Agrum éppen Stormwind utcáin sétált. Még sohasem látott ehhez foghatót. A város forgataga magával ragadta, ő pedig éppen hogy a talpán állt. Nézte az árusok friss portékáját, a gyerekek játékát, a macskát amely éppen egy kutya elől menekült, hallgatta a bárdok csalogató énekét, a neszeket, a kacajokat, az egyik kislány sírását… próbált odafigyelni mindenre, de ilyet még életében nem tapasztalt. Soha sem látott még embereket, nem is tudta elképzelni őket, főleg azt nem, hogy ilyen különleges házakban élnek, és furcsállta, hogy minden gyerek megbámulja őt, miközben elhaladnak mellette. Agrum ugyan hallott már más fajokról, ám mindegyiket eddig képről csodálhatta meg. A szívós törpöket, a furmányos gnómokat, a büszke éj elfeket, és a dicső embereket. Bár a városban csak egy két törpöt látott, az apró emberkék, a gnómok, mindenhol ott szaladgáltak. Ők vigyáztak Stormwind hatalmas bankjában, ott voltak az utcán, ám koránt sem voltak annyian, mint az emberek.

- Anya, nézd milyen furcsa! Mi ez? Talán egy Tauren? Vagy egy torzszülött? – hallotta Agrum az egyik gyermeket. A kisfiú anyukája sajnálkozva nézett a stormwind-i idegenre, kit mindenki megbámult, de senki sem merte hangosan kifejteni a véleményét. Az anyuka tovább vonszolta kisfiát Agrum mellől, miközben a gyerek így kiáltozott: - Nézzétek, milyen szarvai vannak! És patái… és a szeme, nem is olyan mint a miénk! Mi vagy te? – kiabálta hangosan a fiúcska. Agrum végignézett magán, és csakugyan észrevette, hogy talán három vagy négy fejjel magasabb, az összes embernél. Mikor lábaira nézett, nem olyan lábfejet látott, mint ami egy embernek van, hanem valóban patákat látott. Megtapogatta a fejét, és valóban ott volt a hátrasimuló páros szarv. Eddig sohasem vette észre magán ezeket, hiszen annyira hétköznapi volt, az ő világában. – Nézzétek! Olyan magas mint egy Troll! – a fiúcska hangja sokkal élesebb lett, mint eddig volt. Agrum is érezte, és szégyenében köpenye csuklyájába temette arcát. Könnycsepp gurult végig az idegen arcán. Visszabújtatta karjait hosszú lenge felsőruhájába, hogy semmit se mutasson magából, és visszavonult a város eldugottabb csücskébe, oda, ahova ember nem szívesen teszi be a lábát. Leült, a Park közepén, a Holdkút szélére, majd a kútban lévő vízzel kezdett el játszani. Energiáival kiemelt pár cseppet, majd maga körül kezdte reptetni őket. Nem is figyelt oda, hogy egyre többen nézik. A tömeg ámuldozott Agrum trükkjein, melyet ő olyan természetesnek tartott, mint egy hűs szellőt.

    Aztán a tömegből kilépett egy férfi, és az idegen vállára tette a kezét. A varázs szertefoszlott, a víz elernyedt és visszahullott a Holdkútba. Agrum hátrafordult, és ijedten hátrébb húzódott.

- Kérlek ne félj tőlem, szép Hölgy! – majd a férfi a kezét nyújtotta a nő felé. – Varian Wrynn vagyok, e város törvényes ura. – Agrum félénken nyújtott a kezét, majd a király felsegítette, még ő is meglepődött, hogy a nő három fejjel magasabb nála. – Kérlek, kövess. – csak ennyit mondott a király. A nő követte is őt, nem akart összetűzésbe kerülni vele, bár ahogy felmérte, egyetlen varázslattal térdre tudta volna kényszeríteni, de ez csak egy pillanat erejéig ötlött fel benne. Átsétáltak a Parkon, majd a katedrális tere következett, végül a király bevezette a trónterem mögötti szobába. Az őröknek legyintett, hogy távozzanak, ők vonakodva ugyan, de kimentek a helységből.

- Kérem, uram ne büntessen meg, semmit sem tettem. – az uralkodó pillantása és vonásai megenyhültek, majd leült Agrummal szemben az egyik székre.

- Nem azért, hívtalak ide, hogy megbüntesselek. Csupán többet szeretnék megtudni rólad, hogy miféle is vagy?

- Mire gondol uram?

- A kultúrátokra, a fajodra, a képességedre, és a hűségedre.

