| 1. fejezet
A megérkezés
Charles Xavier iskolája tehetséges fiataloknak. Ez állott a táblán. Farah benyitott a hatalmas kovácsolt vas kapun, és félve elindult az intézet ajtaja felé. Végigsietett az óriási kerten, gyönyörködve a különleges növényekben. Végre elérte a bejáratot. Nem is kellett kopogtatnia, azonnal kinyitották. Az ajtóban egy magas feketés hajú férfi állt, mogorva arccal.
- Hát te mit keresel itt, kölyök? – kérdezte félvállról.
- Xavier úr hívott az iskolájába. – válaszolta kurtán Farah. A morc férfi félreállt az ajtóból és beengedte történetem főszereplőjét az intézetbe. Farah nem is gondolta volna, hogy az épület külseje mögött nem egy várbörtön van, hanem egy ízlésesen berendezett ház. Ahogy belépett, rögtön melegség fogadta, nem érezte magát idegennek. Bár még nem tudta, hogy mi fog történni vele, de máris jól érezte magát itt. A férfi, akivel a lány az előbb találkozott, beszólt az ajtón.
- Ciklon! Kérlek, vezesd a kölyköt a professzorhoz. Állítólag ő hívta ide. – a kérlek szócskát igen nehezen sikerült kinyögnie magából, de végül sikerült, és már el is viharzott.
- Megyek máris Farkas! – hallatszott egy csengő hang, afrikai akcentussal. A bejárattal szembeni lépcsőről egy magas fekete nő sietett le, hogy üdvözölje a vendéget. A nő megállt Farah előtt, barátságosan rámosolygott, és kezet rázott vele. – A nevem Ciklon örülök, hogy megismerhetlek, mindjárt szólok a professzornak, hogy szakítson rád időt. Addig megkínálhatlak egy teával? – kérdezte csengő-bongó hangon a lánytól.
- Őőő… az jól esne köszönöm szépen Ciklon. A nevem Farah. Én is örülök, hogy ismerhetem.
- Jól van, akkor gyere utánam. – Farah követte a nőt egészen a konyhába a hatalmas étkezőn keresztül. – Mondd, honnan jöttél Farah? Biztos, hogy nem vagy amerikai.
- Nem, tényleg nem vagyok az. A szüleim Indiában születtek és élnek, én meg Amerikában nőttem fel a rokonoknál.
- És voltál már Indiában? – kérdezte Ciklon, hogy múlassa az időt, miközben a teát készítette a látogatónak. – Ülj csak le, helyezd kényelembe magadat, kérlek! – szólt rá a lányra.
- Köszönöm. Nem még sosem voltam ott, de nagyon szeretnék egyszer elmenni oda.
- Szép hely, én voltam már. – mondta a nő, és a lány elé helyezte a teát bögrében. Farah azt hitte, hogy majd csészében kapja tejjel, de rá kellett jönnie, hogy ez a hely egy kicsit modernebb és nem olyan ijesztő. – Azonnal szólok a professzornak. Úgyis mindjárt vége van az órájának. – szólalt meg Ciklon, és már ki is ment a konyhából. Farah leült az egyik székre, és belekortyolt a teájába. Pont olyan amilyet szeret. Néhány perc múlva az épület valamennyi ajtója kivágódott és fiatalok özönlöttek ki a szobákból. Az egyik a könyveit reptette maga előtt, a másik pedig behelyezte a sajátjait a táskájába, úgy, hogy ki sem cipzárazta azt. Ezen Farah meglepődött. Nem gondolta, hogy ilyenek is vannak a világon. Ahonnan ő jött, ott sorozatos tüzek voltak, sőt, pár éve az egész város leégett. Sajnos ezt a tüzet ő okozta. Azóta sem tudja, hogy hogyan. Farah azt gondolta, hogy ő az egyetlen ilyen „furcsa”. Ahogy így gondolkodott, a háta mögül valaki bejött az étkezőbe. Egy tolószékes, ötvenes éveiben járó kopasz férfi. Kedves arcán lágy mosoly ült. Egyből üdvözölte Farah-t, és ki vezette a konyhából.
- A nevem Charles Xavier professzor, üdvözöllek az iskolámban.
- Uram, én nem nagyon értem, hogy milyen iskolát vezet. – szólalt meg bátortalanul a lány.
- Megértem. Mindent meg fogsz tudni erről a helyről. Az intézményben különlegesen tehetséges fiatalok tanulnak. Ha jobban tetszik mutánsok, akiket kirekesztettek, akik még csak most fedezik fel a képességeiket. Tinédzsereket, akiket kiközösített az iskolájuk, mert nem olyanok, mint a többi gyermek – mutatott egy lányra példának okáért, aki éppen egyhelyben állt, és az egyik növényt nézte, mely azonnal elhervadt – ez az iskola nekik épült. Itt meg tanulhatják uralni az adományt, amit kaptak. – itt egy fiúra mutatott, aki éppen futás közben elesett, és mintha száz darabra osztódott volna szét. Mindegyik fiú fájlalta a térdét, aztán a másolatok eltűntek, és az az egy fiúcska maradt, aki elesett. – itt megtanulhatnak mindent, ami az életükhöz szükséges. Van akit itt hagyott a családja, mert nem tudták már elviselni az állandó hanghatást. – itt ismét egy fiúra mutatott, teljesen átlagosnak nézett ki, éppen beszélgetett a barátaival. – nos, igen. Ő igen különleges képességet kapott. Ha kicsit is hangosabban beszél, kitörnek az ablakok, de itt megtanulta uralni az adottságát.
A professzor végig gurult a kertet körülölelő ösvényen, Farah követte őt. Közben végignézett a diákokon. Mindenki mosolygott, boldog volt mindenki. Az egyik lány például visszanövesztette azt a növényt, amit az előbb elhervasztott a barátnője, és ezen mind a ketten mosolyogtak.
