Kilépett a vízből és Lovasa felé vette az útját. Közben megrázta magát, amitől a hártyák ismét függőlegesen álltak.

~ Fogtam neked halat. – mondta jókedvűen a sárkány.

~ Most ne. – Eragon közelebb lépett a tóhoz, és belenézett a vízbe. Saját arcát látta. Kimondta a varázsszavakat. Semmit sem látott a tó tükrében. Megpróbálta még egyszer, hátha valamit elrontott. Ismét a víztükörhöz hajolt és kimondta a szavakat. Megint nem történt semmi. Eragon olyan dühös lett, hogy belecsapott egyet a vízbe. Sárkánya megrezzent.

~ Nincs már életben…

~ Sajnos már nincs. El kell mondanom Oromisnak. – már kelt is fel, hogy elinduljon.

~ Gyorsabban odaérnél, ha én vinnélek nem? – kérdezte Saphira.

~ Nem, most egyedül szeretnék menni, ha nem baj?

~ Dehogy is, kicsim. – felelte a sárkány miközben már elindult a márvány sziklák felé. Eragon elzárta elméjét minden és mindenki elől. Elindult Oromis lakhelye felé. A sűrű lomb alig engedett be valamennyi fényt a lenyugvó napból. Besötétedett, mire elért a márvány sziklákhoz. Saphira éppen Glaedr-el beszélgetett a mai napról. A jelek szerint a hatalmas aranyszínű sárkány elkeseredett és nem volt a legbeszédesebb kedvében. Inkább Lovasa társaságában érezte jól magát. Saphira mellé kuporodott, és hozzábújt, így vigasztalta. Glaedr hagyta magát, ő pedig Oromishoz furakodott, mint egy kismacska. Nagyon rosszul érték a mai nap eseményei. Mikor Oromis meglátta a fiatal Lovast, elhúzódott sárkányától és üdvözölte Eragont. A fiú nem sokat tétovázott.

- Brom halott. – jelentette ki érzelemmentes hangon.

- Mi? – kérdezett vissza mestere.

- Meghalt, nem tudok vele telepatikus kapcsolatba lépni, és nem tudom megidézni sem.

- Eragon, az indulattól nem gondolkoztál. Bromnak is vannak trükkjei, hogy ne idézhessék meg. Hrothgar királytól kapott ő is elbűvölt nyakláncot, pont olyat, ami neked van. Eragon felsóhajtott… talán még nem veszítette el barátját.

- Nem is jutott az eszembe. Pedig nagyon sokat mesélt róla. Ó de bolond vagyok. – mondta a homlokára ütve. – De akkor mit csináljak? – kérdezte tanácstalanul.

- Légy türelemmel ifjú Lovas. Mindennek eljön az ideje.

- De tudni akarom, hogy hol van, hogy mit csinál most, hogy miért…

- Eragon, csitítsd le az elmédben a zúgó vihart és meglátod, hogy válaszokra lelsz. – Eragon, indulatai ellenére megpróbált lenyugodni, több-kevesebb sikerrel. Saphira fölkelt Glaedr mellől, Lovasa mellé állt.

~ Eragon – mondta gyengéden ~ Brom, elrejtőzött, bizonyára tervezi, hogy hogyan tudna Ellesmérába jönni, azért van rajta a lánc, hogy a király ne idézhesse meg… Nem azért, hogy ne tudjuk, hogy mi van vele.

~ Igazad van. Glaedr hogy van? – kérdezte.

~ Nagyon szomorú. Ő is csak ma tudta meg. Egész életében azt hitte, hogy egyedül van. Mikor megismertük, akkor nagyon örült. De most…- Saphira megcsóválta a fejét. Szárnyával átölelte Eragont, és közelebb húzta a hasához, és erősen hozzászorította a szárnyát.                 ~ Szeretlek, kicsim. Nagyon. Sajnálom Glaedr-t, hogy most tudta meg testvére létezését. Ugyan abban a helyzetben van mint mi Tüskével, vagy mint te Murthagal. Viszont megkérdeztem tőle, hogy ő átváltozott-e. Azt mondta, hogy régen, nagyon régen igen, és elárulta azt is, hogy ha akarja, akkor képes magát emberré változtatni. És azt mondta, hogy nekem is megvan már az erőm hozzá. És még sok minden máshoz is. Azt mondta, hogy a változással együtt nem csak a külső, hanem a hatalom is változik. Van, akinél jó, de volt már rá példa, hogy rossz irányban. A sárkányok személyisége kísértetiesen hasonlít Lovasukéra. Shurikan elvetemült, kegyetlen és velejéig romlott. Nem éreztem a jelenlétében semmilyen könyörületet. Ha alkalma adódik valamikor, hogy elpusztítson, akkor biztosan megöl majd. Galbatorix-ban is ugyanezek az érzelmek vannak. – Saphira elengedte Eragont. Mögébújt, és köré tekerte a nyakát. Kinyitotta a hártyáit, hogy Eragon kényelmesen aludhasson, maga köré csavarta a farkát is, és ott, a márvány sziklán aludtak el, Oromisszal és Glaedrel.

