit. De valamelyik nap láttam nem messze egy lovardát, talán ott lesz valami nagyobb méretű nyereg.

~ Képes lennél ellopni?

~ Nem, de te igen. Próbáltam már, de minél közelebb megyek a lovardához a lovak annál nyugtalanabbak. Nem bírják a jelenlétemet. Leszállunk a közelben, beosonsz és elhozod az egyik nyerget.

~ Nem hinném, hogy ez túl jó ötlet lenne. De azért megpróbálhatjuk. – felmásztam Alhana hátára, és elhelyezkedtem a két szárnya között. Mocorgott egy kicsit, morgott egyet.

~ Kicsit gyere előrébb, ott akadályozol.

~ Bocsi. – egészen a nyaka tövéig csúsztam előre. Nyugtázta, majd kimentünk a pincéből, át a kerten, a kerítésig.

~ Kapaszkodj, átugrunk. – mondta a sárkányom.

~ Mibe kapaszkodjak? – kérdeztem kétségbeesetten. ~ Nem akarok megint leesni.

~ Nem fogsz. Kapaszkodj amibe tudsz. – megragadtam két-két nagyobb tüskét Alhana hátán és próbáltam megfeszíteni magamat, hogy ne essek le. Alhana behajlította a lábát, majd szökkent egyet, és csapott a szárnyával, hogy ne csapjon akkora zajt mikor leér a földre. Rázkódtam egyet, de rendben voltam.

~ És most merre menjünk? – kérdeztem. Alhana a fejével a megfelelő irányba bökött.

~ De tényleg nem akarom erőltetni, de gyorsabb lenne, ha repülnénk. – nagy nehezen mégis rávett a repülésre, újra.

~ Jól van, de egy kikötésem lenne.

~ Mi lenne az?

~ Alacsonyan repülj kérlek, nem akarok nagyot esni ha leesek.

~ Ezt megbeszéltük. – mondta jókedvűen. Ismét rugaszkodott egyet, csapott egyet a szárnyával, és máris pár méterre a földtől repültünk. Ahogy csapkodott, úgy verte fel a port az útról. Egyre gyorsabban repültünk, és egyre élesebben vettük a kanyarokat, felfordult a gyomrom. Olyan sebességben repült a föld felett, hogy már alig láttam hogy merre megyünk, közben persze hirtelen kanyarokat vett, egyszer jobbra, egyszer balra, volt hogy nem is csapkodott, csak szállt, de nagyon ügyesen kormányozott a farkával és a fejével. Nagyon felfordult a gyomrom. Már az erdő mellett szálltunk, amikor döntöttem.

~ Kérlek csinálj valamit hogy ne vedd ilyen hirtelen a kanyarokat. Nagyon rosszul vagyok.

~ Érzem, csak úgy tudok segíteni ha magasabban vagyunk. Ott látom a lovardát, és nem kellenek az éles kanyarok.

~ Jól van, csak csináld. – Alhana nagyobbat csapott a szárnyaival, és már emelkedtünk is. Jól ment neki, nagyon jól. És nem is erőlködött. Pár órával ez előtt, még ügyetlenül vergődött a levegőben. Lehetséges lenne hogy ilyen gyorsan fejlődjön egy sárkány? És körülbelül egy hónap alatt akkora lett hogy ne férjen be a nyaralónkba? Meddig fog nőni? Nem tudok valós információt szerezni, hiszen eddig nem igazán születtek sárkányok. Alhana egyre feljebb repült, kihasználta a légáramlatokat. A sötétben az erdő csak egy sötétzöld foltnak tűnt, és az utcai világítás pedig mintha szentjános bogarak lennének.

~ Már látom a lovardát. – mondta Alhana. Kémleltem a sötétben, és én is megláttam. Egy világosabb kis épület volt, patkó alakú, az udvarban pedig pihentek a lovak.

~ Hol fogsz letenni? – kérdeztem.

~ Nem messze, nem akarlak egyedül hagyni, úgyhogy ott szállok le, ahol még nem túl idegesek a lovak. Segíteni fogok neked. Megosztom a látásomat veled.

~ Hogy mit?

~ Úgy fogsz látni mint én, így könnyebben fogsz tájékozódni. Érints meg. – leszálltam a sárkányomról, kicsit megigazítottam a ruhámat, és a homlokára tettem a kezemet. Kékes fény villant meg, majd kitisztult a kép. Tökéletesen láttam Alhanát, minden részletét megfigyelhettem volna. Sőt, mintha hőlátásom lett volna. Fénylettek a lovardában a lovak, még a falakon keresztül is. Pedig még messze voltunk. Körbenéztem párszor és a fűben mintha ezernyi villanykörte lett volna szétszórva. Mint apró élőlény volt. Pontosan nem tudtam milyenek, de biztos voltam benne, hogy akad pocok, bogarak vagy esetleg rókák is.

