Asgardi arcán vékony csíkokban folyt a vér, miközben próbált védekezni támadójával szemben. Csatabárdjával, egyetlen sujtással végzett a Felwoodi medvével, majd Laire segítségére sietett. A lány reménytelen küzdelmet folytatott egy Felwoodi farkassal.
Asgardit és Laire-t beszorították az erdő kegyetlen és torz élőlényei. Egyetlen harapással képesek voltak olyan sebet okozni az áldozatuknak, amik csak idővel gyógyultak be teljesen. Még a varázslat sem hatott rájuk.
Laire botját tartotta a farkasnak és kieresztette a Düh varázslatot, nem sok sikerrel. Egy hatalmas szaltóval ellenfele háta mögé került, majd gyorsan átformálta testét vadmacskává. Fehér bundája így is tele volt vérrel és kosszal. Asgardi is csapott hatalmas pallójával, a farkas kiterült. Laire fáradtan esett össze.
- Köszönöm, barátom.
- Nem tesz semmit. Jól vagy?
- Egy kicsit gyengének érzem magamat. – válaszolta az Elf.
- Meg kell keresnünk a fertőzést ami ilyenné tette a vadállatokat és az erdőt. Hamarosan már Árnyaspart is veszélyben lesz ha nem cselekszünk. – mondta Asgardi, közben homlokáról letörölte a vért.
- Várj… nem tudok mozdulni! – Laire még mindig vadmacska alakjában feküdt az élettelen aljnövényzetben. Körbenézett. Ha balra tekintett, az életteli Ashenvale megyét látta, ám ha jobbra nézett, Felwoodot. Áporodott bűz szállt a növényekből, a fák meggörnyedve nőttek, az állatok vadak és kezelhetetlenek, a víz pedig mindenhol méregzöld színű volt. Ez volt az oka Felwood megyében a fertőzésnek. A víz. Abból táplálkozott minden élőlény. De a vizet is fertőznie kellett valaminek.
Asgardit és Laire-t kérte fel Elune Papnője hogy derítsék ki mi is történik, és szüntessék meg a fertőzés terjedését.
Laire nagy nehezen feltápászkodott az avarból, majd visszaváltozott Elfé. Vér és mocsok borította a testét. Asgardira és magára is gyógyító varázslatot küldött, azok beforrasztották a kisebb sebeket, de a nagy sérülések nem gyógyultak. A lány a botjára támaszkodva indult beljebb az erdőbe, Asgardi pedig mögötte, hogy megvédje a háta mögül érkező támadásoktól. Lassan elértek az Égkő Menedékhelyig, ahol megpihenhettek egy kicsit. Két házból állt a menedékhely, és mind a két házban Elfek laktak. Nem voltak kiszámíthatóak. Az egyik pillanatban ellátták a két vendéget minden jóval amit csak fel tudtak ajánlani, a másik pillanatban pedig meg akarták őket ölni. Ezek a felwoodi Elfek nem úgy néztek ki mint azok, akik a Világfán élnek. Hajuk méregzöld, bőrük és hasonló árnyalatú volt, szemük pedig vörösen izzott.
Laire és Asgardi tovább indultak.
- Te jó ég, mit tett az erdő ezekkel az Elfekkel. – szörnyülködött Asgardi.
- Valószínűleg már évek óta itt élnek, és kihatott az életükre az itteni víz. Láttad hogy milyen poharakban rakták elénk a vizet? – kérdezte a lány.
- Igen. Undorító fabögrékből, amiket kimart a fertőzött víz. Remélem nem ittál belőle.
- Szerencsére nem. Még van egy kevés a Világfa vizéből.
- Remek. Észre vetted?
- Mit?
- Mióta gyalogolunk, minden állat megnéz minket, és minél beljebb haladunk az erdőben, annál csúfabb, torzabb élőlényeket találunk. Ott az a medve – mutatott oldalra Asgardi – Ashenvale megye szélén, még nem voltak ennyire félelmetesek. – a medvék bundája szétszaggatva, húsuk félig megrohadva várt újabb áldozatukra.
- Igen tényleg egyre betegebbnek néznek ki. Tudod hogy jól kijövök az állatokkal, de az itteniekhez inkább nem is szólok… Félek hogy ránk támadnak. Ez az egész hely legyengít engem. Szörnyű. Meg kell találnunk a fertőzés forrását, még mielőtt ránk is kihatna.