Másnap kora reggel Saphira kinyitotta a szemét. Zúzmara hullott le a pilláiról. Mikor megmozdult, a jég lepattogott róla.

~ Eragon, kicsim, ideje indulnunk. Túl sokáig voltunk itt. Nagyon hideg van neked. – Eragon, sárkánya kézfején pihentette a fejét. Mikor Saphira visszahúzta a nyakhártyáit, hunyorgott a napfénytől.

~ Még öt percet, kérlek!

~ Nem lehet kicsim, haza kéne mennünk, de gyorsan, még mielőtt megfázol. – Eragon befurakodott sárkánya mancsa alá és ott próbált tovább pihenni, ám barátja nem hagyta annyiban. Karmaival gyengéden megfogta Lovasát, óvatosan felállt, kinyújtóztatta szárnyait, és rövid idő múlva már úton is voltak a lakhelyük felé. Eragon tovább aludt Saphira tenyerében, aki megpróbált minél óvatosabban földet érni, nehogy megsebesítse a fiút. Mivel nem fért be a lakhely ajtaján, így felszállt Eragonnal az ő vackába, és ott pihentek tovább.

     Késő délután ébredtek fel. Eragon végigsimított Saphira zafírkék pikkelyein és így szólt.

~ De jó lenne, ha több Lovas élne. – sóhajtotta.

~ Gondolj bele, mi történne… ugyanaz, mint ahol tartunk. A Lovasok dölyfössé válnának, egymás ellen fordulnának és ismét bajban lenne az ország.

~ Igazad van, de szeretném, ha tanulhatnék még több embertől, ha mesélnének nekem, ha többet tudnék a sárkányokról, a Lovasokról, mindenről.

~ Tényleg jó lenne. Szégyen kimondani ezt, de Oromis már nem bírja sokáig, napról napra egyre rosszabbodik az állapota.

~ Jó, hogy mondod, Saphira. Visszamegyünk. – Eragon és sárkánya ismét elindultak a márványhegy felé. Az ifjú Lovas csomagolt gyümölcsöt mesterének, és Glaedr-nek vadászott pár állatot. Felpattant Saphira hátára, és repültek is a márványhegy felé. A sárkány kisebb légörvényt kevert a szárnyaival, mikor földet ért. Glaedr, Oromis háza előtt feküdt, megpróbált minél közelebb lenni Lovasához, de már rajta is látszott, hogy nagyon idős.

~ Mester… - szólt Eragon a sárkányhoz. Az felemelte hatalmas fejét, és pajzs méretű arany szemével a fiúra nézett. ~ Mester, bemehetek Oromis Mesterhez? – kérdezte óvatosan Eragon.

~ Menjél csak, de ne sokáig maradj, mert nagyon fáradékony. A Gil’ead-i kitérő nem tett neki túl jót. – Eragon letette a hatalmas sárkány elé a vadakat amiket neki ejtett el, és beindult Oromis házába. Saphira addig kint maradt Glaedr-el.

- Üdvözöllek, Mester! – szólt Eragon. Oromis az ágyán feküdt, hálóruhában, már arra sem volt ereje, hogy felöltözzön normálisan. Bőre kifakult, ráncosodott egyre jobban.

- Üdvözöllek, Eragon, miért jöttél?

- Szerettelek volna látni, Mester. Hogy érzed magad?

- Amint látod, ennél voltam már jobb bőrben is, de érzem, hogy nemsokára itt az én időm. A  legtöbb tündét már így is túl éltem. Nincs már sok hátra. – mondta fásult hangon, tekintetét a plafonra szegezte.

- Mester, hoztam neked friss gyümölcsöket, és olyan püspökkenyeret, amit Saphirával együtt készítettünk.

- Köszönöm. – hangzott a válasz.

- Mester… Mi lesz velünk, ha ti nem lesztek már többé? – kérdezte félve Eragon.

