Loui-t letaszigálták a börtönbe, a király parancsára, amiért nem teljesítette a feladatát. Meg kellett ölnie egy másik mágust, de a férfi mindennemű életet tisztelt, ezért nem tette meg. Inkább felkapaszkodott a sárkányára, és elrepült. A véresküje nem engedte messzebbre, ezért meg is találták, és most a dohos pincetömlöcben pihenhet jó ideig.

   Ahogy az őrök belökték a kis helységbe, a férfi lehuppant a deszkaágyra, és lefeküdt. Gondolkozott, de semmi értelmes nem jutott az eszébe. Végig az járt az eszében, hogy nem bánta, meg a parancsmegtagadást. Felült az ágyon, mikor hoztak némi ételt, és vizet. Mikor belökték az ajtón lévő kis résen, az eddig nem látott patkányok egyből rávetették magukat, és pillanatok alatt elfogyasztották az ételt.

- Őrök! Sok a patkány a cellámban! – csakis azért mert kiszólni, mert nagyobb rangban volt, mint az összes mágus az udvarban. Az őrök az ajtóhoz léptek.

- Nem tehetünk semmit! A szomszédod idézi meg őket. – köpött egyet a strázsa.

- Hogy-hogy a szomszédom?

- Nézd meg magadat. – Loui átpillantott a rácsokon, éppen látta a másik cellában az ágyat. Az ágyon, egy fiatal nő feküdt, és dúdolt, miközben patkányok csontvázai pihentek a mellkasán. Ahogy a férfi jobban szemügyre vette, a csontok mellett izomrostok kezdek nőni, aztán inak, végül az állatok bundája is megjelent, majd gyorsan el is futottak a nőtől. Loui hátrahőkölt a látványtól. Az előbb még csontvázak, most élő bundás kis lények, ráadásul az ő cellájába szöknek át, és rávetik magukat a maradék ételre. A mágus a tányér felé rúgott, az állatok szétfutottak, egy falatnyi kenyeret hagyva maguk után. A nő Loui felé fordult, a zajra, majd visszafordult, ahogy volt.

- Nem tudnád visszahívni a kis barátaidat? – kérdezte idegesen a férfi. Erre a másik cellában válaszul egy vállrándítást kapott, de a patkányok maradtak úgy ahogy voltak. Már megint az ő cellájában rajzottak. A nő felült az ágyán, a közös rácsokhoz ment, leguggolt, majd egy pillanat múlva a patkányok zöme, ismét csont volt. Ez persze orrfacsaró bűzzel járt.

- Tessék. – szólt a hang közönyösen a szomszédos cellából.

- Köszönöm, igazán kisegítettél. – köpte a szavakat Loui. Erre, ismételten egy vállrándítást kapott. Többet nem is beszélgettek a lánnyal.

- Úgy látom a kisasszony, megint túl sok energiát érez magában. – mondta kintről az egyik őr. Bekopogtatott a lány ajtaján. – Jobb lesz, ha visszafogod magadat, mert a király megint el fog ítélni évekre.

- Hidd már el, hogy baleset volt! – mondta dacosan a lány.

- Bár hihetnék neked kedvesem… - a strázsa tovább indult a folyosón ellenőrizni a többi foglyot. Loui a lányhoz fordult.

- Mióta vagy itt?

- Nyolc éve. – mondta a nő közönyösen.

- Mit követtél el, hogy ennyi ideje itt ülsz?

- Mondhatni, hogy megszülettem, de ennél egy kicsit bonyolultabb.

- Azt hiszem, hogy van elég időnk. – mondta a mágus. – Ne haragudj, hogy az előbb olyan modortalan voltam.

- Semmi gond, már megszoktam. De igazad van, nyugodtan elmesélhetem, mert van időnk. Ha jól tudom te két évet kaptál.

- Igen. – helyeselt Loui.

- Én két év múlva szabadulok, ha minden jól megy, és kordában tudom tartani magamat. Végül is annyi a történet, hogy az udvarban voltam, a hercegnő mellet, nagyon jó barátnők voltunk, és valljuk be – ezt suttogva mondta – a király már régen nem olyan ésszerű, mint akkor mikor még élt a lánya. Szóval, nagyon jó barátnők voltunk a hercegnővel, mindig együtt játszottunk, de a háborúban, még a várba is betörtek, és megölték. A temetése után pár nappal, mikor a király és a királyné összeroskadva várták hogy teljen az idő, véletlenül kiszólítottam a sírjából a hercegnőt, mert nem volt kivel játsszak. Bár teste megmaradt, már koránt sem volt, az ki akkor volt. Mészárolni kezdett. Persze ez nyílt titok, de azért senki  sem tud róla, és a király akkor ítélt el a mágiám miatt, és csak azért nem égetett meg máglyán, mert félt, hogy én is mészárolni fogok. – a lány egy újabb patkányt hívott életre. És simogatni kezdte a fejét. – Akkor tíz éves voltam. Még nem ismertem a képességeimet. Nem fejlődtem ki teljesen, és azóta itt ülök, és várom hogy elteljen a tíz év, hogy szabadulhassak, és meneküljek innen.