- Igyekezni fogunk. Javaslom menjünk hátassal. – a törp füttyentett egyet, és már hallotta is kosának hangját. Ashenvale megyében hagyták a hátasokat, de azok, eljutottak Felwoodba is. Laire is füttyentett, neki egy hatalmas fehértigris szolgált hátasként. A két állat megállt gazdáik előtt. Asgardi és Laire felkapaszkodtak, és a hátason vonultak tovább az erdőn.
- Vajon sikerrel járnak majd Felwoodban? – kérdezte az Elf tanácsból egy Idős.
- Reméljük, hogy a Törpök Harcosa és a Természet Őrzőjének sikerül kideríteni mi a gond.
- Mi nem a törp miatt aggódunk, Papnő, hanem Laire miatt. Ha elbukik, nem lesz, ki gondozza a világfát, és nem lesz ki fent tartsa az egyensúlyt a természetben. – a Papnő kinézett a Hold Templomából. Darnassus és a Világfa ereje teljében volt, és ennek köszönhetően az összes Elf is. Laire-en állt vagy bukott az egész Elf társadalom jóléte.
- Igazad van, imádkozzunk, hogy túlélik Felwoodot.
- Te jó ég! – sikítótta Laire. – Ezek…. Ezek az őrzők a barátaim voltak… Elune segíts meg. Mi történt velük, és hogy kerültek ide? – Az út egy tó mellett vezetett, a tóban pedig ott volt három őrző megdermedve. Törzsükbe beleívódott a fertőzött víz, szemük felfelé fordult, elkorhadt. Leveleik régen lehullottak. Kínok közt haltak meg. Asgardi a halott őrzőkre nézett. Olyanok voltak mintha még mindig élnének, ám rothadó törzsük, és eltorzult arcuk mutatta, hogy őket soha nem hívja már életre semmi.
- Ezeket ismerted? – mutatott bárdjával a törp feléjük.
- Igen. A háború óta nem látta őket senki. A Vér Elfek elcsalhatták őket ide. Ezt jelentenem kell Elune Papnőjének. – Laire a tóhoz vezette tigrisét, majd leszállt. A tóba nem mert be sétálni, de megállt a parton. – Barátaim… nyugodjatok békében. – mondta alig hallhatóan. Ahogy kimondta a szavakat, a tó tükre zavaros lett. A lány nagyot nézett. Hátrálni kezdett, majd visszaszállt tigrisére, és vágtában hagyta el a területet. Asgardi is követte.
- Ez a víz él. – mondta a férfi.
- Ez a hely egyre visszataszítóbb. – továbbhaladtak az úton. A szél vészjósló sikolyokat hozott a tó felől. – Mi lehet ez? – kérdezte Laire. Egy újabb sikoly, hangosabb volt mint az előző. Az elf és a törp visszasiettek a tóhoz. A vízben egy férfi kapálózózott, sikított és ordibált.
- Te jó ég, a víz mindjárt elnyeli! – kiáltotta Asgardi. Laire beszaladt a tóba, és megragadta a férfi karját, ám az kicsúszott fogásából. Még egyszer megragadta, de a férfi keze elfolyt a szorításából. A lány ránézett, de már nem arcot látott, hanem egy méregzöld zselébe gabalyodott koponyát. Gyorsan kimenekült a vízből, de a zselé (Oozee) elkapta a lábát, és hasra esett. Asgardi előrántotta a pallost, és a zselébe vágott vele. Kettészakadt, ám, nem sérült meg. A két rész újra egyesült, miközben Laire-t ráncigálta a vízbe. Az elf átformálta a testét, medvévé változott, majd hatalmas ütésekkel sorozta a zselét, de az meg sem érezte. Nem tudott tovább állat alakban maradni. Visszaváltozott, és a zselé berángatta a tóba. Asgardi is bemászott utána, de a víz lemarta róla a páncélokat, és már a bőrét pusztította. Ordítások közepette kievickélt a partra majd elvágta a pallosát a zselé irányába. A zöld lény hátába fúródott a fegyver, és elnyelte azt Laire-vel együtt.
- LAIREEE!! – ordította a törp. A tóból nem érkezett válasz. Asgardi nem törődött azzal, hogy mennyire sérül meg, beugrott a tóba, és elkezdte keresni barátját. A méregzöld vízben nem érzett semmit csak a fájdalmat, és hogy ég a húsa is. Kinyitotta a szemét, hogy körülnézzen a víz alatt. Meglátta Laire-t. Odaúszott, és megragadta hogy kihúzhassa a partra. Ahogy kiért a tóból, a törp bőrét teljesen lemarta a víz. Laire-t elhúzta a tó közeléből és összeesett.