- Én olyan lehetőséget kínálok neked, melyben képes leszel uralni magadat, és sok mindent megtudhatsz a hozzád hasonlóakról is. Felvételt nyertél az iskolámba. Mindannyian örülnénk, ha itt folytatnád tovább a tanulmányaidat. – fejezte be monológját a professzor.
- Köszönöm a lehetőséget uram, nem kérek gondolkodási időt, mert mikor már megláttam ezt, az intézetet, tudtam, hogy jól döntöttem, mikor ideutaztam. De aggódok egy kicsit. – vallotta be Farah.
- Nincs okod aggódni. Ismerem a titkodat és tudunk biztosítani minden ehhez szükséges kelléket. – mondta barátságosan Xavier professzor.
- Honnan tudja? Soha senkinek nem beszéltem még róla. – ijedt meg a lány.
- Tudod Farah, szinte semmit sem kell nekem elárulnod, tudom, hogy nem mehetsz vissza, oda ahol eddig éltél, tudom, hogy te vagy az oka a nagy tűzvésznek, ami pár évvel ez előtt történt. Én ugyanis telepata vagyok, vagyis gondolatolvasó. – mondta megnyugtatóan a férfi. – Ha még nem vagy magadban elég biztos, nézd meg az egyik edzésünket. A legjobb tanulóim tarják őket, hátha tetszeni fog.
- Professzor! Én elfogadom a lehetőséget. Nincs mit mondanom, hiszen már úgyis tudja a válaszaimat. Ezért elfogadom! Köszönöm, hogy itt tanulhatok.
- Jól van. Akkor előkészítünk neked egy szobát, talán szobatársad is lesz.
- Köszönöm!
2. fejezet
Miután Farah és a professzor megbeszéltek minden részletet, a lány belépett az új lakhelyébe. A szoba halványsárga falai melegséget sugároztak. A helységben ízléses bútorok, könyvek, sőt még számítógép és tévé is helyet kapott. Farah egészen lázba jött a berendezési tárgyakat látva. A szoba másik végében még egy ágy volt elhelyezve. A tulajdonosa bizonyára már elég sok ideje itt lakhatott, ugyanis a szobának az a fele otthonosan be volt rendezve. Együttesek poszterei a falon, saját ágynemű, és ruhák. Férfiruhák. Egy férfival kellett megosztania Farah-nak a társaságát. Nagyon remélte, hogy nem a mogorva magas férfival, akit nem rég ismert meg.
Letette a csomagjait, és elnyúlt a kiválasztott ágyon. Puha kényelmes volt. Otthon érezte magát. Azonnal álomba merült. Kis idő múlva motoszkálást hallott és felnézett a párnája alól. A szobatársa volt bent. Magas, rövid barna hajú, szakállas fiú. Fekete pólóban és fekete halásznadrágban, tornacipőben. Farah kinyújtózkodott az ágyon, végül felült. A fiú kezet nyújtott neki, elfogadta.
- Louie vagyok, szia!
- Én Farah. Örvendek. – Louie azon nyomban ki is ment a szobából, csak egy egyenruha félét vitt magával. Kedves arca volt, de Farah nem nagyon tudta jobban szemügyre venni, nagyon sietett.
- Majd még beszélünk! – szólt az ajtón túlról Louie. A lány ugyanezt akarta mondani, úgy látszik nem volt rá szükség. A gondolatai egészen máshol jártak, hogy milyen lesz majd itt tanulni, és milyen lesz, ha végre uralni tudja adottságát. Aztán hirtelen bele nyilalt a fájdalom a „gondolataiba” mintha új gondolatai támadtak volna. Kíváncsi lett, hogy hova ment Louie. Felvette a cipőjét és elindult utána. Végig ment a földszinti hosszú folyosón, a talpa alatt ropogott a régi parketta. Aztán jobbra fordult, mintha már előre tudta volna, hogy hova fog menni. A falon egy nyílás volt és mellette nem sokkal egy kapcsoló. Megnyomta azt, és kinyílt a rés, mely egy liftet rejtett. Beszállt, és automatikusan, gondolkodás nélkül megnyomta a nullás gombot. A lift elindult, és mikor újra kinyílt az ajtaja, már egy egészen más helyen találta magát. A falak már nem meleg árnyalatokban játszottak, hanem fémburkolat volt rajtuk. A padló is fémből volt, olyan, mintha az egész szintet beborították volna vele. Kilépett a liftből, és elindult balra, be az első ajtón. Hatalmas teremben találta magát. Óriási kör-teremben. A tér közepén pár diák állt hasonló egyenruhákban. Mindegyik hasonló volt, de egyik sem ugyan olyan. A professzor is a teremben volt, csak ő egy másik szobában, úgymond megfigyelő helységben. Szemmel tartotta a diákokat. Azután megszólalt a hangosbemondóban.
- Diákok! Ő itt Farah, iskolánk új tanulója. Megkérek minden egyes tanulót, hogy fogadjátok őt tisztelettel, és segítsétek. – Az összes diák integetett a lánynak, aki nem tudta, hogy mit tegyen, így szégyenlősen elpirult. Farah fejében megszólalt a professzor. – „Farah, én hívtalak ide, megjegyezheted az utat, sokszor fogsz erre járni. Ez az óra számodra nem kötelező. Ha mégis részt vennél benne, hozz magadnak egy ruhát, amit nem sajnálsz, ha koszos lesz. „ mondta neki a professzor. „Most lehet, hogy inkább csak megfigyelő lennék uram.” Válaszolta a lány és elhúzódott távolabb, a fal közelébe. Kis idő múlva belépett Farkas, és mogorván odalépett a tanulókhoz.
- Az én órámon nem fogtok lazsálni! Értettétek? Az én órám az önfegyelemről, az ügyességről és a tiszteletről szól. Ma kint fogunk edzeni! Futás ki! – utasította a diákokat a férfi. – Te bent maradsz? Vagy te is részt veszel az órán, kölyök? – szólt oda Farah-hoz Farkas.