- De hát miért? A király hasznát venné a képességednek nem?

- Nem hinném, hogy valaha is megbocsát nekem, amiért kiszólítottam a lányát. De hagyjuk ezt. – legyintett a lány. – Te miért kerültél ide?

- Nem olyan hosszú történet. Parancsmegtagadás. Örülhetek hogy nem öletett meg a király. – zárta le ennyivel Loui. – Nem is tudtam, hogy élnek még Nekromanták. – mondta. Megint egy vállrándítást kapott.

- Mondd csak, milyen most a külvilág? Mesélj, kérlek egy kicsit! Olyan régen nem hallottam semmit.

- Mit mesélhetnék. Az ország folyamatos támadás alatt van, egyre fogynak a mágusok, és a sárkányok is. Persze, a király nem a harcosokat használja, a harcra, hanem a mágusokat. Minden egyes háborúval csökken a létszámunk, és nincs utánpótlás. Sárkánytojásokból sincs már sok.

- Gondolom ha csak két évet kaptál, akkor elég nagy rangú mágus lehetsz…

- Most nem akarok nagyképű lenni, de igen, nagy rangom van. Egyébként mi a neved?

- Morna vagyok.

- Louis, de mindenki Loui-nak hív.

-Loui, neked jutott sárkány? – kérdezte a lány.

- Igen. Egy gyönyörű szép és erős sárkányom van. Engwar a neve.

- Vele, mi van most, hogy két évig börtönbe száműztek? – kérdezte Morna.

- Segít a többi mágusnak, de csak azért mert megkértem rá, egyébként, két évig azt csinálhatna amit szeretne. – Morna, sóhajtott egyet, majd vissza indult az ágyához.

- Szerencsés vagy, ugye tudod?

- Miért lennék szerencsés? Az udvarban minden mágus ki fog nézni, hogy megtagadtam a király szavát. Nem marad meg a rangom. Ez miért szerencse?

- Nem így értettem. Téged csak két évre küldtek ide. Én már itt vagyok nyolc éve, és még itt is leszek kettőt. Utána nem tudom mit kezdek magammal. – sóhajtotta fájdalmasan a lány.

- Ha kiengednek, akkor beállhatnál te is mágusnak. – mondta kedvesen a férfi. – Nagy szükségünk lenne rád. Fel tudnád támasztani az elesetteket. Minden csatába győzedelmeskedhetnénk.

- És rá tudnád venni a királyt, hogy kiengedjen innen? – kérdezte Morna.

- Talán igen. Úgy tudom, hogy minden héten egyszer meglátogatja a rabokat, meghallgatja őket, megbánták-e a tetteiket.

- Még sosem láttam itt a királyt. – a cella ajtaján kopogtattak.

- Azért nem láttad itt a királyt, mert rád sosem volt kíváncsi. – kiabálta be az egyik őr. Morna szemében könnyek gyűltek. – Nem bírom itt sokáig. – mondta. – Tényleg nem tudom visszafogni magamat.

- Beszélek a királlyal, ha esetleg meglátogatna engem. – mondta a mágus.

- Köszönöm.

A nap további részében nem szóltak egymáshoz. Másnap reggel viszont, Morna olyat látott mint még soha. A király lejött a tömlöcökhöz. Az ő cellája mellett elsétált, viszont Loui-hoz be is ment, és leült az ágyra. A mágus térdre ereszkedett királya előtt, és megcsókolta a cipőjét.

- Ugyan, Lou. Tudod, hogy ezt sosem szerettem. Úgy jöttem ide mint barátod.

- Királyom. Sajnálom hogy megtagadtam a parancsodat, de jól tudod hogy nekem az élet mindennél fontosabb.

- Barátom. Igazad volt, a mágust, akit meg kellett volna ölnöd, szövetségbe lépett velünk, és beszélni akar veled. Ezért úgy döntöttem, hogy kiengedlek ebből a koszfészekből. Nem akarom hogy a képességeidet beszennyezze valami. – itt Morna érezte, hogy rá céloz a király. Összehúzta magát. – Jöjj, Lou, menjünk ki innen. Fent a várban megmosakodhatsz, kapsz ételt és italt. – Loui annyira meglepődött ezeken a mondatokon.

- Igen is felség! – mondta. A király kinyitotta a cellaajtót, és együtt kimentek az alagsori rémálomból. Ahogy Loui elhaladt Morna cellája mellett, nem érzett semmit, csak szúrós pillantást, nem mert a lány szemébe nézni. A lány a cella rácshoz futott és kezével kinyúlt. Belekapaszkodott a férfi ruhájába.

- Megígérted! Nem hagyhatsz cserben! – sírta a lány.

- Miről beszél itt ez a kis…? – kérdezte az uralkodó.

- Semmiről. Össze-vissza beszélt tegnap.

- Értem. – zárta le a király.

- De megígérted, hogy beszélsz őfelségével! – nyögte Morna. Az uralkodó villámgyorsan kikapott egy tőrt az övéből, majd megvágta vele a lány karját.