~ Te mindig így látsz? – kérdeztem még mindig megbabonázva.

~ Igen.

~ Ez fantasztikus. – bele is könnyeztem.

~ Indulj el gyorsan, még mielőtt felkel a nap. – Elindultam. Mivel tisztán láttam, nem akadályozott egyetlen fűszál sem. Könnyedén keltem át a rég benőtt szántóföldeken. Közben figyeltem az élőlényeket. Végre elértem a lovardához. Átmásztam a kerítésen, és beosontam az udvarba. A lovak békésen szunyókáltak, egy mégis felkelt. Végigvizsgált, majd szunyókált tovább. Elmentem közöttük, majd az épület belseje felé vettem az irányt. Két lovász fiú feküdt a szalmán, aludtak. Éreztem hogy nem fognak felkelni. Alhana éreztette velem. Bátorságot adott nekem. Tovább mentem. Különfélek lószerszámokat láttam, Majd sorban ki voltak rakva a nyergek. Ráadásul méret szerint.

~ Próbáld meg a legnagyobbat elhozni, ami csak van. – szólt Alhana.

~ Megpróbálom. – megragadtam a legtávolabbi nyerget. Könnyű volt lehúzni a tartóról, de mikor teljes súlyát kellett emelnem, azt hittem, hogy összeroskadok. ~ Ez nagyon nehéz.

~ Adok erőt neked. – abban a pillanatban, mintha egy üres dobozt vinnék. Semmi súlya nem volt, viszont nagyon hangos volt, mert csörgött rajta a kengyel és a szíjak is egymáshoz csapódtak. Az egyik lovász fiú félálmában kinyitotta a szemét. Annyira megijedtem, hogy majdnem ledobtam a nyerget és szaladtam ki. A gyerek megnézett, majd visszaaludt. Óvatosan lépkedtem, egészen ki az udvarig, ott ismételten át a lovakon, majd átmásztam a kerítésen. Rohantam vissza Alhanához, aki ujjongva várt engem.

~ Nagyon ügyes vagy! Már csak az a kérdés, hogy jó-e rám?

~ Soha többet nem fogok lopni, soha senkitől és semmiért sem fogok lopni.

~ Többször nem is kell. Mert már megvan, ami kellett nekünk. – a sárkányom vigyorgott. Kilátszottak tűhegyes fogai. ~ Tedd már rám, győződjünk meg hogy nem hiába volt ez az egész. – Alhana közben visszavette az erejét, és így küszködnöm kellett a nyereggel, ráadásul már a látását is megvonta tőlem, így szinte a vaksötétben kellett felnyergelnem. A nyaka tövéhez raktam, átvezettem a mellkasán a szíjakat, az egyiket hosszabbra hagytam, hogy azt a hasára tudjam rakni. A kengyelt méretre állítottam, majd felültem a hátára. Könnyebb volt, mint a nyereg nélkül.

~ Milyen? Kényelmes?

~ Hát nekem jó lesz, és neked? – kérdezte kedvesen a sárkányom.

~ Elmegy, csak kell még rajta alakítani egy keveset. Kell rá valahogy csinálnom olyan szíjakat amikkel a nyeregbe tudom magamat kötözni.

~ Minek az? – kérdezte hetykén Alhana.

~ Talán azért, mert amikor repülsz és jön egy légáramlat, nehogy leessek. – Alhana elgondolkodott majd helyeselt.

~ Igazad van. Visszamegyünk? – kérdezte.

~ Vissza mehetünk ha szeretnél, de repülhetünk is. – ajánlottam fel.

~ Ezt most komolyan mondtad? Nem igazán rajongsz a repülésért. – nagyon meg volt lepődve.

~ Ki akarom próbálni, hogy milyen nyereggel repülni, és hogy elbírod-e ezt a plusz súlyt.

~ Biztosan. – Alhana már kihajtogatta a szárnyait, megrázta a fejét, majd egyetlen szárnycsapással a levegőben termett. Sokkal kényelmesebb volt így a repülés, és nem féltem annyira. A sárkányom nyugodtan repült, egészen ritkán csapott egyet a szárnyával.

~ Te egyre erősebb leszel. Minden pillanatban többet bírsz. – mondtam.

~ Igen, én is észre vettem. – a nyakához simultam, és hagytam, hogy a hűs hajnali levegő simogassa az arcomat. Egyáltalán nem volt már félelmetes a repülés. Sőt nagyon élveztem. Ezt Alhana is megérezte, és ő is velem örült. Ahogy repültünk elgondolkoztam, milyen jó lenne ha valaki másnak is lenne ilyen csodálatos barátja, mint nekem. Egyszerűen belekönnyeztem akárhányszor belegondoltam, hogy mekkora szerencsém van.