- Én… én… nem tudom… - hebeget Farah össze-vissza.
- Érdemes lenne kijönnöd kölyök! Ma jól megszorongatom őket! – közölte egy gonosz vigyor kíséretében.
***
Kint kellemes volt az idő, szellő fújdogált. A madarak csicseregtek és csodásan sütött a nap. Farah követte Farkast, és leült az egyik padra.
- Nah, puhányok! Felmérést tartok ma! – a diákok mind egy emberként sóhajtottak fel, mindenki ellenezte a felmérést, ám a férfi jókedvűen fütyörészve sétált el közöttük. Farag úgy gondolta, hogy csak ilyenkor jókedvű, mikor megszorongathatja a diákokat, ahogy ő mondta.
- A mai órán a Manó és a Törpe fog egymás ellen harcolni… már ha ezt lehet harcnak nevezni. – a tanulók közül kilépett egy kékszőrös fiú és egy rendezett külsejű lány. Farkas előkapott egy rögbi labdát, és odapasszolta a lánynak, ő elkapta és szaladt vele.
- Úgy sem kapsz el Kurt! – kiáltotta jókedvűen a lány és keresztül ment egy fán, és a következőn, és a következőn is.
- Az nem olyan biztos Kitty, figyelj hogy hova mész, azzal Kurt Kitty elé teleportált, de a lány átment a fiú testén is. Kurt tovább teleportált, oda ahol Kitty nem láthatta.
- Figyelj, hova mész, Törpe! – kiáltotta Farkas a lánynak, aki nem vett észre egy széles fát, és egyenesen neki ment. Abban a pillanatban Kurt oda teleportált, és elvette a lánytól a labdát.
- Szép volt Manó! – kiáltotta Kurt-nek az edző. Aztán a fiú el teleportált egy faágra, ami recsegve kettétört alatta, és lepottyant róla egyenesen a földre Kitty-n keresztül, aki elkapta a labdát és szaladt is vele a célvonalig.
Egészen így ment ez fél órán keresztül, amikor végre Kurt be teleportált a célegyenesbe. Ezzel a mozdulatával Farkastól egy közepest kapott, Kitty pedig egy elégségest. A kék fiú kuncogva ment ellenfele mellett vissza az edzőhöz, aki dicséret helyett leszidta őket gyerekességük miatt. Miután végighallgatták Farkas nap, mint nap elhangzó monológját a figyelemről, a koncentrációról és a tiszteletről, hamar kapkodták magukat és mentek is vissza az intézetbe. Farah is igyekezett, nehogy lemaradjon, közben hallgatta Kurt-öt és Kitty-t.
- Öcsém, ezt most egészen szórakoztató volt!- mondta jókedvűen a fiú.
- Igen ez százszor jobb volt, mint amikor a teremben van az óra. – egészítette ki a bundást Kitty. – de azért az mégsem tisztességes, hogy Logan-nél senki nem kap közepesnél jobbat…- állapították meg mind a ketten.
- Nem baj, mert legalább nem kell év végi pótedzést tenni nála… tavaly az egyik fiúnak kellett, azt hiszem Bob-nak… szegénynek még most is izomláza van… - egy ideig hallgattak mind a ketten, aztán együtt nevettek egy jóízűt. Farah mögöttük sétált és hallgatta az eseményeket, aztán Kurt és Kitty hátrafordultak és szinte egyszerre mondták, befejezve egymás mondatait.
- Szia! Kurt vagyok…
- Én meg Kitty! Örülünk, hogy van egy új ember is a sok régi között…
- Igen, igen már van fél éve nem volt új tanuló…- Kitty már folytatta volna Kurt mondatát, de Farah-nak sikerült közbevágnia.
- Huh, ti aztán sokat beszéltek… mióta vagytok itt?
- Huh, hát én fél éve…
- Én pedig 1 éve – felelte Kitty. De nagyon jól érzem magam itt, remélem te is meg fogod szeretni. Hogy is hívnak ne haragudj, csak a nagy koncentráció, fegyelem és tisztelet közepette, elfelejtettem a nevedet.
- Farah. – mondta egyszerűen.
- Szép név! – mondta Kurt. – Honnan jöttél? Biztosan nem vagy…
- Idevalósi… - fejezte be Kitty.
- Indiai szüleim vannak, de itt nevelkedtem Amerikában. – válaszolta, de annyira belekeveredett, hogy már nem is tudta, hogy kinek válaszol.
- Huh ha nem haragszol, akkor én most el mennék lefürdeni az edző óra után…
- Én is… - egészítette ki Kurt.
- Majd találkozunk – mondta Farah, és elindult az ellenkező irányba. Nem akart bemenni az épületbe, nagy volt ott a nyüzsgés, inkább kint maradt egy kicsit. Visszament a padhoz és elnyúlt rajta. Farkas éppen elrendezte az edzőpályát, és odatelepedett a lány mellé.
- Mi van kölyök? Jól érzed magad itt? – kérdezte még mindig mogorván Logan.
- De, de, csak furcsa még… nem volt még ilyen nem monoton napom már vagy 4 éve. És ez egy kicsit sok egyszerre. – válaszolt a lány.
- Jó hely ez, főleg az én óráim… hehe – nevetgélt a férfi – majd megtapasztalod.
- Te is mutáns vagy? – kérdezte félve Farah.
- Naná.
- És megkérdezhetem, hogy, hogy… hmm…- nem tudta megfogalmazni a kérdést, csak hebegett-habogott. Logan tudta, hogy mit akar kérdezni. Kinyújtotta a lány elé a karját, és a kézfejéből lassan kitolódott három karom, kb. harminc centiméteresek. Farah nyelt egy nagyot és újabb kérdést tett fel.
- Fájnak, mikor azok az izék kijönnek?