- Engedd el, te kis korcs! Soha nem szabadulsz innen! – köpte a férfi a lány arcába. Morna hátratántorodott, de mire feleszmélt, a két alak már rég messze járt. Mornának nem maradt semmi más, csak az ágya és a patkányok.

- Felség, talán nem kellett volna, ilyen keményen bánni azzal a szerencsétlennel! – mondta félve a mágus.

- Soha nem bocsátok meg neki. Amit a lányommal művelt, az elfogadhatatlan! Meggyalázta a temetése napján. – a férfi szemében megcsillantak a könnyek.

- Felség, nagyon sajnálom, ami a lányoddal történt! De a múlt, nem határozhatja meg a jövőnket! Adjon a lánynak egy utolsó esélyt. Bebizonyítja, hogy egyedül téged szeret!

- Nem adok neki, két tettet követett el, amiért soha nem fogok benne megbízni. Megölte a királynét, és meggyalázta a saját testvérét! – mondta elcsukló hangon a király. Loui szemöldöke a homloka közepére csusszant, az álla pedig a térdéig ereszkedett.

- Az a lány, Morna, a…. – nem találta a szavakat.

- Igen, az a fattyú a lányom. Soha nem mondtam senkinek! Lou, ezért vagy Te, a bizalmasom, mert neked ezt is elmondhatom. Hosszú évekig kínzott a teher, de tudom, hogy veled megoszthatom. És ha odajutok, hogy halálomon választanom kell ki legyen az utódom, nem Mornát választom majd, hanem téged!

- De feléség, a trónt, csak a király vérrokona veheti át. – ellenkezett Loui. – Nem fogadhatom el! Szívesen enyhítek minden terheden, de ezt nem.

- Újabb parancstagadásért, viszont komolyan leküldelek a katakombákba, a cellákba! – mondta feszülten a király.

- Megértettem felség, de továbbra is úgy gondolom, hogy egy új esélyt kéne adni a lánynak. Ő sem harcosnak, sem mágusnak nem született. Nekromantának született. És elég megrázó, de természetes, hogy a királynő meghalt, mikor megszületett. A lány nem is tudja mi történt vele.

- Nem lányomként neveltem, hanem mint alattvaló, hiszen a nővére lett volna a trónörökös.

- Elmondta nekem, hogy ami a lányod temetésén történt, az véletlenül történt. Általában minden mágiahasználó akkor vesz tudomást erejéről, ha egy megrázó eset történik. Általában közeli hozzátartozó halála. Emlékszem, hogy az én képességem akkor jött, mikor édesapám elhunyt. A lányodé, mikor a testvére meghalt. Ráadásul nem is tudta, hogy a testvérét veszíti el. Érdemes lenne fejleszteni a képességét, mert ő is mondja, hogy egyre nehezebben tűri a bezártságot, és egyre nehezebben tudja visszafogni magát. Saját szememmel láttam, ahogy a döglött patkányok tömkelegeit éleszti fel és öli meg őket. Ha nem is engeded neki, hogy szabad legyen, legalább azt engedd neki, hogy törődjön az erejével. Fel fogja emészteni. Végül is felség, a lányodról van szó.

- Lou. Köszönöm a tanácsot, de egyelőre nem ez a legnagyobb gondom. Majd foglalkozok Mornával, ha lesz időm. Újabb támadásról számoltak be a kémek. – mondta gondterhelten. Közben felértek a várba. – Most menj, mosakodj meg, és várlak a vacsorához. Jobbomra ültetlek. – mondta. Loui meghajolt előtte.

- Köszönöm, Felség. – a mágus elindult a fürdőhelység irányába. Ahogy belépett, megcsapta arcát a forró fürdő gőze, meglátta a ruháit, illetve botját is. Beleereszkedett a vízbe. Forró volt ugyan, de a hűvös katakombák után, nagyon jól esett neki. Érezte, ahogy oldódik testéről a mocsok, amiben ugyan két napig volt, de sűrű réteggé fejlődött bőrén. A vízből túl gyorsan távozott a hő. Loui rosszat sejtett, de nem tudta pontosan mire is gondoljon.

A trónteremben lett megtartva a vacsora. A hosszú asztalok csak úgy roskadtak a jobbnál jobb ételektől és a jobbnál jobb boroktól. Loui és Orrin király előtt egy hatalmas sült vadkan pihent, minden féle zöldséggel és gyümölccsel. A legjobb zenészeket hívatta a Orrin király, a lágy muzsika Loui fülébe fészkelte magát, nagyon tetszett neki. Udvarhölgyek mosolyogtak rá, biccentéssel üdvözölték a mágus társai. Orrin már várta az asztalánál. Elkezdődött a vacsora. Mindenki evett és evett. Szólt a zene, táncoltak. Louira az egyik udvarhölgy nézett feltűnően. A mágus, amint befejezte az evést, felkérte a nőt egy táncra. Mind a ketten ismerték a lépéseket, nem tévesztettek. A nagyurakban már hatott a mézédes bor hatása. Mindenki jól érezte magát.

  A zene egyszerre elhallgatott. A trónteremben már csak a vendégek felháborodását lehetett hallani. Súlyos fémöltözék zaja törte meg a panaszkodókat.

