A villamoson a szokásosnál is több utas utazott, köztük volt egy lány is. 16 éves lehetett. És ahogy mindig, most is rosszul lett a tömegben, de nem érdekelte, mert úgy is leszáll. A gyomra görcsben állt, tudta, hogy valami történni fog ma. Lement az aluljáróba és onnan közelítette meg a nyugati pályaudvart. Előbb érkezett a kelleténél, mert 10-re volt megbeszélve a találka a barátjával, aki messziről utazik fel hozzá, hogy lássa. Még több mint negyed órát várhatott… leült a legközelebbi padra, és továbbkészítette a karkötőt, amit beígért már barátjának a hét elején, közben zenét hallgatott. Eltelt a negyed óra, és még csak észre sem vette. Valaki megérintette a vállát, hátulról. Megérkezett a barátja. Hosszú csókkal üdvözölték egymást, azután kézen fogva elindultak vissza a megállóhoz. Barátja nem nézett rá egyszer sem. Nem is kellett sokat várni a villamosra, úgyis csak 2 megállót mennek. A lány már megint rosszul lett, de barátja magához ölelte, és puszit nyomott az arcára.
- Mindjárt leszállunk-, mondta neki kedvesen.- csak a Margitszigetre megyünk…
- Oké, oké. Ki fogom bírni.- válaszolta a lány ugyanolyan kedvességgel. És meg is érkeztek a sziget előtti hídra. Onnantól megint kézen fogva haladtak a sziget belseje felé. Elég borús időt mondott a rádió, félő, hogy az első elmossa a randevút. Kerestek egy padot, amire leülhettek. Találtak is egyet, a sziget szélén. Pont lehetett látni a Dunát. Milyen romantikus volt. a lány odaadta a fiúnak a karkötőt. Pontosan a hetediket, amit a fiú fel is kötött a csuklójára, és megköszönte barátnőjének. De nem, úgy ahogyan szokta. Csak szavakkal, ezen a lány egy kicsit meglepődött, de nem szólt egy szót sem. Aztán elkezdtek beszélgetni, a szokásos témákról, közben elnevetgéltek. A lány közelebb húzódott a fiúhoz, hogy megcsókolhassa, de a fiú kitért előle, azzal a kifogással, hogy meg van fázva. Elég szar kifogás, de nem esett le a barátnőjének.
 - Ma csak 2-ig maradok, ugye nem baj?- szólalt meg a fiú, egy kicsit közömbös hanggal.
 - Nem, nem baj, ha menned kell, menj csak nyugodtan.- hangzott a válasz, bár a lány ezt elég szomorú hangon mondta. Kicsit ezen is meglepődött, mert eddig mindig 5-ig maradtak együtt, de most már kezdett körvonalazódni benne a helyzet. Még jobban összeszorult a gyomra. Ma fognak szakítani, pedig olyan jól érezte magát a fiúval.
- Tudod, van egy kis munka és vissza kell érnem időre- próbálta megtörni a csendet a másik, de nem igazán sikerült neki. A lányban most a féltékenység szikrája kezdett feléledni.
Akkor hát a munka is fontosabb nálam. Mert nálam minden fontosabb ugyebár.- gondolta a lány ezt már elég mérgesen, de semmit sem mutatott ki belőle. – És milyen munkád lesz? –kérdezte gyanakodva.
 - Semmi, csak rakodni fogok az egyik boltban, de nem érdekes. – válaszolta neki a másik, most már ő is érezte, hogy a lány sejt valamit, és egy kicsit elkezdett izzadni. Nagyot nyelt, és levette a kezét a lány válláról.
 – Figyelj, valamit szeretnék megbeszélni veled!- Itt a lánynak már annyira összeszorult a gyomra, hogy azt hitte ott fog elájulni.- Elég fontos, és nem könnyű nekem elmondani, és biztos neked sem lesz könnyű, de szerintem jobb lenne, ha vége lenne ennek az egésznek.- aztán a fiú, kifújta a levegőjét, amit észre sem vett, hogy bent tartott. A lány nagy szemekkel nézett rá, de csak azért, hogy ne sírja el magát. A gyomrában lassan elkezdett oldódni az ideg, már nincs min görcsölnie… vége van, de azért még néhány kérdés…
 - Mért? Velem van baj? Haragszol rám? – kérdezte a fiútól nagyra nyitott kutya szemekkel. A fiú a szemébe nézett, de nem bírta sokáig, mert őt is magával húzta a sírás. Elkapta a fejét.