- Piszkosul! – válaszolta egyszerűen Logan, aztán visszahúzta a karmokat, és a három vágás a kézfején szinte azonnal begyógyult. – Na, én most megyek, még sok dolgom van. Ja, a nevem Logan, isten hozott közöttünk.
- Farah vagyok, köszönöm.
- Még találkozunk, kölyök! – Logan felkelt a padról, és elindult az intézetbe. Farah ismét egyedül maradt. Későre járt, ő is elindult a szobájába, még úgyis beszélni akart Louie-val. Felállt, végigsétált a kerten, felment a lifttel a földszintre, és elindult vissza a hálótermébe.
3. fejezet
Mikor benyitott, nem volt ott senki. A lány úgy gondolta, hogy nem történhet semmi, elment lefürödni ez után a fárasztó nap után. Hamar beugrott a kádba, és megengedte a forró vizet. Fél óra áztatás után kilépett a fürdőszobából, ám amikor kilépett 4 fiú volt a szobájában és 3 lány. Egy percig néma csend volt, megfagyott a levegő. Egyiket sem ismerte, csak Louie-t. Farah nagyon elpirult. És visszafordult a fürdőbe, de szerencsétlenségében pont elcsúszott és fenékre esett. A többiek jót nevetgéltek rajta, aztán Louie segédkezet nyújtott Farah-nak. A lány elfogadta, majd odasietett a táskájához és kivett belőle pár ruhát, majd a fürdőszobában felöltözött. Mire kiment a kis társaság szinte teljesen felszívódott, csak Louie maradt, egy vörös hajú lány, és egy szemüveges fiú.
- Szia, a nevem Jean Grey.
- Én pedig Scott Summers vagyok. – mondta a szemüveges fiú és kezet nyújtott Farah-nak. A lány elfogadta és kedves mosollyal üdvözölte őket.
- Ne haragudj, hogy megzavartunk…- szólalt meg Jean. – csak Louie meghívott egy kicsit kártyázni, és elfeledkeztünk magunkról.
- Őőő… semmi gond…- mondta Farah. Nem tudta, hogy mit mondjon erre. Miközben Scott, Jean és Louie beszélgettek további érdekes dolgokról mint például a mai edzés vagy, mint Jean különleges edzése, hogy fejlessze a képességét, Farah letelepedett az ágyára, és a plafont bámulta. Nem akart bezavarni az olajozott beszélgetésbe.
- Farah, nincs kedved idejönni? – kérdezte Jean. – Szerintem te is tudsz pár érdekes történetet, vagy mesélhetnél, hogy neked milyen adottságod van. Farah a lányra pillantott… örömmel ment oda hozzájuk, örült neki, hogy őt is hívták beszélgetni. – Mennyi idős vagy? – kérdezte kedvesen Jean.
- Őőő… 19 éves vagyok… és te?- kérdezett vissza a lány.
- Én is, hol születtél? Hol laktál?
- Itt születtem Amerikában és St. Louise-ben nőttem fel. A szüleim indiaiak. Ők kint élnek.
- Szép neved van. Jelent valamit? – kérdezte Scott.
- Köszönöm, azt hiszem, valami olyasmit jelent, hogy Íjász… de nem tudok indiaiul. Sajnos. – tette hozzá Farah. – Kérdezhetek valamit? – kérdezte félve a lány.
- Persze – mondták mind a hárman egyszerre.
- Nektek milyen képességetek van? – tette fel a kérdést a lány.
- Én telepata vagyok, mint a professzor. – mondta Jean.
- Akkor te is tudsz a gondolataimban olvasni? – ijedezett Farah.
- Nem, annyira nem vagyok ügyes. De már tárgyakat tudok mozgatni az akaratommal.
- Ezt hogy érted? – Farah-t nagyon érdekelte ez a téma, nem tudta elképzelni, hogy is történhetnek az ilyen dolgok.
- Megmutatom. – Jean az egyik nyitott ajtóra nézett, látszott rajta, hogy nagyon koncentrál, aztán az ajtó becsukódott, és Jean ismét kinyitotta.
- Szerencsés vagy. – vallotta be Farah.
- Azért annyira nem. Nem tudom sok ideig csinálni, mert elfáradok, és fájni kezd a fejem, de pár dologban hasznos… nem kell felkelnem az ágyból a távirányítóért. – ezen mindannyian nevettek. Farah egy kicsit elengedte magát.
- És neked milyen képességed van Louie? – fordult a fiúhoz a lány.
- Nekem? Huh, én a tüzet tudom uralni többé-kevésbé – felelte Louie. – Jól jön, ha tüzet kérnek tőlem az utcán. – tette hozzá.
- És csak uralni tudod? Előhívni nem? – kérdezte kíváncsian Farah.
- Nem, csak uralni tudom. De nem láttam még olyat, aki a saját testéből csalja elő. Az lehetetlen.
- Igen… - vágott közbe Scott – Hatalmas ereje lehet az illetőnek. – mondta ámulatba esve.
- Igen…- vágta rá Jean is.
- És neked Scott? Milyen képességed van? – kérdezte Farah kíváncsian.
- Az én képességem nem négy fal közé való. – felelte nemes egyszerűséggel Scott.
- Miért?
- Mert az én szememből lézersugarak jönnek ki. Rombol! Nagyon, azért hordom a szemüveget.
- És miből van, hogy nem jut át rajta a sugár?
- Rubinból és valamilyen más különleges agyagból, nem tudom pontosan. A professzor készíttetette nekem. Ő nagyon sokat segített rajtam. – mondta ellágyulva Scott.
- Igen, értem is nagyon sokat tett… - vallotta be Jean. – mikor idejöttem, nem tudtam uralkodni magamon, de ő segített.
- Igen, a professzor mindannyiunkért nagyon sokat tett…- helyeselt Louie is – amikor én idejöttem, akkor a javítóintézetből hozott ki… jobban mondva a romjai alól… felgyújtotta véletlenül. – Farah elcsodálkozott, a hallottakon. Nem gondolta volna, hogy ők sem tudták kontrolálni az erejüket.