- Eragon, az nem azt jelenti, hogy megáll az életed! Következő Lovast, neked kell felkészítened. Ne feledd, hogy még egy tojás Galbatorix-nál van. Mindenféle képen el kell tőle hozni. Nem hagyhatjuk, hogy még egy sárkányt kényszerítsen a szolgálatára. Shurikan nagyon bölcs és jóravaló sárkány volt, amíg ismertem, de Galbatorix megmérgezte elméjét. Ugyan ez van, a testvéreddel Murthag-gal és Tövissel is. Sajnos én már nem láthatom a következő Lovast. De remélem ugyanolyan jó lesz, mint te és Saphira. – Oromis a szívéhez kapott, egy ideig gyorsabban vette a levegőt, kintről hallani lehetett Glaedr „sikítását” is. Oromis összeszorított fogakkal, és szemekkel várta a roham végét. Glaedr is ugyanúgy szenvedett, mint ő. Aztán mikor a roham abbamaradt, a tünde az ágya mellett levő pohárhoz nyúlt, hogy vizet ihasson, de leverte. Szégyenkezve érezte magát a történtek miatt. Eragon felvette a poharat, és újra töltött bele friss vizet. Odanyújtotta mesterének.

- Köszönöm, Eragon. – mondta az idős tünde. – Sajnos már nem vagyok olyan, mint fiatal koromban. – mondta állapotához képest jókedvűen. – Kérlek, most menj el! Egyedül akarok lenni Glaedr-el.

- Igenis Mester. – az ifjú Lovas kilépett Oromis házából, Saphira felé indult. Sárkánya éppen Glaedr mellé telepedett le, egymáshoz bújtak. A hatalmas aranysárkány mellett Saphira eltörpült, de szinte minden erejét átengedte mesterének, hogy enyhítsen a szenvedésein.

~ Saphira mennünk kéne.

~ Megyek, Mester bocsáss meg… - Saphira elhúzódott Glaedr mellől és elindult a márványszila szélére. Eragon felkapaszkodott a hátára.

~ Mester, viszontlátásra. Remélem jobban érzitek majd magatokat. – mondta és sárkánya már le is siklott a szikláról. Szállt vissza Ellesméra központjába.

   ~ Nagyon rosszul néznek ki nem gondolod, Saphira? – kérdezte Eragon.

   ~ De attól tartok én is, hogy már nem tart sokáig az életük. Mi lesz velünk, ha ők már nem lesznek?

~ Éppen ezt kérdeztem Oromistól, ő azt válaszolta, hogy nekünk kell kitanítanunk a következő lovast, ami nehéz lesz, mert a mi tudásunk is hiányos.

~ Ez igaz.

~ Azon gondolkoztam Saphira, - mondta Eragon – hogy már éppen abban a korban vagy, amikor tojásokat tudnál rakni. – óvatosan beszélt, nyugodtan, nehogy rosszat mondjon.

~ Mire akarsz célozni ezzel?

~ Arra, hogy te lehetnél az összes többi sárkány anyja, hogy ismét benépesíthetnéd a földet sárkányokkal.

~ És mégis ki lenne a párom? – tette fel a kérdést szemrehányóan Saphira.

~ Talán Glaedr, vagy Tövis, vagy nem is tudom.

~ Semmit nem tudok ezekről a dolgokról, hogy kit kell párnak választanom, hogy a másik félnek van-e beleszólása, és hogy képesek lennénk-e rá. Nem találom jó ötletnek. Talán majd később.

~ Erről majd Glaedr-el kell beszélni. – hangzott a válasz Eragontól. ~ Majd később beszélek vele, most menjünk el Islandzi királynőhöz, hogy tudassuk vele Oromis állapotát.

  Ahogy a sárkány végig siklott a kék égen, az összes tünde utána nézett, alacsonyan szállt, a fák is meghajlottak a légörvényektől, amiket a szárnyával csinált. Islandzi királynő palotája előtt szálltak le. Saphira is belépkedett az épületbe. Mind a ketten meghajoltak a királynő előtt.

- Üdvözöllek, ifjú Lovas, miért látogattál meg?

- Oromis állapota miatt.

- Szegény Oromis, nemsokára itt fog hagyni bennünket. – Saphira, mivel nem talált jobb elfoglaltságot, kiment a palotából és a hatalmas lépcsőkön feküdt le. Ellesméra város két tünde gyermeke futkorászott vidáman. Nem figyeltek oda, és az egyikőjük neki ment a sárkánynak. Saphira felkapta a fejét, a kislány rémülten lépkedett hátrafelé. A másik gyermek is húzta el. A sárkány megérintette az elméjüket.

~ Semmi gond, előfordul. – mondta kedvesen. A tünde gyerekek körbefordultak.

- Te beszéltél?

~ Igen. – válaszolt a sárkány. A két gyermek óvatosan közelebb lépett.

- Nagyon szép vagy! – mondta a kisfiú. Saphira elmosolyodott, felemelte a fejét, ívesre nyújtotta a nyakát, és kinyitotta a nyakhártyáit. A két gyermek csodálta őt. A kislány szemében könny csordult.

- Én is Lovas szeretnék egyszer lenni. – esett ki a száján a mondat.

- Én pedig úgy szeretnék egyszer repülni… - fejezte be a mondatot a fiú.

~ Reméljük megadatik nektek. Mi a nevetek?