Nem bízom senkiben. Főleg a vámpírokban nem. De az emberekben sem. Egészen nyolc éves korom óta nem bízom senkiben. Egyedül egy farkas iránt táplálok gyöngéd érzelmeket. Ez a farkas mentett meg attól, hogy teljesen vámpír legyek. Mielőtt még átváltoztam volna, megharapott, és ezért örökké hálás leszek, mert inkább vagyok korcs, mint vámpír. Azért nem mondom, van bennem egy kis vérszívó beütés, de nem vészes annyira, csak ha éhes vagyok. Akkor eluralkodik rajtam a fenevad. A történtek után tizenkét évvel, már a vámpírokra vadászom. És nem csak én folytatom ezt a tevékenységet. Szinte minden valamire való farkas. Közöttük van a megmentőm, de vele ritkán szoktam dolgozni, mert általában mindig más városban vagyunk, így ritkán találkozunk. De mikor sikerül, mindig megharap, hogy még véletlenül se legyek vérszívó. Egyszer azt mondta, hogy túlságosan is szeret ahhoz, hogy elveszítsen. Ez megmaradt és nagyon jól esett. Kaptam tőle egy nyakláncot is, amiben az ő vére van. Azt mondta, hogy szükség esetén ezt igyam meg, és akkor értem jön, de csak vészhelyzetben. Nem hittem neki és ezt azért hülyeségnek tartom, de soha nem mondtam neki, és nem is fogom. De minden esetre, nagyon szeretem őt, hiszen apám helyett is apám volt, és akkor jött, amikor szükségem volt rá.
  Már több mint fél éve nem láttam őt. Nem aggódok miatta, tud magára vigyázni. De azért van bennem némi szorongás. Eddig még sosem maradt el ilyen sokáig… biztos dolgozik. Nekem is volt már olyan vadászatom, ami majdnem egy fél évig tartott. De most minden esetre aludnom kell. Nappal nem tudok magammal mit kezdeni. Túl passzív vagyok a napfényben, és nem is bírom sokáig. Hát igen… a fél vámpírlét átka… de ezt is meglehet szokni. De most inkább lefekszem. Fésülködni sem ártana. Kibontottam a hajam, ami kapásból a combom közepéig ért, és elkezdtem bontani a csomókat. Jó fél órába telt, de megérte. Gyorsan belebújtam a hálóingembe és betakaróztam. Még szerencse hogy nem kell koporsó, ugyanis klausztrofóbiás vagyok. De nagyon. Éppen hogy elaludtam, kopogtattak. Ki lehet az ilyenkor… délután fél kettő van… megölöm akár ki is az. Kimásztam az ágyból és az ajtóhoz estem, hogy kinyissam az idegennek. Túl meleg van, és túl fáradt vagyok, ahhoz hogy kimenjek. Nagy nehezen kinéztem a kémlelőn. Vakító fény… fúj. Aztán kitisztult lassan. A farkas állt az ajtómban. Habozás nélkül kinyitottam neki az ajtót. Ő az ajtófélfának támaszkodott, de a mellkasából ömlött a vér. Kitágult a szemem, most már aktív voltam. Gyorsan elkaptam a karját és behúztam a lakásba. Ő nem jött, csak állt és nézett rám.

- Gyere már be!!! - ordítottam rá.

- Nem tudok! - válaszolta nehézkesen. Behúztam, na jó, beesett az ajtón. Pofára esett az előszobában. Tehetetlen volt és gyámoltalan. Nem mozdult, nem reagált, ha kérdeztem. Aztán megfogtam és bevittem a fürdőszobába. Nagy nehezen sikerült lehámozni róla a véres ruhát, és megláttam a mellkasán a hatalmas, tátongó lőtt sebet. Ömlött belőle a vér. De hát van öngyógyító képessége, mért nem használja? Lehet, hogy nem tudja. Akkor viszont meg fog halni. Jajj ne! Ő jelenti nekem a legtöbbet… nem veszthetem el őt! Gyorsan lemostam a testét, és a kitisztított sebeit, bekötöztem, igaz még így is szivárgott a vér. Ráadtam az itteni pólóját és az egyik pizsama nadrágját és beraktam az ágyamba. Én is elfáradtam. Túl meleg van kint, és túl világos és nem bírom sokáig. És rosszul vagyok és szédülök, és nem tudok megmozdulni… és mindjárt összeesek… aludnom kell… vagy el kell magam földelni, de ezt nem fogom így túlélni… végem van… összeestem az ágy mellett. Most a földön elhelyezett medencéhez vonszoltam gyengülő testem, közben éreztem, hogy elhagy az erőm. Éppen hogy sikerült elérnem a földet… belefeküdtem, és átengedtem magam a sűrű homoknak. Egyből elsüllyedtem. Sokkal jobb, de még pihennem kell. Elaludtam.