- És neked milyen adományod van? – kérdezte a csöndet megszakítva Jean.
- Nekem?... – kérdezett vissza Farah… ő sem tudta pontosan… jobban mondva ismerte, csak nem tudta megfogalmazni. – Nekem nem fontos az erőm. Nem is tudom használni. – vallotta be a lány.
- Ugyan már! – szólalt fel Scott – valami biztos történt veled, amiért a professzor elhívott az iskolájába.
- Talán… nem tudom hogy az számít e különleges adottságnak, ha valaki skizofréniás. – vallotta be Farah – Minden esetre, engem nagyon idegesít.
- Mi? – kérdezték mind a hárman egyszerre – Hogy mi van?
- Két személyiségem van, de a másik nagyon ritkán szokott előjönni eddig nem sokszor volt, de akkor elég nagy kárt tettem. – mindenki csendben volt. Farah, már bánta, hogy elmondta a dolgot.
- Hát ez érdekes – mondta Louie. A három diák kört alkotott a fiú ágyán, mindannyian törökülésben ültek, de most mintha elhúzódtak volna egymástól.
- Farah, nem tudom, hogy szokott-e veled ilyen történni, de az arcodon… a bőr… olyan…- mutatott a lányra Jean – fekete…- a lány az arcához kapott, és érezte, hogy forró a bőre.
- A fenébe! – káromkodta el magát Farah – már megint! Ilyen nincs… köszönöm, hogy szóltál Jean… a bőröm nem nagyon szereti a vizet, és néha be szokott feketedni.
- Farah, ez gyenge kifogás volt. Ezt még gondolatolvasás nélkül is megállapíthatom, hogy elég nagyot hazudtál. – mondta Jean.
- Jól van. Igazad van! Az igazság az, hogy nem tudom, hogy mi történik velem. – Farah egy zsebkendőt szorított az arcára, de kis idő múlva a kendő meggyulladt. – Mi történik velem? – tört ki a lányból a kérdés. – És miért pont velem?
- Szerintem jobb lenne, ha elmennél a professzorhoz – mondta Louie – elkísérjelek?
- Az jó lenne, köszönöm. – és már kapta is össze magát Farah, el is indultak.
- Várj veled megyünk – jött Jean és Scott.
- Szerintem, jobb lenne neki, ha csak egy ember kísérné – vágott közbe Louie – talán szüksége lehet rám.
- És ezt honnan veszed? – Jean ideges lett.
- Onnan, hogy ő is a tüzet tudja manipulálni, és nem hinném, hogy te segíthetnél neki, ha bajban lesz…
- De tudnék neki segíteni! – vitatkozott Jean.
- És mit csinálnál? Nem tudnál neki segíteni, fogd már fel!
- Ezt meg, hogy gondolod? Nem beszélhetsz velem így! – Jean már nagyon ideges volt, a folyosón az összes kép, az asztalok, és a székek remegtek, és mocorogtak.
- Már, hogy ne beszélhetnék! Megtehetem! Én megyek vele és kész!
- És te mit tudnál vele csinálni…- kérdezte feldúltan a lány – talán megsütöd? – Louie olyan ideges lett, hogy a feje vörös lett, ha meggyújtana egy gyufát, fellángolna.
- Beleszólhatok én is? – kérdezte Farah félénken.
- NEM! – üvöltötték mind a ketten.
- Jó, jó, csak kérdeztem, csak kérdeztem mert nagyon rosszul... – kezdte, de a fiú félbeszakította.
- Hol is tartottunk? – kérdezte Louie.
- Ott, hogy megsütnéd, ha segíteni kéne rajta.
- Még mindig jobb, mint felemelni az akaratommal… - kekeckedett Louie.
- De legalább nem tenne kárt semmiben, nem úgy, mint egyesek.
- Jean, Jean elég! – szólt közbe Scott – hagyd! Majd ő elmegy vele. És különben is igaza van. Ő jobban tudná, hogy, hogy segítsen, mint te.
- Pontosan! Sokkal jobban átérzem a képességét, mint ti itt akárhányan! – úgyhogy ha megbocsátotok…- Farah ebben a pillanatban összeesett, annyira rosszul volt, csak pár szót tudott kinyögni magából
- Vigyetek a professzorhoz, nem érdekel, hogy ki, csak segítsetek, mert meghalok. – Farah arcáról a bőr úgy vált le, mintha csak hámlana. Hófehér bőre helyett most fekete kemény kéreg éktelenkedett. És egyre gyorsabban vedlette le a bőrét. Nagyon rosszul érezte magát.
- Úristen… mi történik vele? – kérdezte Scott.
- Nem tudom, de sietnem kell… - azzal felkapta a „haldokló” Farah-t és sietni kezdett vele a professzorhoz. Végigszaladt a folyosón beszállt a liftbe és nagy nehezen megnyomkodta a lefelé gombot. Alig tudta tartani Farah-t, mert vonaglott a kezében és hörgött. Nagyon nehezen tudta tartani, majd nem el is ejtette. A lány bőre már majdnem teljesen levedlett. És egyre forróbb lett a teste. Ruhái, mint ha ott sem lettek volna, mind leégtek.