- Felség! Felség! – kiabálta a katakomba egyik őre. – A lány! A lány! Nem lehet megállítani! Nem tudjuk megállítani! Kitört! – Orrin felpattant, és Loui-hoz fordult.

- Gyűjtsd össze azokat a mágusokat, akik még képesek használni az erejüket, és fékezzétek meg Mornát. – Loui csettintett egyet majd a józan mágusok köré gyűltek. Elindultak együtt, a katakombákba. A férfi orrát hideg, dohos szag lepte be, illetve a rothadás szaga. Ahogy végigszaladtak a folyosókon feltűnt neki, hogy valami hiányzik a falakról. Idegesítette, hogy nem jön rá.

- Emberek! Nem tűnik fel senkinek, hogy hiányzik valami? – kérdezte hangosan.

- A jókedv? – kérdezte az egyik mágus félrészegen. Loui megforgatta a szemeit.

- Hagyjuk! Tovább! Hátra a leghátsó cellákhoz! – utasított mindenkit a férfi. Ahogy beljebb haladtak, csontkopogás ütötte meg a fülüket. Az egyik mágus felkiáltott.

- Tudom mik hiányoznak! – előre mutatott egy fiatal mágus, és mindenki rájött, hogy mit hiányolt Loui. A csontvázakat a falról. Meneteltek az irányukba, majd előttük pár méterrel megdermedtek. Arcuk, jobban mondva koponyájuk nem árult el semmit, érzelmeikről. Csak tették amiért szólították őket.

- Tüzet! – kiáltotta Loui. A mágusok egyszerre gyűjtötték a mágiát a kezükben. – Most! – ordította a férfi. Egyszerre dobták el a tűzlabdákat. Mindegyik becsapódott. A csontvázak egy része összerogyott, szétestek csontjaik, ám nem ért véget a harc. Az összeesett vázak, újra összeszedték magukat.

- Még egyszer! – Loui nagyobb tűz gömböt varázsolt mint a többiek, a holt sereg felé dobta őket. Az egyik csontváz megragadta a gömböt, és visszadobta, idézője felé. Az élő mágusok fókuszálták erejüket, hogy a tűzlabdát ismét visszairányítsák a holtak felé. Nem számított erre a halott mágus, csontjai izzani kezdtek, majd elporladt. – Gyerünk! Együttes erővel, mindenki pajzsot maga elé, csak menjünk! – ordította Loui. Így tett az összes mágus. Kezüket előre tartották, mintha pajzsot tartanának. Egy láthatatlan erőtér eltaszította a holtakat, nem tudtak az élőkhöz férkőzni. Végre elértek a folyosó legvégére. Loui belesett Morna cellájába. A lány teste rázkódott, az összes patkány ott ugrált körülötte, csontvázak és húsvérek is, a földből újabb csontvázak másztak elő, és a mágusok irányába vetették magukat, de azok folyamatosan tartották a pajzsot, nem hatolhatott át semmi.

- Loui, segíts! Nem bírom ki, meg fognak ölni! Kérlek! Valamit csinálj! – a lány körül feketés lilás köd gomolygott. Egyre tört ki a testéből.

- Pajzsot a lány köré is! Ne engedjétek hogy kitörjön az ereje! – Loui kirobbantotta a cella ajtaját, majd kilépett, a mágusok pajzsából. Felkarolta a lányt és elindult vele kifelé. A többi mágus tudta a dolgát. Mindenki Louiba összpontosította az erejét, így a férfi hatalma sokszorosára növekedett. Erejével próbálta bevonni Morna testét, és nagy nehezen sikerütlt is neki. Indult ki vele a szabadba. A hold fénye vezette őket kint. Loui letette a lányt a fűre.

- Elég, elég a mágiából, parancsolta! Mindenki magát védje, teljes erejével. – a többi mágus így is tett. Morna szaporán vette a levegőt. Rázkódott egész testében. A fűbe kapaszkodott, de amint hozzáért a szálakhoz, száraz kóróvá váltak érintésétől. A holtak kivonultak a várból, Morna felé közeledtek.

- Morna! Segíts nekünk! Ezek a csontvázak addig nem tűnnek el, míg meg nem parancsolod nekik! Nem szívják belőled tovább az életet, csak mondd nekik, hogy pihenjenek tovább! – rázta a lányt Loui. De ahogy pajzsa meggyengült, érezte, hogy testéből kiszökik minden hő. Egyre jobban fázik, szemei előtt karikák táncát látta. Elengedte Mornát. Máris jobb lett. A férfi végignézett a füvön. Morna körül nem volt egyetlen zöld csomó sem. Mind kiégett, mintha a nap szívta volna őket ki. A lány ajkai mozogtak, de hang nem jött ki a száján.