Vakító fény. Ez volt az első amit Asgardi látott. Aztán kezdett kitisztulni a látása. A Hold Templomában volt, azt Elfek gyógyították közös erejükkel. Körbeállták a gyenge törpöt és egyszerre gyógyították.
- H…hol van? – csak ennyi tellett Asg erejéből. Az Elfek nem válaszoltak semmit, csak szétnyitották a kört és a törp elé tárult Laire. Márvány asztalon feküdt, kezei és lábai leláncolva. Bőre a gyöngyházszín helyett hamuszürke, haja fakó szürke, és az arcából hiányzott egy darab. – Meg…meghalt? – kérdezte gyengén.
- Nem. – lépett elő a Papnő. – Nem halt, meg, de nagyon gyenge. Túlélte a támadást, de attól tartok, hogy fertőzött lett. – A lány megmozdult a márványasztalon. Megmozgatta a karját, aztán a másikat is. Nyitott szemei zölden izzottak, könnyek folytak le megmaradt arcán. A könnyek, meghagyták a nyomukat, méregzölden izzot az a hely ahol lefolytak róla. Kialakultak a testén más zöld jegyek is. Behálózták az egész bőrét.
- Engedjetek el… - suttogta. – Engedjetek! Engedjetek már el!!! – ordított utána. A templomban minden élőlény érthetetlen, bántó sikolyoknak hallotta ezt a három szót.
- Úristen! – mondta Asgardi. – Gyengítsetek a láncokon. Fáj neki… - erőtlenül felült. Minden porcikája sajgott. Bőrét félig meddig visszafakasztották az Elfek, ám voltak hiányos részek. Feltápászkodott, és odasietett a lányhoz. Az elf kapkodta a levegőt, mintha fuldokolt volna, erőlködött a láncok szorításában, és vonaglott az asztalon. Asgardi szemügyre vette a méregzöld csíkokat. A lány szeméből, mint ha könnyek folytak volna le, zöld volt, illetve, karján és lábain spirálozott tovább a csík. – Vegyétek már gyengébbre a láncokat! – ordította az Elfeknek Asg. A Papnő varázslattal meggyengítette a láncokat, hogy Laire fel tudjon ülni. Abba hagyta a kapálózást, majd felült és végignézett magán.
- Mi történt velem? Hogy kerültünk haza? Asgardi jól vagy?
- Megtámadott egy Oozee. Behúzott a tóba. Emlékszel?
- Nem nagyon.
- Gyermekem, megfertőzött a tó vize. – mondta nemes egyszerűséggel a Papnő. Laire nem reagált. Megfogta a láncot, ami azonnal porrá esett a kezében. A templomban mindenki rávetette magát. Laire próbált futni, ám lábai gyengék voltak, és nem bírt el a rá nehezedő súllyal. Asgardi is ráugrott a rakásra.
- Miért fogtok le? Semmit nem csináltam! – nyögte a lány a rakás legaljáról.
- Nem tudjuk hogy mi történt veled. Ez elővigyázatosság. – felelte Asgardi.
- Nem kell! Nem változott semmi, látjátok már jobban vagyok! – leszálltak róla, majd Laire guggolva odahajolt az egyik virághoz, ami a templomban nőtt. – Látjátok? Semmi sem történt, csak a külsőm változott meg! – a virág szürkülni kezdett, majd elhervadt és hamuvá lett a talajban. Ahol a lány guggolt, körülötte haldokolt a növényzet. Egyre gyorsabban. Egy pillanat alatt elpusztult minden növény, ami benőtte a templomot. Ráadásul az életteli üde zöld szín, szempillantás alatt méregzöld és kihalt lett. Az elfek hátrálni kezdtek, de Asgardi, közelebb ment.
- Jól érzed magad Laire?
- Jó, sőt jobban, mint eddig bármikor is. Végre szabadon engedhetem magamat. – kezét felemelte, zöld fény csillogott benne. Kisétált a templomból, és öklét a földre tette. A fertőzés tovább terjedt. Már nem csak a templomban halt ki minden, hanem Darnassus területén a házak megrogytak, illetve a Világfán folyó víz is fertőzött lett.
- Meg kell állítanod! Elpusztít mindent! – kiabálta a Papnő. Laire a nő felé fordult, és elindult irányába…
A Világfa meghalt. Megfertőzte a kór, ami Laire-t is. Darnassus városában egy lélek sem járt. Elhagyatott volt. A város körülvevő fák elhalt ágain marad még pár elszáradt levél… Sajnos az Elfek városa sosem születhet többé újjá.