- Professzor! Professzor!- ordibált végig a lenti folyosón Louie. – Segítsen valaki! Professzor! Logan! Ciklon! Segítsen valaki! – akkor a lány testén jelek rajzolódtak ki… először feketébbek, mint amilyen kéreg volt a testén, aztán hirtelen a kivilágosodtak… olyan volt, mint ha az ereiben láva folyt volna. A fiú, rettentően megijedt és akaratlanul is eldobta a lányt. Farah nagy puffanással érkezett a földre, olyan szögben, amit nem lehetett túlélni. Louie segítségért kiabált, aztán összpontosított, hogy kapcsolatba tudjon lépni a professzorral. „Professzor! Professzor!” –szinte kiabált gondolatban. A Xavier professzor éppen naplót írt, de akaratlanul is megérezte Louie kusza gondolatait. „Louie, Louie, rendezd a gondolataidat! Kérlek, mi történt?” kérdezte nyugodtan Charles. „Farah, Farah… ő… most nem tudom, hogy mi történik vele. Összeesett, és a bőre… a bőre…vedlik… professzor, én nem tudom, hogy mi történik vele… kérem siessen!” – dadogta Louie. „Sietek, azonnal megyek, kérlek ne menj el, legyél vele! Már megyek is!” – fejezte be a professzor és már el is indult a lenti folyosókhoz.
4. fejezet
Farkas is leérkezett Louie-hoz.
- Mi történt, tüzes? Mit csináltál vele? – kérdezte félvállról, miközben felkapta a lányt a földről. Nem moccant de a bőre még mindig tűzforró volt. Farkas is visszaejtette. – Túl forró, Tűzember, rajtad a sor! Koncentrálj! – Logan elővett egy gyufát, meggyújtotta, és Louie felé dobta. Nem is kellett, hogy leérje a fiút, kb. fél méterről begyulladt Tűzember teste. Aztán Louie felnyalábolta a lányt, és bevitte az edzőterembe.
- Hé, tüzes, ne oda…- Farkas a másik irányba mutatott. Vezette a fiút, egy másik szobába, ahol hatalmas üveg medence állt, tele valamilyen ismeretlen áttetsző anyaggal. – Dobd bele, és zárd le a tetejét! – utasította Louie-t a férfi. A fiú végrehajtotta az utasítást, és eltűntek róla a lángok, összeesett. Soha nem volt még ennyit, ilyen alakban. Remegve felkelt, és zihálva kapkodta a levegőt.
- Mi történt vele? – kérdezte a fiú remegve.
- Most éppen uralkodik rajta az ereje – válaszolta a professzor, aki éppen most kerekezett be a helységbe. – Louie! Kérlek próbálj meg még egy kis ideig tűz alakban lenni, talán szükség van a képességedre. – a fiú bólintott, és kezdte magát összeszedni. Farah testén közben a jelek egyre világosabbak lettek, hol sötétebbek. Most éppen a medence alján feküdt, olyan volt, mint ha aludna. Még meg is fordult, összehúzódott… mintha fázott volna. Aztán remegni kezdett, és a jelek rajta világosodtak. Louie aggódott a lányért, közelebb ment a medence falához, és a tenyerét rászorította az üvegre. Farah szeme kipattant, a professzor, pedig összerándult.
- Mi történt, professzor? – kérdezte Logan.
- Farah mondta nekem, hogy van egy kis problémája a képességével. Talán most jött elő a másik énje, az adottságával. Ez probléma lehet. – jelentette ki Xavier professzor. Közben a lány Louie felé próbált úszni az áttetsző anyagban, de az, akadályozta. Végül is nagy nehezen sikerült oda „úsznia” az üvegfalhoz. Mélyen a fiú szemébe nézett, és Louie hirtelen lángra kapott. Olyan hirtelen, hogy fel sem tudta fogni.
- Farkas! Vidd ki innen Tűzembert! – ordította a professzor. – reméljük, hogy a termen kívül már nem hat az ereje.
- Ugyan professzor! Semmi értelme! Én vagyok maga a tűz! A fiút a világ végéről is tudnám irányítani! – vágott közbe a lány.
- Farah! Te vagy az? – kérdezte Charles.
- Farah? Ugyan… én aztán nem lennék soha az a kis álszent ribanc! – bökte ki az idegen lány a medence fala mögül.
- Akkor ki vagy? Ennek az anyagnak vissza kéne téged tartani! – kérdezte Farkas.
- A nevem Kaileena! Hol vagyok? – simult hozzá az üveghez a lány. Félig kinyitotta a száját, és sóhajtott egyet. Közelebb akart kerülni Loganhez. A férfi is közelebb lépett, és szigorú szemekkel figyelte Kaileena minden egyes rezdülését.
- Nem akartok kiengedni innen?
- Miért gondolnád, hogy kiengedünk innen? Hol van Farah? – kérdezte Farkas.
- Itt! – válaszolta a lány, és egy kicsit megremegett…
- Segítség! Farkas segíts! Nem tudok uralkodni rajta! Professzor! Segítség….- szólalt meg Farah.
- Úristen! – bukott ki a professzorból.
- Istennek ehhez semmi köze, uram! Most pedig engedjenek innen ki! – azzal egy hirtelen mozdulattal, áthatolt a lány keze az üvegen és Farkas testén is keresztül. A férfi nyögött egy hatalmasat, megfogta Kaileena karját és megpróbálta kihúzta a testéből. A medencéből szivárgott a zselészerű anyag, és a lány egyre könnyebben bírt Farkassal. Logan viszont gyengült, ugyanis a nő bőre égette az övét. A tartályból kiürült az anyag, és Kaileena így könnyedén ki tudott törni a medencéből.
- Így sokkal jobb… - mondta, azzal megcsókolta Farkast, és eleresztette. A férfi szája és karja megsült, nem kapott levegőt. – Louie! Kedves, idejönnél? – szólalt fel Kaileena. A fiú úgy jött be az ajtón, mintha ott sem lett volna. Teljes alakban, mindent szétolvasztott maga körül. A professzor próbált kapcsolatot teremtetni vele….
- Professzor! Kérem, ne avatkozzon bele a dolgomba! – visította a lány, amiből lassan hörgés lett.
- Mi dolgod van itt? – kérdezett vissza Xavier professzor.
- A húgom életét jöttem megkeseríteni! – válaszolta az izzó testű Kaileena. – Louie bebotorkált a terembe, és erőtlenül odavánszorgott az üvegmedencéhez.