- Uram, ne haragudjon, de igen nehezen értem a nyelvüket, sajnos még nem sikerült megtanulnom tökéletesen, amiért elnézésedet is kérem. – a király felhúzta a szemöldökét.

- Te tanulod a nyelvünket?

- Igen, de sajnos ez a csodálatos nyelv maradt a legvégére.

- Miért, milyen nyelveket ismersz még?

- Óó, hát nem túl sokat. Sajnos tudásom nem terjed ki az egész világ összes nyelvére, de az én világomban, az összes fajjal szót értek, és jóban is vagyunk, például ott vannak, őseink a Kurenai törzsek, Shattrath városában mind a két frakció nyelvét beszélem és értem, ezen kívül a sárkányokat is megértem, ha nem beszélnének mindig rejtélyes dolgokról, értem a nálunk élő orkok nyelvét is. Ebben a világban, éppen hogy beszélem a te nyelvedet, a Taurenekét, az Orkokét, és az Éj Elfek beszédébe pedig nem rég kezdtem bele. – a királynak erősen kellett koncentrálnia, hogy megértse Agrum akcentusos beszédét, mert még mindig érződött rajta, szülő nyelve pattogása és más hanglejtése.

- Inkább én vagyok zavarban mint ön. Ezekről a nyelvekről, leszámítva az evilágiakat, még soha sem hallottam. Nem is gondoltam volna, hogy van másik világ. És hogy más fajok is léteznek rajtunk kívül. Megtudhatnám, hogy mi a fajod neve? Hogy minek nevezitek magatokat?

- Az én fajom neve Draenei. – mondta könnyeden Agrum. A királynak persze jó néhányszor ki kellett mondania, a lány segítségével, mire egyedül is boldogult.

- Szóval Draenei. Sosem hallottam még rólatok. Mondd csak, hogy kerültél ide?

- Hát ezt nehéz lenne elmagyarázni, mert hosszú történet, de röviden elmesélhetem, ha érdekel, jó uram.

- Kíváncsi lennék rá.

- A népemet mindenki megbecsüli a Kinti Világban (Outland), de van olyan faj, akik azt gondolják, hogy teherbírásunk miatt alkalmasak vagyunk rabszolgának, ezért sokunkat szolgasorba taszítottak. Igen sok költőnk, írónk, zenészünk és varázslónk veszett oda, mert ők nem tudták magukat kellőképpen megvédeni a Kinti Világ sötét mágiájától. Mi, az a maroknyi csapat akik maradtunk, fajunk legnagyobb rosszakarójától elvettünk valamit ami nagyon fontos volt számára. Varázslataink és Harcosaink segítségével sikerült megszerzünk egy igen értékes hajót, mellyel képesek voltunk messzire utazni. Úgy döntöttünk, hogy addig megyünk amíg nem találjuk meg azt a világot, ahol szívesen fogadnak minket. Ezért kellett ilyen sokat tanulnunk a környező világok kultúrájáról, hogy nehogy félre értsenek bennünket.

- Értem! Nos, biztosíthatlak, hogy városunk szívesen fogadja a Darenieket! – mosolygott a király.

- Elnézést, de Draenei… - tette hozzá Agrum.

- Bocsánat, csak nagyon furcsa szavakat használtok.

- Nekem nem tűnik furcsának, viszont a ti kultúrátokról semmit sem tudok. A történelmeteket tudom, de a kialakulásotokat nem. El tudnád magyarázni nekem?

- Természetesen. Tudod, az idők hajnalán, mikor nem létezett még a világunk, akkor jött egy felsőbbrendű energia, aki elhatározta hogy gyönyörűvé varázsolja a sivár földeket. Azt mondják, hogy hét napig tartott a folyamat, de a végén megszületett a mai tájkép. Aztán ez az energia úgy gondolta, hogy nem ér semmit ez a föld, ha nincs ki kiélvezi. Ezért agyagból összegyúrta a férfit, majd teremtett egy társat neki, a nőt. – hát a mi történetünk ennyi lenne, bár én nem tudom olyan pontosan elmagyarázni, mint a papjaink. Én nem hiszek ebben a badarságban.

- Badarság? Miért lenne az?

- Hát szerintem ez csak egy mese, amit a papjaink kitaláltak. – válaszolta közönyösen a király. Varian király igen feltűnően bámulta Agrum külsejét, és ez a lánynak is feltűnt.

- Uram, ne haragudjon, de miért bámul engem mindenki? Még te is?