Motoszkálást lehetett hallani a régi teleport körül. Laire felkapta a fejét, majd kiszaggatta gyökérré változott lábait a Hold Templomából. Kinézett a kapun, amit a fertőzött Őrzők védtek.
Asgardi összehúzta magát az egyik korhadt fában, nehogy meghallják, bár nem számított senkire. Bízott benne, hogy megtalálja Laire-t és megtudja valahogy menteni. A beteg Őrzők megmoccantak, és elindultak a romvárosban. Keresték a betolakodót. Asgardi a romok között bújkált, lépésről lépésre haladt. A darnassusi tó közepén a szigeten bujkált egy hatalmas kidőlt márványoszlop mögött. A fújdogált a szél, és egyre erősebbé vált. A kiszikkadt falevelek egymáshoz dörzsölődtek, aztán hirtelen, egész Darnassuson átcikázott egy zöld fénycsóva. Asgardi szeme előtt húzott el. A törp megdermedt, majd jobban összehúzta magát. Gondolkodott, hogyan juthatna tovább a templomig.
Laire kilépett a templomból. Alig tudott járni, de leevickélt a szentély előtti elszenesedett márványhídon.
- Asgardi… - hangja is gyenge volt, alig lehetett hallani. A törp felkapta a fejét.
- Laire… itt vagyok – mondta. – Jól vagy? Érted jöttem, hogy megmentselek.
- Jajj, barátom jókor jöttél. Elhatalmasodik rajtam a fertőzés. Nem tudom kordában tartani.
- Még egy kicsit bírd ki. Találtam valakit aki megmenthet. – kiabálta a lánynak Asgardi. A férfi nyögéseket hallott és egy egészen más hang válaszolt neki. Egy torz, mély, ám mégis irritáló visító hang.
- A lánynak nincs szüksége segítségre! Távozz! – mondta az Elf.
- Laire?
- Ő már nincs itt. Rám, nincs ellenszer. – mondta a torz hang.
- De van! A mesterem tud rajta segíteni. Kérlek, hagyd, hogy megmentsem!
- Nem látod, hogy milyen erőt adtam a barátodnak? Hatalmasabb, mint valaha. – a törp kilesett a búvóhelyéről. Kereste a barátját. Alapos szemrevétel után, megtalálta a lányt. Jobban mondva nem teljesen a lányt, hanem a lényt, amivé vált. A testén a jelek egyre jobban vakították a törpöt. El kellett takarnia a szemét. A márvány tömb, ami mögött meghúzta magát a férfi, porladni kezdett, és lassan eltűnt. – Látod? Sokkal több ereje van mint eddig volt.
- Igen, de azok az Elfek, akiknek sikerült megmenekülniük előled, haldokolnak.
- Ugyan, miért haldokolnának?
- Mert a Világfa, az otthonuk is haldoklik. Kérlek hagyd abba a pusztítást, és engedd, hogy meggyógyítsam a természet őrzőjét.
- Ugyan, ne szaladjunk annyira előre.
- Hogy érted ezt? – kérdezte meglepődve a törp.
- Még be sem mutatkoztunk egymásnak. A nevem Engwa. – Asgardi meglepődött, hogy a fertőzésnek személyisége van, és hogy neve is. Nem szólt semmit. – Azt hittem hogy tanult ember vagy. Tiszteletlenségnek találom, ha nem mutatkoznak be nekem.
- Asgardi, menj el most! Hagyj magamra! – ez már Laire hangja volt, gyenge ugyan, és ingadozott a fáradtságtól és a gyengeségtől.
- Nem hagylak itt, barátok vagyunk!
- Tiszteletlen torzszülött! – ordította Engwa, majd eltűnt. Asgardi körülnézett, de nem találta sehol. Megfordult és a lény már ott volt mögötte. Laire alakjában volt, viszont szürkés bőrén a jelek már nem vakították a törpöt. Hajában pár méregzöld izzó csík fénylett. Az Elf kedves arca bámult a megrettent törpre. – Még nem tudom a nevedet!
- Miért olyan fontos neked?
- Szeretném tudni, hogy ki fog meghalni. – mondta nemes egyszerűséggel Engwa.
- Tudod nem vagy szimpatikus nekem! – mondta Asgardi, és előhúzta a pallosát. A belevéset rúnák, kékes fénnyel izzottak. Engwa felhúzta a szemöldökét, és fintorgott.