- Ki a húgod? – kérdezte fáradtan, de erős hanngal.
- Még mindig nem volt elég Louie? Meg foglak ölni, ha még egyszer a közelembe jössz. A húgom szerelmes beléd, azóta, amióta először megpillantott, - ami nem volt olyan rég - és tönkre foglak tenni titeket. – nevetett a lány.
- Nem érdekel, csak mondd meg, hogy ki a húgod, idegesítsd, és tűnj innen a francba! – nyögte a fiú, de a teste ismét fellángolt. A professzor gondolatban kommunikált vele. „Louie! Louie! Tartsd meg az önuralmadat! Nem szabad elvesztened a fejed!” A fiú fogta a fejét, lángolt, egyre kékebb lett testének lángja, és kisebb. Nem bírta sokáig. Kaileena úgy játszott Tűzember képességével, mintha csak megnyitna egy csapot. Gonoszan nevetett rajta.
- Na, mi lesz Louie! Váratsz! Gyerünk, mire vagy képes? Biztosan nem erre! – kacagott tovább a lány. A fiú térdre rogyott, és úgy égett… körülötte a padló is izzott. „Professzor! Segítsen, mindjárt meghalok, a lány nem akar elengedni” – nyögte Louie. De rögvest mialatt a professzor agyába ért, nem tudott uralkodni magán. Felordított, és vele egyszerre Xavier is.
- Ne szórakozz velem Kaileena! – talpra állt a fiú, és még jobban lobogott a teste, mint eddig.
- Na, végre, most már nem nekem kell a képességedet előhívnom! Gyerünk, mutasd, mit tudsz! – hergelte a lány Tűzembert. A fiú, tenyerében még nagyobb tüzet gyújtott, és a Kaileenára koncentrálta az erejét. Mindent beleadott, de a lány továbbra is csak nevetett rajta. Fel sem kellett emelnie a kezét úgy térítette ki maga elől Louie tüzét. – Ez gyenge volt, így kell ezt csinálni! – Kaileena összehúzta magát, és készült az újabb támadásra, látszott rajta, hogy most tényleg lecsap a fiúra, de megvonaglott és a bőrén az izzó jelek, halványodtak.
- Ne, ne, csak most ne! – pánikolt a lány. Próbált küzdeni, de látható volt, hogy elhasználta az erejét a támadás előkészítésére.
- De, de most már én jövök Kaileena! – ellenkezett magával a lány, de most már egészen más hangon. Ez a hang már Farah volt.
- Neeem! – hörgött Kaileena – Neem! – a lány vonaglott még kettőt, és a jelek megszűntek a testéről, de a sötét kéregszerűség még mindig nem. Mikor teljesen kialudtak a stigmák, Farah teste megszilárdult. Odaolvadt a padlóhoz, és kihűlt.
5. fejezet
Farah másnap nem a szobájában ébredt, hanem a megjavított üvegtartályban. Oxigén maszk volt az arcán. Lassan kinyitotta a szemét. Homályosan látott. Fókuszált, de nem látott semmit. Kezére és karjára különböző műszerek voltak ráerősítve. Volt, amelyik tűvel, volt ami odatapadt. Nem látott senkit. Nagyon megijedt. Megmozdult, de a bőre alá hatoló tűk megmozdultak benne. Csontot értek. Sikítani tudott volna. Amikor jobban magához tért, végre sikerült végignéznie a termen, de még mindig nem volt ott senki. „Mi történhetett velem?” – tette fel magában a kérdést Farah.
- Előjött a rosszabbik éned. – válaszolta nyugodtan a professzor, miközben bekerekezett a terembe. Arca fáradt volt, aztán odagurult a falhoz és megnyomott rajta egy gombot. A lányról azonnal ereszkedni kezdett az áttetsző anyag, amiben tegnap még Kaileena volt. Farah nem tudott a maszkon keresztül beszélni, várt, hogy az anyag eltűnjön a medencéből. – Farah! Őszintén nem tudom, hogy mit csináltál tegnap este, vagyis Kaileena, de ilyet még életemben nem láttam. Félelmetes volt. – a lány végre le tudta venni az arcáról az oxigén maszkot, de nagy fájdalmak közepette, ugyanis a tűk, még mindig a csontját karistolták.
- Sajnálom professzor, ilyenkor nem tudok magamon uralkodni. Bocsásson meg a kérdésért… de ki lehetne venni a karomból a tűket? Már jól vagyok.
- Természetesen, ezek megfigyelő eszközök voltak, de most, hogy jól érzed magad, ki lehet őket venni. Jean! Segítenél! – szólította a lányt Charles.
- Örömmel professzor. – válaszolta, és Farah testéből azonnal kiestek a tűk és a tappancsok is leestek róla.
- Köszönöm Jean! – a lány összeesett az üvegben, de remegő térdel megpróbált felkelni, de nem ment vele sokra.
- Semmiség, örülök, hogy segíthettem. Várj, mindjárt kihozlak onnan. – a nő koncentrált, és a lány már kint is volt a tartályból. Mikor talpra akarta őt tenni, és elengedte az erejével, Farah erőtlenül összecsuklott.
- Én… én… sajnálom – szégyenkezett a lány. – Nem vagyok elég erős.
- Semmi gond Farah. – nyugtatta a professzor. – Mindjárt beviszünk a szobádba, és kipihenheted magad.
- Nem érdemlem meg… majdnem leromboltam az épületet. Sajnálom. Úristen… Louie hogy van? – kérdezte rémülten a lány.
- Túl fogja élni. – válaszolta Jean. – Figyelj! Itt nem kell szégyenkezned! – mondta kedvesen a lány. – Itt úgy fogad el mindenki, amilyen vagy, nem kell megváltoznod!
- Így igaz, kedvesem! – lépett be Ciklon is a terembe.
- De nem tudom, hogy mikor fog legközelebb előjönni…- vallotta be Farah.