~ Alhana…

~ Tessék?

~ Nem tudom hogy vagy vele, de olyan jó lenne egy teljesen más világban élni. Ahol élnek más sárkányok is. És tudnék kitől tanulni, és persze te is. Néha teljesen más világban érzem magamat, ha sokáig együtt vagyunk.

~ Én is ugyan így vagyok vele. Nagyon örülnék, ha nem itt lennénk, hanem távol, egy teljesen más helyen, ahol lennének társaim, és lenne értelme az életemnek.

~ Hogy érted ezt?

~ Nem tudom, hogy miért vagyok itt.

~ Kikeltél.

~ Igen, csakhogy én már több mint ezer éve pihentem a tojásban.

~ Ezer éve? Akkor megváltás, hogy kijöhettél nem?

~ Nem mondhatnám. Szívesebben maradtam volna ott, mint itt. – ez rosszul esett. Úgy éreztem, hogy nem vagyok neki fontos. Eddig szentül meg voltam győződve, hogy NEKEM kelt ki, és nem csak, azért mert unta magát. Azt hittem, hogy tényleg örül, ha velem lehet, pedig nem. Azt hittem, élvezi az együtt töltött időt, de ezek szerint nem annyira, mint én.

~ Akkor őszintén áruld el nekem hogy miért keltél ki, ha ott szívesebben maradtál volna mint itt? – most már nem simultam Alhana nyakához, inkább ültem a nyeregben.

~ Megéreztelek. Megéreztem a jelenlétedet, és tudtam hogy nálad jó helyem lesz, és reméltem hogy megmondod nekem hogy mi az életem értelme.

~ Én azt hittem hogy azért keltél ki hogy segíts engem.

~ Részben azért, másrész nem tudom miért. – többet nem tudtam kihúzni belőle. Nem engedett be a fejébe, elzárkózott. Ahogy szeltük a levegőt a felhők fölött, hirtelen irányt váltott.

~ Ideje hazamenned. Aludd ki magadat. Nemsokára indultok fel Pestre. – sajnálta hogy el kell mennem.

~ Megpróbálok minél többet lejönni. De néha te is meglátogathatnál.

~ Nem emlékszem, hol laksz.

~ Ez gyenge kifogás.

~ Jó, sok ember van Pesten, nem vakok, előbb-utóbb meglátnak.

~ Igazad van. Nagyon fogsz hiányozni. De semmi más esélyünk nincs hogy találkozzunk? – kérdeztem szomorúan.

~ Nem sok. – Alhana hallgatott. Majd pár perccel később megszólalt. ~ Szeretnél magad repülni? – kérdezte.

~ Hogy érted?

~ Meg tudom osztani az erőmet veled, úgy ahogy az előbb is, csak itt többet fogok átadni.

~ És mi fog történni pontosan? – kérdeztem félénken.

~ Valószínűleg egy ideig máshogy fogsz kinézni mint általában. – Alhana enyhén ereszkedni kezdett, majd a föld felett pár méterre kitárta a szárnyait és lefékezte magát. Leszálltam a nyergéből.

~ De nem tudom elképzelni, hogy hogyan gondoltad hogy én repülök.

~ Megmutatom. – Alhana letette a fejét a földre, kérte hogy üljek le elé. Megtettem amit kért, nem történt semmi. A fejemben elkezdett motoszkálni valami. Alhana szaggatta az elmémet, ellenálltam, de sokkal erősebb volt nálam. Betört a fejembe. Egyszerre fájt a fejem és zúgott a fülem. Zsibbadtak a végtagjaim, fájt, nagyon. A hátamat feszítette valami. Begörnyedtem, mert nem bírtam a fájdalmat. Elordítottam magamat, de nem a saját hangomon, hanem a sárkányom hangát hallottam. A hajnali fényben a bőröm kifehéredett, rájöttem hogy ugyan az történik, mint korábban. Megváltozott a fejformám, a csontjaim ropogtak, már egyáltalán nem voltam ember, viszont a hátam még mindig nagyon fájt. Kinyújtóztam, majd felpattan valami a lapockámból. Szárnyak. Először az egyik, majd némi erőlködés után a másik is. Az arcom is megváltozott, olyan alakja volt mint a sárkányomnak, és már én is gyöngyház színű voltam. A hajam olyan tüskékbe alakult mint Alhanáé, csak hosszabbak voltak. A szememmel tökéletesen láttam a félhomályban. A kezem helyén karmok nőttek. Mikor a sárkányom abbahagyta a műveletet kinyitottam a szememet. Már nem sárkány állt előttem hanem egy velem húsz év körüli fiú, hófehér bőrrel gyönyörű arccal, mondhatni majdnem úgy nézett ki mint egy lány, és ugyanolyan szárnyakkal mint ami nekem volt. Átvette tőlem a külsőmet, ő pedig átsugározta belém az övét. Elmúlt minden fájdalom. Kitűnően éreztem magamat. Alhana tüskéi hajjá változtak, viszont a szemei megmaradtak zafírkéknek. Az egyetlen zavaró az volt, hogy teljesen meztelenül állt előttem. Elkaptam a szememet. Ő szólalt meg először.