- Ez lenne a híres nevezetes fegyver?
- Honnan tudsz róla?
- Laire elárulta nekem.
- Ha egyetlen haja szála is meggörbül, megöllek érted? Kiírtalak gyökerestül!
- Nem hinném! – Engwa teste átalakult, medve formát öltött, de nem a jól ismert fehér bundát, kék szemekkel, hanem szürke bunda, a hátán gyöngház fehér csík, és a medve szeme zölden izzot, és ugyan olyan könnycsíkok voltak rajta, mint Laire arcán voltak. A medve támadásba lendült, Asgardi pedig lesújtott a pallossal. Zöld és kékes szikrák csaptak… Az egész harc olyan gyorsan zajlott le, hogy emberi szemmel nem lehetett követni. Fogcsikorgatás, és a pallos nehéz pengéjének koccanása. Engwa hátra ugrott, majd rávetette magát a törpre. Asgardi védekezett, és fegyvere nyelével arcon vágta a lényt, ami hátratántorodott. Éppen elég ideje lett a férfinek, hogy felkeljen a földről és fedezékbe vonuljon. Engwa visszaöltötte humanoid formáját, majd zöld fényt gyűjtött a kezében. Asgardi kinézett a fedezéke mögül, a fénycsóva éppen a feje fölött zúgott, eltalálva a romos márványhidat, ami azonnal darabokra hullott. Asgardi felmarkolt egy kis homokot, és Engwa felé hajította. Éppen arcon találta vele, mire hátratántorodva próbálta kikaparni szeméből a piszkot. A törp nekirontott, de túl lassú volt. A lény átváltozott vadmacskává, és beleolvadt Darnassus környezetébe. A férfi fülelt, hátha meghall pár lépést, de a halott város néma lett.
- Nem szokás megbújni harc közben! – kiabálta Asgardi. Körülnézett, de még mindig nem látta a lényt. Aztán neszre lett figyelmes. Puffanás, majd egy sikítás. Az egyik kidőlt fa mögül, felkelt Laire.
- Asgardi, menekülj kérlek, talán le tudom győzni, de nem akarom hogy végezzen veled! Ha meg is halok, te életben maradsz! Fuss, menekülj!!! – ennyit nyögött ki, aztán fennakadt a szeme, és elvágta magát a földre. Már nem Laire kelt fel hanem Engwa.
~ Az a kis cafka mindig elront mindent. – az alak haja lobogott, mint a tűz. Odasiklott Asgardihoz, majd eltűnt. A férfi körbenézett, aztán gondolt egyet. Elfutott a régi Druidlakhoz. Besietett az ajtón, majd keresgélni kezdett. Tisztítókövet keresett, de mindenhol csak járóbotok voltak, azokon meg tollak. Nem tudta őket használni, hiszen ilyen fajta varázslatokhoz nem értett. Nem találta sehol sem. Zöldes fény vetült a lak falaira. Asgardi felrohant a lépcsőn, Engwa pedig utána. A férfi kiért a lak külső lépcsőjére. Onnan nem hallott semmit. Figyelt, ám nem számított rá, hogy a lény a padlóból fog előtűnni. Az alak éppen hogy meglökte Asgardit, aki nagyot zuhant a falak tetejéről. A hátára érkezett, a lény pedig levetette magát a magasból, hogy végezzen a törppel. Asgardinak éppen annyi ideje volt hogy elővegye a fegyverét. Az alak egyre közelebb volt már, zuhant ő is, zöld fény cikázott mindenütt…. A pallos fénye…a zöld fény… egybeolvadt…
~ Te ostoba! Engem soha nem ölhetsz meg, egyedül a testet, ez esetben a barátodat! – vicsorogta Engwa.
- NEM! – Asgardi most vette észre, hogy a fertőzés elillan Laire testéből. Hason feküdt, arca a növényzetbe simult és egyre nagyobb vértócsa közepén feküdt. Visszarohant hozzá, és a hátára fektette. A lány, szemét enyhén nyitotta ki.
- Köszönöm, hogy megszabadítottál tőle. – mondta erőtlenül. Gyöngyház szín bőre elszürkült, és elernyedt.
A Világfa túlélte a fertőzést, ám soha sem lesz már olyan mint régen volt. Egy kis darab meghalt belőle. Laire. Teste beleolvadt a fa törzsébe, az Elfek így emlékeztek meg az utolsó Druidáról.
AJÁNLOM AZ OLDALT