- Fiúk, segítsetek! Átveszem a hatalmát! – a mágusok ismét Louiba koncentrálták az erejüket. A mágus a lány mellé térdelt, és egyik kezét rátette a mellkasára, másikkal pedig a holtak felé intett. Azok lemerevedtek. Loui érezte, hogy nem fogja sokáig bírni, hiszen nem a saját erejét használja. Érezte, ahogy belőle is egyre fogy minden élet. Fehér aura jelent meg körülötte. Sárkánya ereje megvédte. – Távozzatok, holt lelkek! Megparancsolom, térjetek vissza a sírba! – kiáltotta a mágus. A csontvázak összenéztek, majd összeestek, és testüket befedte a föld. Morna remegése alábbhagyott, Loui pedig levette a kezét a lányról. Nehezen kapott levegőt, de a többi mágus sem volt jobb helyzetben. Mindenki szaporán szedte a levegőt.

- Mi volt ez? – kérdezte az egyik. Loui nem tudta bővebben kifejteni, annyira kifáradt.

- Az ereje.

- Te jó ég… - Orrin király rohant ki a várból, a vendégekkel együtt.

- Mi történt itt? – Loui nagy nehezen felkelt a földről, és odament a királyhoz. Füléhez hajolt és suttogva mondta.

- A lányod, nem tudja uralni a képességeit. Gyakorolnia kéne. – a király végig nézett a lányon.

- Vigyétek a lányt a régi szobájába! – parancsolta az inasoknak. Azok sürögve szedték fel a földről. Loui álla ma már másodszorra esett a térdéig. Az inasok sürögve szedték fel Mornát, aki még mindig nem tért magához.

A vacsorát tovább folytatták Loui is visszaült a helyére, és tovább falatozott a vaddisznóból. Körülbelül fél óra múlva új vendég érkezett. Talpig feketébe öltöztetett Morna jelent meg az ajtóban. A zene elnémult, a vendégek abbahagyták a falatozást és az ivást. Néma csend lett egy pillanat múlva a teremben. Mornát végigvezették az inasok a vendégek között és a király asztalához vezették. Leült, és meghúzta magát. Loui odahajolt hozzá.

- Egyél nyugodtan, azért van itt ez a sok finomság. – azzal nagyot tépett a vaddisznóból. Morna csak úgy leste,  hogy cincálja szét a férfi az ételt. Nem bírt enni, bár utoljára 8 éve látott ilyen fenséges ételt, nem mert venni belőle. Idegesen pillantott körbe a hatalmas teremben. Minden vendég őt nézte. Nem is nézte, bámulta, mint valami cirkuszi mutatványt. A Orrin király is észre vette, hogy a lánya kínosan érzi magát. Odahajolt hozzá.

- Menj fel a szobádba, ha nem vagy éhes. – a lány a tányérját nézve bólintott, majd visszaindult a szobájába.

   Fent leült a puha ágyra, régen ez volt a közös szoba a nővérével. Beleszagolt az ágyneműbe, még mindig érezte rajta testvére illatát. Nagyot sóhajtott, majd lefeküdt. Az inasok megmosdatták és ruhákat adtak neki. Alig bírt kibújni a fűzős ruhából. Miután átöltözött, inkább körülnézett a szobában. Olyan volt mint amilyenre emlékezett. Tele játékokkal, és virágokkal, illetve a hatalmas festett portréval, ami a testvérét, apját, és őt ábrázolta. Nővérével szöges ellentétjei voltak egymásnak. Emlékezett rá. Testvérének Cálé-nak aranyszőke fürtjei voltak, és égkék szemei. A fiúknak is ő tetszett jobban. Ahogy végignézett a festményen, összehasonlította magát Cálé-val. A nővérének sokkal élettelibb arca volt, mondhatni hogy kerekded, neki már akkor is beesett és szögletes arca volt. Az évek alatt a beesettség növekedett, viszont a szögletes arcot keretbe fogta az ébenfekete hosszú haja, sápadt arcát pedig meggyvörös ajka és ibolyaszín szeme tette gyönyörűvé. A festményen Orrin király még fiatal volt és nagyon boldog. Arcán még nem jelentek meg az öregedés csúf ráncai, a képen inkább Cálé felé húzódott, hiszen neve is azt jelentette hogy fényesség. Ahogy elnézte a lány a képet, észre vette, hogy apja kicsit háttal is áll neki, mintha ki akarná taszítani a képről. Könnybe lábadtak a szemei. Nem is foglalkozott tovább a képpel. Loui-n járt az esze. Vajon mit csinálhat? Felkapta az egyik köntöst, és kilépett a szobájából. Olyan régen járt a toronyban, hogy nem ismerte az utat sem. Az ajtó előtt őr állt, odament hozzá és megpróbált kedvesen rámosolyogni. Az őr megköszörülte a torkát.

- Segíthetek valamiben? – kérdezte morcosan.

- Igen, azt szeretném megtudni, hogy Loui, a mágusok feje hol tölti az éjszakát.

- Lou, nem a palotában alszik. Kint van a mágusoknak saját szállásuk, ott keresd. – vetette oda a szavakat.

- Köszönöm. – Morna elindult a várból kifelé. Nagy nehezen ki is talált. A kapuban körülnézett, a fák közül kikandikált egy tornyos épület. A torony csúcsán mint a hold úgy világította be a birtokot egy energiagömb. Odavarázsolták. Morna már tudta, hogy merre kell indulnia.