- Elnézésedet kérem, de sosem láttam hozzád hasonló szerzetet. Még sosem láttam hogy bárkinek is szarvai lennének, és patákat sem sűrűn lát az ember. Nektek van valami hasonló mesétek?

- Miféle mese? Nekünk nincs mesénk! Mi úgy jöttünk létre, ahogy elmondták nekünk az őseink.

- Áháá… és ők mit meséltek? – kérdezte szkeptikusan Varian.

- Régen, nagyon régen, mikor még nem is mérték az időket, élt két Isten. Argus, és Argusha. Megértették egymást, az ő szerelmük tisztább és igazabb volt mindennél. Argus egy szörnyszülött volt, hatalmas agyarakkal, patákkal és szarvakkal. Argusha, pedig egy finom szépség volt. Argus-t a többi isten vadászta, mert nem méltatták az életét, mert csak a külsőről ítéltek, ám Argus volt a legérzőbb mind közül és pont ezt látta meg Argusha. Argusnak elege volt az üldözésből, és az állandó bujkálásból, ezért megbeszélték Argushával, hogy elszöknek az istenek közül, és letelepednek a világban. Mikor eldöntötték, hogy nem lesznek többé istenek, egymás vérével megjelölték homlokukat, ez jelenti azt, hogy többé nincs hatalmuk. Gyermekeiket boldogságban nevelték, egyszerű halandóként, vagyis maradt bennük erő, ám a gyermekeik is örökölték az egymás vére által okozott sebeket, és némileg az erejüket is. Bár ahogy egyre későbbi generáció veszi át az előző helyét, egyre kevesebb kivételes Draenei él.

- Hogy néz ki a seb? – Agrum félrehúzta frufruját, és megmutatta homloka közepén az ujjlenyomathoz hasonló heget.

- Mindenki így születik nálunk.

- Ez valóban nagyon érdekes. Sosem hallottam még ezekről az istenekről.

- Pedig léteznek. Argus felelt az éjszakáért és az éjszakai állatokról, Argusha pedig a nappalokról, az időjárásról és a növényekről. A Draeneiek általában mind Argush képességeit öröklik, ám asszonyainknál jobban érződik Argusha jelenléte. Az ő dolguk összetartani a természetet, és a benne lévő változásokat elősegíteni. Ez nagyon sok időt és energiát igényel. Úgy nevezzük magunkat hogy Sámán. A Napfény Sámánai ha pontosan akarjuk mondani.

- Te is rendelkezel ezzel az erővel? – kérdezte Varian.

- Igen, bár még nem vagyok felruházva minden képességgel, de remélem a ti világotokban megtanulhatom a hiányosságaimat. – válaszolta szégyenlősen Agrum.

- És miből állna a tanulás, vagy miből áll az erőd? – kérdezte a férfi, miközben felállt és a szoba közepére ment, ahol fel, s alá sétált az állát fogva. Agrum kivett az erszényéből négy kis kavicsot. Az egyik olyan volt mint egy csepp víz megkövesedve, a második egy darabka kőzet, a harmadik egy izző lávakő, az utolsó pedig egy áttetsző kövecske, melyben gomolygott a szürkeség. Varian közelebb ment, és megvizsgálta a kövecskéket. Mindegyiket megfogta, megforgatta és tanulmányozta őket. – Ezek meg mik?

- Ezeket totemeknek hívják. A világomban, ezek a kis kavicsok felbecsülhetetlen értékűek, minden Sámán nagyon vigyáz rájuk, mert ha elveszítik, nem pótolhatják többé.

- Honnan kapjátok ezeket? – a király most az izzó lávakövet vizsgálta, nagyon meglepődött, mikor a kő nem égette meg a kezét.

- Ahogy a ti világotokban, a miénkben is élnek elementálok. Mind nagyon veszélyesek, ám fajunk női egyedeivel szívesen szóba állnak. Ezek az apró kavicsok, mind egy-egy elementál része volt valamikor.

- És ezekkel hogy varázsoltok? – kérdezte kíváncsian a király. Agrum visszatette erszényébe három követ, a negyediket ledobta a földre, és apró oszlop emelkedett ki a szoba közepén. Agrum az oszlopocska közelébe ment, majd megérintette a szoba talaját. A terem egy pillanat alatt zöldbe borult, még a plafon tetejéről is virágok hulltak alá. A király körbeforgott, szemei nagyra nyíltak. – Jó ég! – csak ennyit tudott mondani. A nő végigsétált a teremben, majd leszakított néhány virágot, letépett egy nagyobb gyökeret és kérget szedett.