 - Nem veled nincs semmi baj, én vagyok a hibás.
 - Miért? Mi történt? – kérdezte a lány ismét, kétségbeesve.
 - Én… én- kezdte remegő hangon a fiú- nekem van már másik barátnőm. És nem tudnék veled is járni, mert tudod te, nélkülözhető vagy… - ez megütötte a lányt. Ilyet még senki sem mondott neki, és nem is akarta, hogy mondjanak neki. Ez a legnagyobb sértés, amit lány kaphat…
 - Értem, szóval van barátnőd, és én nélkülözhető vagyok számodra – itt tört el a mécses, és a fiú is tudta már, hogy nem ezt kellett volna mondani. Megfontolatlan volt. A lány nem bírta tovább visszatartani a sírást és a szeméből kibukott az első könnycsepp. - Ezzel most nagyon megsértettél! Senkitől nem kaptam még ekkora sértést soha, és biztos vagyok benne, hogy nem is fogok. De ha neked nélkülözhető vagyok, akkor hagyjuk, mindegy. Ja, és mióta van barátnőd, úgy egyébként? – kérdezte tőle remegő hangon a lány a könnyeivel küzdve.
 - Négy hete. De én nem úgy értettem azt, hogy nélkülözhető vagy… én nem akartalak megbántani ezzel. És nagyon sajnálom, de nem tudtam így már a szemedbe nézni, hogy már találtam egy másik lányt…
 - Akkor színlelted az egészet nem? Négy hete? De én szeretlek! Erről látszik, hogy milyen ostoba és naiv vagyok! Egy jó tanács: Máskor előre szólj a barátnődnek, ha találtál nála jobbat… mert ugye ő is nélkülözhető lesz egyszer nem? – a fiú meg sem tudott szólalni, annyira küszködött ő is a könnyeivel.
 - Nyugodj meg! Kérlek! Én nem akartam, hogy így legyen…
 - Igazad van… én voltam a hülye, amikor azt válaszoltam a kérdésedre, hogy szívesen járnék veled! És most egyáltalán nem tudok megnyugodni… annyira megsértettél… - a lány a kezébe temette arcát, és ott zokogott tovább… akik elmentek előttük a szigeten, csak sejtették, hogy mi történhetett… kb. 10 percnyi szipogás, és orrfújás után, a lány ránézett az órájára, aztán arra a bunkóra. – Pont jókor szakítottunk, mert még eléred a vonatodat. Milyen jól kiszámítottad, hogy pontosan mennyi időt szánsz rám, ha már úgyis olyan nélkülözhető vagyok neked! Azért köszönöm ezt a gyönyörű mondatot… biztos lehetsz benne, hogy soha nem fogom elfelejteni… - azzal a lány felkelt a padról, és elindult vissza a villamosmegállóba, meg sem várta a fiút, nem is akarta. Azt akarta, hogy egy teljesen ismeretlen ember sétáljon mellette, hogy megelőzze, és menjen tovább… de ő csak ment mellette, csendben és halk léptekkel. Egész út alatt, egy szót sem szóltak egymáshoz, mit is szólhattak volna. A lány megint rosszul lett a villamoson, kiment belőle minden szín, a fiú is észrevette ezt.
 - Jól érzed magad? – kérdezte tőle óvatosan, és semmi hangsúlyt nem vitt ebbe a három szóba, nehogy megint kitörjenek az érzelmek…
 - Nem, nem érzem magam jól, de téged gondolom ez nem érdekel, mert én nélkülözhető vagyok, és nem csak neked, hanem mindenki másnak is, mert én senkit sem érdeklek! – újra néma csönd lett, aztán megérkeztek a nyugatihoz. A fiú azt várta, hogy a lány elmenjen, de a lány kitartóan lépkedett mellette, igaz, ha belenézett a szemébe nem rajongást és csillogást látott, hanem gyűlöletet, féltékenységet, és dühöt. Aztán a vágányokhoz értek, mint két idegen, és hidegen elbúcsúztak egymástól. Egyikük sem tudott mit mondani, csak néztek egymásra. A fiú felszállt a vonatra, a lány bosszúval a szívében hagyta elmenni őt. Soha nem fognak többször találkozni. Indult a vonat. A lány elgondolkodott, azért, hogy milyen szép néhány hét volt ez, de minden szépség kiment a fejéből, mikor felidézte azt a bizonyos mondatot: - mert tudod te, nélkülözhető vagy!