   Bekopogtatott a kapun. Az egyik fiatal mágus nyitotta ki az ajtót az, aki Loui-val segített, hogy visszafoghassa magát. Idegesen tördelte az ujjait.

- Mit akarsz? – kérdezte.

- Loui-val szeretnék beszélni.

- A mester most éppen elfoglalt. – mondta a fiú ingerülten. Morna, tudta hogy mi jár a fiatal mágus fejében.

- Figyelj csak, én szeretnék elnézést kérni a minap történtekért. – mondta a lány. A mágus szívéről hatalmas kő darab zuhant le. Szinte lehetett hallani a koppanását. Arca meglágyult, mosolyra húzódott a szája. – Köszönöm, hogy segítettetek rajtam, nem tudom mi lett volna nélkületek. – mondta Morna.

- Semmiség, de Loui-nak kéne hálálkodni, ő csinálta a munka oroszlán részét. – a fiú a padlót nézte, és lábával elsöpört egy kavicsot.

- Ez egyáltalán nem semmiség, nélkületek Loui sem tudta volna megcsinálni, szóval, mindannyitoknak köszönöm. – a lány enyhén meghajolt. A mágus tanonc mélyen meghajolt.

- Igazán nincs mit köszönnie Felség. – mondta. Morna meglepődött. Nem hívta így még senki.

- Nem, kell hogy így szólíts. Morna a nevem. – mondta, és kezet nyújtott. A fiú habozva ugyan, de elfogadta. A kézfogásban benne volt minden szimpátia, de a mágus érzett valami mást is. A halál szelét. Borzongva engedte el a lány kezét. – Biztos, hogy nem tudok a Mestereddel beszélni? – kérdezte.

- Talán tudok tenni valamit. – a mágus sietve szaladt végig a folyosón, az utolsó ajtóig. Bekopogott. – Mester, keresnek! Morna az. – az ajtó mögül tompa hang szűrődött ki. Morna elindult a hang felé, a fiatal fiú mögé lépett, hogy hallhassa a választ.

- Megyek. – hallatszódott ki. Egy pillanatnyi dübörgés után, Loui kinyitotta az ajtót. Félmeztelenül jött ki, egy nadrág volt rajta, de mindent elárult a kipirosodott arca, ziháló lélegzete, illetve a lány az ágyában, akit Morna csak egy pillanatig láthatott. – Mi a gondod, Felség? – kérdezte, miután becsapta az ajtaját. A lány nagyon zavarban érezte magát. A földre nézett, és próbálta leplezni, hogy mit is látott meg.

- Őőő… semmi, csak szeretném megköszönni, amit értem tettél ma. Ezt az egész dolgot. Apámmal, és a vacsora előtt. – mondta zavartan. Loui lihegve bólogatott, nagyon kifulladt a dologba, amit az előbb csinált.

- Semmiség. Most, ha nem bánnád, akkor visszavonulnék a szobámba, eléggé lemerített a mai nap. – búcsúzott el Loui. Meghajolt, és már vissza is vonult a szobába. Persze kiszűrődött egy női kacaj, illetve egy másik robaj, valószínűleg a mester visszahuppant az ágyába. Morna csak nézett maga elé, meghökkenve.

- Neked is jó éjszakát! – kiáltotta az ajtónak. Nem kapott választ. A mágus tanonc visszakísérte az ajtóhoz, majd elbúcsúzott tőle.

- Felség, ne haragudj a kínos helyzetért… - kezdte.

- Ne, nem kell, inkább te ne haragudj, hogy ilyen késői órán zavartalak titeket. Aludjatok jól. – mondta és visszaindult a palotába.

Másnap reggel Morna kopogtatásra ébredt. Összeszedte magát, majd köntösben ajtót nyitott. Egy inas állt, törölközőkkel a kezében.

- Jó reggelt, kisasszony, ideje fürdeni. – mondta kedvesen a dundi inas hölgy.

- Egy pillanat, mindjárt megyek.

- Nem, jöjjön azonnal, jelenése van fürdés után. – az inas hölgy sietve kapkodta magát, megfogta Morna karját is, hogy magával húzhassa, de visszahúzta. – Kedvesem, maga hideg mint a jég. – meglepődött, de azért csak mondta tovább. – Hideg volt a szobában, vagy nem volt elég vastag a takaró?

- Nem, semmi gond nem volt, éppen csak nem találom önmagamat. – tért ki az igazi válasz elől a lány. Igazából ő maga sem tudta a megfelelő választ, hogy miért borzad el mindenki az érintésétől. Valószínűleg a nekromanciájával van összefüggésben, gondolta. Elindult az inas után a fürdő helyiségbe. Habos meleg víz várta, és elegáns ruha. Tegnap este úgy fürdették meg, hogy magánál sem volt, nem is emlékezett rá.

- Felség, levetkőzne? Az én feladatom az ön kényelme. – szólt kedvesen a hölgy.

- Öm.. nem lehetne, hogy egyedül fürödjek? Azt hiszem, hogy meg tudom csinálni. – mondta Morna.

- Ahogy gondolja, Felség, csak igyekezzen, mert így is elkéstem az ébresztéssel. A ruháit kikészítettem a székre, remélem megfelelnek.