- Azzal nem lesz gondod, ugyanis készítettem neked egy nyakláncot. – mondta a professzor – Ez egy különleges nyaklánc, hangulatra változik a színe… feltehetőleg erős érzelem hatására jön elő Kaileena. Ha a nyaklánc színe tengerkékre változik akkor, feltehetőleg hamarosan előjön a rosszabbik éned. – azzal a professzor átnyújtotta Farah-nak a nyakláncot. – Ezt jobb lenne, ha mindig viselnéd, hogy meg tudjunk időben fékezni.
- Köszönöm szépen professzor. – hálálkodott a lány, és felvette a nyakéket. Éppen nyugodt, sötétzöld színű volt. Ez jót jelentett. – Köszönöm szépen professzor.
- Semmiség. Szerintem jobb lenne, ha kipihennéd magad. – mondta a professzor. Ciklon és Jean felsegítették Farah-t és elindultak vele a szobájába. Út közben a lány testhajlatairól potyogtak le a kéregszerű bőrdarabok, de alatta ismét egészséges és ép bőr látszott.
Jean és Ciklon lefektette Farah-t az ágyára. A lány félrepillantott és meglátta Louie-t. A fiú csaknem teljes teste gézben volt. Farah kérges szeméből nagy nehezen kihullott egy könnycsepp.
- Sajnálom, ami Louie-val történt. – mondta Ciklonnak.
- Ugyan, ennél volt már súlyosabb sérülése is. Egy kettőre rendbe fog jönni, nem kell érte aggódni. – akkor Farah agyába bevillant még valami. Farkas.
- Logan… Logan, hol van? És ő jól van? – kérdezte izgatottan. Ciklon habozott még, hogy elmondja-e…
- Emlékszel, hogy mi történt tegnap este?
- Egyszer megkérdezte, hogy hol vagyok, és válaszoltam neki.
- Ennyi? – kérdezte a nő.
- Miért? Mi történt még? – kérdezte Farah kétségbeesetten.
- Nos, rámozdultál Farkasra. – bökte ki végül.
- Az nem én voltam! – mentegetődzött a lány.
- Semmi gond! Nyugalom! Farkas is elnéző volt. Igaz, hogy a karjáról még az izmok is leégtek, és a szája körül sincs semmi, de már jól van.
- Úristen, miért mit csinált vele Kaileena.
- Egy kicsit hadakoztak, és megcsókolta Logant. – válaszolta.
- Te jó ég… nem merek a szeme elé kerülni. – sírta el magát a lány.
- Ő sem tud mit reagálni erre. – vallotta be Ororo. – De most jobb lenne, ha kipihennéd magad, aztán gondolkozz ezeken, a dolgokon.
- Igen tényleg az lesz a legjobb, ha most pihenek egy kicsit. – Farah rögtön el is aludt.
***
Farah kopogtatást hallott. Mintha kövek potyognának a földre. Felriadt. Végül is kikerült, hogy az ő köves bőre potyogott a parkettára. Végigpillantott a szobán. Louie már nem volt az ágyában. A lány felkelt az ágyból, és kiment a fürdőszobába. Az arca felén még rajta volt az égett kéreg, és ahogy mozgatta az izmait, potyogtak le folyamatosan. Aztán gondolt egyet, és megdörzsölte az arcát, de kiderült, hogy ez nem volt valami jó ötlet, mert voltak olyan darabok, amik még nem voltak teljesen megszilárdulva és így Farah emberi ép bőréből is lekapott egy keveset. Körülbelül a fél arcáról nem lehetett még leszedni a kérget. Inkább úgy hagyta. Kopogtak az ajtón. Farah gyorsan kiigyekezett, és ajtót nyitott. Farkas állt az ajtóban, kerek szemekkel. A lány nem értette, hogy miért néz rá ilyen furcsán, azon kívül, hogy a fél arcán és szinte egész testén ott maradtak a kövesedett darabok. Aztán rájött. Teljesen meztelen volt. Nagyot pirult ép bőrfelületén, rácsapta Farkasra az ajtót és pár másodperc múlva szorosan megkötött köntösben nyitott ajtót ismét.
- Én sajnálom ami tegnap történt Logan. Nem tudtam uralkodni magamon. Jobban mondva Kaileenán… nem tudtam megakadályozni a tegnap esti dolgokat, én… én…- hebegett habogott a lány…
- Semmi gond… én is elnézést jöttem kérni. – mondta a férfi.
- Miért? – kérdezte Farah.
- Hát nem emlékszel rá? – kérdezte meglepetten Farkas. (karmolások, dolog élvezete, írd be Dóri)
- Nem. Miért, mire kellene emlékeznem?
- Nos, akkor hagyjuk, Kaileena biztosan jobban emlékezne. – jegyezte meg a férfi. Farah-ban fellobbant a féltékenység.
- Nem, mondd el légy szíves! – szólította fel Logant. Farkas végigmérte a lányt, és meglátta a nyakéket. A lánc éppen világoskék színben játszott.
- A nyakadon…- kezdte a férfi.
- Mi? – Farah lepillantott és észrevette a láncot. – Jézusom! Vigyél el innen, oda, ahol nem tehetek kárt semmiben! Kérlek! – a lány megborzongott és a testén ismét kigyulladtak a különös jelek, és már Farah sem volt önmaga.
- Mit szerettél volna Farkas? – kérdezte immáron Kaileena, előredőlve, megsimítva Logan karját. Érdekes módon, most nem égette a férfi bőrét. Farkas zavarodottan felnézett a mellkasáról.
- Kaileena? – kérdezte fürkésző tekintettel.
- Mondd!
- Hogyan?...
- Ügyesen és okosan. Bármikor meg tudok jelenni, csak félő, hogy a gyenge húgom teste nem tud elég sokáig eltűrni, és így én is vele fogok meghalni. – mondta a nő.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