~ Na, milyen érzés?

~ Egészen csodálatos. Hogy vagy ilyenre képes?

~ Nem tudom, elképzelem.

~ Miért nem szóban beszélgetünk ha már te is ember vagy?

- Jó ötlet. – szólalt meg Alhana. Éppen olyan hangja volt mint a fejemben. Mély mégis csiklandozott mikor megszólalt.

- Szép hangod van. A fejemben egy kicsit eltorzul. – Alhana kérdőn nézett. Legyintettem egyet. Viszont még mindig nagyon zavart, hogy meztelenül áll előttem.

- Annyira zavar hogy nincs ruhád. – fakad ki belőlem.

- Engem nem zavar. Mindig így vagyok. Eddig téged sem nem zavart.

- Jó de most máshogy nézel ki. Azért zavar. Látom mindenedet.

- Eddig is láttad. – erre nem tudtam mit mondani. Piszkálni kezdtem a karmaimat. És már nem is bőröm volt hanem pikkelyem. Nem éreztem ahogy végigsimítom a kezemet. Semmit sem éreztem. Sem hideget, sem meleget.

- Mond, nem érzed az időjárást, nem szoktál fázni? – kérdeztem.

- Hát a tapintást feladtam az érzékelésért.

- Akkor nem is érzed, amikor hozzád érek?

- Nem, viszont tudom, hogy hozzám érsz, és tudom hogy mindig ott vagy a fejemben. Fizikailag nem érzem, amikor megérintesz, viszont érezlek a fejemben, érzem, hogy jót akarsz nekem. – Érezem a légmozgásokat, érzem az esőt, nem kell a tapintás, ha érzékelhetem is ezeket.

- Értem. – még mindig vizsgáltam magamat, ugyan olyanok voltunk. Rajtam mondjuk a pulcsi szétszakadt, és a pólómat is fognom kellett, hogy ne essen le.

- Ne fogd magad elé a ruháidat. A pikkelyek, olyanok mint a ruha. Védenek. – megforgattam a szememet és eltartottam magam elől a pólómat. Lenéztem, és tényleg csak pikkelyeket láttam. Az egész testem tele volt velük, ráadásul, amikor lenéztem, nem a hasamat láttam, hanem a lábujjamat. Nem láttam a hasamat. Nagyot néztem.

- Ez hogy lehet? Nem vagyok dagi? Hogy lehet? – Alhana felkapta a nyerget, és elindult a patak felé.

- Így könnyebb lesz repülnöd. Ahogy te mondanád, nem húz le a fölös súly. – mosolygott egyet. Én is mosolyogtam rajta, aztán megpróbáltam mozgatni a szárnyakat. Nem volt egyszerű feladat. Teljes koncentrációt igényelt. Először csak mozgatni,  összehúzni őket, majd kinyújtani. Aztán fel és le. Nagyon nehéz volt olyan testrészt mozgatni ami eddig nem is volt. Fél órás mozgatás után kifáradtam, abbahagytam.

- Hagyjuk abba, szeretnék újra ember lenni. Nagyon fárasztó.

- Ahogy akarod. – és már kezdem is visszaváltozni emberré. Nőtt a hasam… hát persze… a lapos has maradhatott volna J. De nem bántam, csak ne álljanak ki a hátamból a szárnyak. Ahogy alakultam vissza, Alhana is így tett. Megnőtt, négy lábra ereszkedett, nőttek a tüskéi. Végül teljesen visszaváltoztunk. Ő örülten vigyorgott, kivillantva a fogait. Én meg majd összeestem a fáradságtól.

- Ne röhögj ki!

~ Ugyan, csak most már tudod hogy én miket éltem át mikor tanultam repülni.

- Jó, de neked teljesen más. Neked ott volt eddig is a hátadon a szárnyad! Nekem ez teljesen új élmény volt.

~ Máskor is szeretnéd?

- Lehet, de semmi esetre sem mostanában. – a nap kezdett felkelni. Vissza kellett érnünk a nyaralóba, mielőtt még anyuék észreveszik, hogy hiányzok.