- Igen köszönöm szépen. Igyekezni fogok. – mondta a lány, és már csukta is az ajtót. Gyorsan levetkőzött és beleült a forró vízbe. Égette a bőrét, de jól esett neki. Pár perc alatt úgy lehűlt a víz, hogy kénytelen volt belőle kiszállni. Ő szívta ki a hőt. Máris jobban érezte magát. Felkapta a ruhákat, a fűző megkötésében természetesen segített az inas hölgy is. Igen, a fűző kötözése nem tartozott a kellemes dolgok közé. Mornának panasza sem volt az alakjára, mert a börtön koszt nem engedte, hogy elhízzon. Egyszerűen nem volt mit lenyomnia a fűzőnek, de muszáj volt. Öltözködés után, a reggeli következett. A lány csak egy almát evett, ezzel is bőven jóllakott. Igaz, hogy az inas hölgy, a kezébe nyomott még kettőt, hogy nap közben meg ne éhezzen. Végre elindulhatott.

- Megmondaná, hogy kivel lesz találkozóm? – kérdezte gyorsan még a hölgytől.

- Lou Mesterrel, a mágusok szállásánál. – mondta kedvesen.

- Azt is megmondaná, hogy hogyan szólíthatom?

- Persze, Felség, Mary a nevem. – biccentett, majd ment a dolgára. Morna elindult a mágusok szállása felé, éppen gondolkozott, hogy miért is akar vele találkozni Loui. Valószínűleg bocsánatot fog kérni a tegnap estéért, gondolta.

   Az épület előtt várta már a mágus mester, és az a nő, akivel tegnap egy szobában volt.

- Üdvözöllek, Felség, bemutatom neked Istar-t. – a nő mélyen meghajolt Morna előtt.

- Miért kellett idejönnöm? – kérdezte a nekromanta hidegen.

- Beszéltünk Istarral a képességeidről, tudod ő, az itteni boszorkányok feje. – erre Istar hevesen bólogatni kezdett. Egyáltalán nem úgy nézett ki mint a boszorkányok szoktak.

- És mire jutottatok?

- Arra, - Istar Loui szavába vágott – hogy megnézném, mekkora az erőd. Ismerem a nekromanták képességeit, de sajnos még nem volt szerencsém egyhez sem. – mondta.

- Akkor hát itt lennék. – mondta némi gúnnyal Morna.

- Szerintem induljatok is. – mondta Loui. – Nekem edzést kell tartanom.

   Morna és Istar elindultak, a birtokon lévő temetőbe. Út közben beszélgettek.

- Hallottam a tegnap estéről, tudom, hogy alig lehetett megfékezni. – kezdte Istar. A nekromanta nem választolt semmit, csak ment előre és a földet rugdosta. – Ha Loui nem lett volna ott, talán meg is halhattál volna. – folytatta. – Nagyon nagy hatalma van. Az összes mágus ereje nem ér fel az övével. Nem csoda, hogy a király őt nevezte ki trónörökösnek, ha történne vele valami.

- Hogy mi? – kérdezte Morna.

- Ugye nem gondoltad, hogy a király majd egy tapasztalatlanra bízza a birodalmát? Loui-nak elég sok tapasztalata van az ilyenhez. Ő képes lenne vezetni egy egész országot… Mármint, neked is meg vannak a képességeid, de nem lennél alkalmas uralkodónak…- próbálta magát kimagyarázni Istar. Sötét haja csak úgy lobogott a szélben. Morna viszont egyre dühösebb lett, hogy azt hiszi róla, hogy nem elenne képes az uralkodásra. – Nos, itt is lennénk… Hívtam pár boszorkányt és idézőt, hátha nem tudnád kontrolálni magadat, de csak a biztonság kedvéért. Tudom, hogy sikerülni fog. – mondta biztatásnak a nő.

- Kösz.

- Nos, hadd lássam, mit tudsz, ereszd el magadat! – utasította a boszorkány. Morna már így is elég ideges volt, semmi kedve nem volt fitogtatni az erejét. A másik boszorkányra és az idézőre nézett. Biccentett nekik, majd beállt a temető közepére. A széléről Istar adott utasításokat.

   - Kezdd, egy fiatal holttal. – mondta. Morna kieresztette jeges erejét, és megpróbálta feltérképezni, a legfiatalabbakat. Odalépett egy friss sírhoz, majd rátette a kezét. Némi koncentrálás után megmozdult a föld, és egy kar kapaszkodott ki belőle. A lány megfogta a kezet, és kisegítette a sírból. A holttest szemében nem csillogott semmi és senki. Várt a parancsra. – Jó, nagyon jó, most helyezd vissza a sírba. – Morna a holtra nézett, majd megkérte, hogy feküdjön vissza. A test úgy tett, nem mozdult többet a föld. – Most nézzünk egy kicsit idősebbet. – utasította Istar. A nő odalépett egy pár évvel idősebb sírhoz, majd ugyan úgy tett, mint az előbb. A test ismét kiszállt a földből, várta az utasításokat. Ismét visszahelyezte a földbe. A keltést, Istar megismételtette vagy ötször, mindig egyre idősebb hullákkal. Morna nehézségek nélkül kiszólította és visszahelyezte őket a sírba. A lány kezdte már nagyon unni a dolgot. – Nem fáradtál el? – kérdezte Istar.