- A virágból főzött tea, segít a fáradtság leküzdésében, a gyökerek erősítik a belsődet így észreveheted, ki igaz körülötted, a kéreg pedig be tud gyógyítani minden sebet és eltünteti a hegeket. – a növényeket odanyomta Varian kezébe.

- Köszönöm szépen…- a király remegve átvette az ajándékokat. – De honnan tudtad hogy ezekre lenne szükségem.

- Varian király, látom rajtad, hogy nagyon fáradékony vagy, és sok körülötted a hamis ember. A sebhely, ami pedig a mellkasodon húzódik végig, hát hogy is mondjam… mi is rá a megfelelő szó… - Agrum gondolkozott egy pillanatig – áh, megvan – mosolygott – nem túl esztétikus. Remélem nem veszed rossz néven.

- Nem. Nagyon köszönöm. – Agrum büszkén nézett maga elé, örült hogy segíthetett egy emberen, főleg egy királyon. Végignézett a szobán és egyetlen mozdulattal a kezébe varázsolta a földre dobott totemet. A terem ugyan olyan lett, mint volt. A király megint ámult egyet, majd szolgálót hívott és megbízta, hogy a virágokat azonnal főzzék teának, a többit növényt, pedig zárják el a kincstárba.

- Azok a növények nem túl értékesek, bár nálatok nem találhatóak, de ha szükséged lenne még valamelyikre, akkor szívesen előhívom őket.

- Nem is tudom hogy köszönjem meg. – Varian beletúrt őszülő hajába, majd Agrumra mosolygott. – Megtisztelnél, ha itt maradnál a városunkban. Ha jól emlékszem, sokat kell még tanulnod, nos felajánlom neked az egész könyvtárunkat és értesítem az Arch Mágusunkat, hogy mutassa meg neked az ő könyveiket is, és szólok a papjainknak is hogy fogadjanak. – Agrum meghajolt, de nem úgy mint ahogy a király azt megszokta, hanem jobb kezével megérintette sebhelyét és az ujjbegyét, mellyel megérintette magát, a király homlokára nyomta. Varian egész testében erős bizsergést érzett és mikor vége lett, mintha kicserélték volna. Nem fájtak a tagjai, nem volt fáradt, sőt kifejezetten jobb kedve lett, sokkal tisztábban látott mindent. Megszólalni sem tudott. Agrum pedig csak mosolygott. – Örülnék ha itt maradnál a városunkban, vagy annak környékén, nagyon nagy segítség lennél nekünk.

- Szívesen itt maradok, uram! – mosolygott a nő. Varian hívatta az egyik szolgálót és mondta neki, hogy a fogadós a legjobb szobát adja a vendégnek, a szoba árát és a fogyasztást pedig ő maga állja. Agrum, a szokásos módon meghajolt, amelyet a király is ismert.

- Ha szeretnél, akkor lepihenhetsz a fogadóban, Keran megmutatja az utat.

- Köszönöm, de inkább a könyvtárra lennék kíváncsi. – mosolygott Agrum.

- Rendben. – Varian intett a nőnek, hogy kövesse, majd áthaladtak a tróntermen, a palota belső udvarán, és jobbra az első ajtón bementek.

    A könyvtárat egy hatalmas teremben helyezték el, ahol roskadoztak a polcok az érdekes és ritka könyvektől. A plafontól a padlóig polcokat szereltek fel.

- Szabad? – kérdezte óvatosan Agrum.

- Amit csak szeretne. Szabadon beleolvashat mindenbe a tanulása érdekében. – az utolsó mondatot, egy kicsit hangosabban mondta, hogy a könyvtárosok mint hallják amit mondd. Agrum egyből odalépett az első polchoz, majd levett egy vastag könyvet, majd még egyet és még egyet. A következő polcról levett még négy könyvet és a tekercsek közül szinte az összeset kivette. Leült az első asztalhoz amit talált és azonnal bújni kezdte a könyveket. Ám nem úgy, mint ahogy az emberek szokták, hanem egyszerűen rátette a tenyerét a könyvekre, azok felizzottak, és kihúnyt fényük. Agrum félretette a könyvet, és a következővel ugyan ezt csinálta. Olyan sok könyvet helyeztek el a könyvtárban, hogy a nőnek beletelt két hétbe, mire „elolvasta” az összeset. Addig ki sem mozdult a teremből, még enni és inni sem. A két hét alatt nagyon sok változást történt. A városba sokkal több Törp és Elf járt, mint eddig, mind csodájára jártak az új jövevénynek, aki csak a könyveket bújja.