- Nem. Igazából, ezek meg sem kottyannak. Akár az összeset elő tudnám szólítani egyszerre. – mondta.

- Hadd lássam akkor. – mondta a nő a temető széléről. Morna most igazán elengedhette magát. Kieresztette jeges erejét, az körbehömpölyögte az összes sírt, mindegyikbe belekúszott, életet lehelt a testekbe. A fű is belesárgult az erejébe. Az összes sír mocorogni kezdett. Mindegyikből holttestek másztak elő. Leporolták magukat, megigazították ruháikat, majd vártak Morna parancsára.

- El sem hiszem. Ügyes vagy! Még most sem fáradtál el? – kérdezte Istar. Morna odafordult hozzá, violaszín szemei hideg tűzzel égtek.

- Nem. Bírnék többet is. Vigyél nagyobb temetőbe. Végre elereszthetem magamat. Már nem fognak többet uralkodni rajtam.

- Mit gondolsz miért történt meg az a dolog tegnap? – kérdezte Istar.

- Nem tudom, valószínűleg azért, mert a börtönben félőrült lettem.

- Hogy mi?

- Jól hallottad. Amíg mindenki odamehetett ahova akarta, én 8 éven keresztül ott rohadtam. Csodálod, hogy nem bírtam? – Morna már régen el akarta mondani ezt.

- Igazad van. Én sem bírtam volna odabenn. Bár, ha a helyedben lettem volna, nem sokáig maradtam volna ott. Valószínűleg már az első héten megszöknék.

- Számtalanszor megszökhettem volna már. Annyi gyenge pillanat volt már. De nem használtam ki. Tegnap igazán elegem lett, hogy senki sem marad hosszabb ideig a cellákban. Senki sem tudja, hogy mit éltem ott át. – közben a holttestek Mornához közeledtek, mind hozzá akart érni valahogyan. A legtöbben a hátát érintették, de volt aki a lábába kapaszkodott.

- Nyugodj meg, Morna! Már vége van. – mondta Istar. – Nem akarunk neked rosszat.

- Nincs vége! Azt a 8 évet senki sem adhatja vissza nekem! Hova temették a nővéremet? Beszélnem kell vele!

- Tényleg nem adhatja vissza senki, de valahogyan fel kell dolgoznod. Talán bűbájjal segíthetünk rajtad.

- Nem! Nem akarom hogy elvarázsoljatok, emlékezni akarok a szenvedésre, amit ott éltem meg. A hullák Mornához dörgölőztek, nem engedték. Simogatták. Férfiak és nők… Mindegyik. – Tudod kikben bízok meg egyedül?

- Kikben?

- Bennük. – mutatott végig Morna a hullákon. Ők az én igazi családom. Sehol sem érzem jól magamat.

- Ugyan már, most csak a fáradtság beszél belőled. Hiszen még csak egy napja vagy szabad.

- Lehet, hogy igazad van, de akkor is beszélnem kell Cálé-val. Hova temették? Nem emlékszem rá.

- Megmutatom. – egyezett bele Istar. Ahogy elindultak, Loui-val is találkoztak. Éppen a sárkányával foglalkozott. Megtisztította a nemes lényt. A sárkány felkapta hatalmas fejét, ahogy Morna a közelébe ért. Erre Loui is felfigyelt. Ahogy a lány elhaladt Loui mellett, a sárkány rámordult, és elé állt. A mágus próbálta visszafogni, ám a lény nem hallgatott rá. Vicsorgott a lányra. Morna meg sem próbálta lecsitítani a sárkányt. Csak ránézett az ibolya-tűzben égő szemével, és a hullák tömege jobb belátásra térítette a lényt. Loui bámulta őket. Morna teljesen ura volt az összes holttestnek.

- Hova mentek? – kérdezte.

- Beszélnie kell a nővérével. – mondta Istar.

- Elkísérlek benneteket. – mondta a mágus.

   Beléptek a királyi temetőbe. Ott volt Morna összes rokona. Nővérét, a családi kriptába temették, ahol anyja is nyugodott. A lány a sírkamra elé lépett, zárt ajtók fogadták. Hátra fordult.

- Kinyitnátok nekem az ajtót? – kérdezte a hulláktól. Azokból kivált pár, és feszegetni kezdték az ajtót. Kis idő múlva kitépték, de legalább nyitva volt. – Hozzátok ki a kisebbik koporsót. – parancsolta a lány. A hullák úgy tettek, már kint is volt a koporsó. Morna felnyitotta. Egy összeaszalódott, apró csontvázat talált benne. A rothadás szaga megcsapta az orrát, de egyáltalán nem találta gusztustalannak. Istar és Loui már öklendeztek. Morna felnézett.

- Hogyan tudok vele beszélni? – kérdezte.

- Itasd meg a véreddel. – mondta Loui ruháját az orra elé tartva.

Folytatás hamarosan....