  Mikor ébredeztem, csak megéreztem, hogy a farkas nem volt az ágyban, hanem mellettem, ül és figyeli, hogyan éledek föl a földből. Imádta nézni, én meg szerettem, ha mellette éledhettem fel újra. Lassan kinyitottam a szemem és valóban ott volt mellettem. Rám bámult azokkal a gyönyörű borostyán barna szemeivel.
- Szia! – mondta gyengéd hangon. De úgy, hogy azt hittem, hogy még jobban belesüppedek a földbe. Ahogy kimondta ezt a szót, az arcomhoz nyúlt és megsimogatta. – Köszönöm szépen! Most már kvittek vagyunkJ

  - Morgan, mondd mit történt veled? Mért nem gyógyítottad be a sebeidet? Ki lőtt rád? És hogy-hogy itt vagy nálam?- na ez aztán sok kérdés, de mindegyikre fog válaszolni.
  - Üldöztek azok a mocsok vérszívók, már bocsánat a kifejezésért. Beadtak egy szérumot, ami több mint egy hónapra meggátolja, hogy átváltozzak és minden természetfeletti erőmet, elnyomta… szóval, mondhatni, hogy halandó voltam egy hónapig. Szörnyű dolog, ne próbáld ki. – hát persze, hogy szörnyű dolog halandónak lenni… én nyolc évig az voltam, de még most sem ment ki a fejemből sajnos. Ez nagy gyengepontom. Ezzel lehet és a klausztrofóbiával fenyegetni, de nem mondom el senkinek, még Morgan sem tudja. – hogy miért jöttem hozzád? Azért, mert te vagy az egyetlen, akivel nem baráti viszonyban vagyok.- itt egy kissé elpirultam. Jól esett, és igaza is van, én is csak benne bízok meg egyedül. Nem tudnám elviselni, ha elárulna. Én nagyon szeretem őt, de sajnos köztünk nem lehet semmi, hiszen más fajok vagyunk. Ő vérfarkas, én meg egy ocsmány korcs. Ezért nem.
  - Min gondolkozol Velvet? Rólunk? Tudod, hogy előttem nem titkolhatsz semmit, hiszen tudom a gondolataidat, a vágyaidat, és minden kívánságodat. – na igen. Ezt az egyet nem szeretem Morganben, hogy mindig tudja, hogy mire gondolok. Meg, hogy mindig úgy szólít, ahogy a szüleim anno.
  - Minek neveztél? Megmondtam neked már sokszor, hogy utálom, ha Velvetnek szólítanak! Így csak két ember szólíthat, Édesanyám, és Édesapám.
  - De hát, akkor hogyan szólítsalak? Hiszen nyolc éves korodtól csak én neveltelek fel. Azért már megengedhetnéd, hogy így szólítsalak. És azért többet teszek érted, mint bármelyik szülő, bármelyik gyermekért. Az életemet adtam neked… kijárna ám, hogy én is Velvetnek szólítsalak!
  - Nagyon hálás vagyok neked, mindenért, és igazad is van, de inkább maradjunk a VV- nél, vagy csak simán V. Megegyeztünk?
  - Meg V. – ezt olyan hangsúllyal mondta ki, hogy felállt a hátamon a szőr. Kimásztam a földből, és egyenesen a fürdő felé vettem az utam. A homok minden egyes lépésnél kevesebb lett rajtam. Mikor földelem magam, akkor sajnos több mint öt vízben kell megfürödnöm, hogy tiszta legyek. Neki is kezdek, mert reggelre sem végzek, különben meg most van időm, most egy vérszívóra sem vadászok, most örülhetnek, de csak addig, amíg nem megyek ki az utcára. Megnyitottam a vizet, jó meleget, és belefeküdtem. Kapásból jöhet a következő víz, ez már csak sár. Ezért nem szeretem elföldelni magam, mert akkor utána mindig öt vizes fürdő van plusz hajmosás… de persze megoldhatnám a tussal is, csak most lusta vagyok felállni, így inkább ülök, és nem fogok elcsúszni a szappanon. Egy kis szappan a vállamra, és már jöhet is a következő víz. Kintről motoszkálást hallottam, majd kopogtatást.

  - Bejöhetek egy pillanatra? – kérdezte Morgan. – basszus nincs hab, amit magamra húzhatnék. De végül is mindegy, mert Morgan már nagyon sokszor látott meztelenül, úgy hogy semmi gáz. Na jó, azért összekuporodtam. – Jöhetsz! De gyorsan. – már nyílt is az ajtó. Morgan félmeztelen volt, és a kötés még mindig rajta volt, de már megalvadt a vére a gézen. Fogadni mernék, hogy már be is gyógyult.
  - Csak azt akarom megkérdezni, hogy mit kérsz vacsorára?
  - Oh, de kedves vagy! De ezt megkérdezhetted volna az ajtón át is.– mondtam neki, még jobban összehúzódva. Most zavarónak találtam, hogy Morgan itt van. Kényelmetlenül éreztem magam. És próbáltam a lehető legnyugodtabban viselkedni.
  - De én nem akartam onnan megkérdezni. És persze, hogy ilyen kedves vagyok, hiszen megmentetted az életem. Te is ilyen kedves voltál, csak te nem kérdezted, hogy mit kérek vacsorára. Te csak néztél rám a nagy kék szemeiddel. És esténként, átjöttél az én ágyamba aludni. – erre nem is emlékeztem, de most végre beugrott… nagyon féltem egyedül és mindig átmentem Morganhez, és ő mindig tűrte, hogy vele aludjak, sőt arra is emlékszem, hogy mikor telihold volt, akkor mindig visszafogta magát és nem ment el a falkájához, inkább velem volt. Ha farkas alakban is, de akkor is velem volt, és olyan puha volt a bundája, hogy egész éjjel, amíg el nem aludtam el azzal játszottam. Simogattam, és cirógattam. Kíváncsi vagyok, hogy még most is olyan-e amilyenre emlékszem.
  - Morgan, mikor lesz telihold? – kérdeztem tőle. Most nincs időérzékem, túl sok bennem a vámpírvér, ezért nem érzem a holdat. – Most nem érzem. Sajnálom. Már több mint hat hete nem érzem. De semmit. Megszűnt a véred hatása.
  - Ma van telihold V. Semmi baj, előfordul, majd adok a véremből.
  - Neked kevés van. Hagyd! Majd máskor. Csak ne legyen késő. – itt egy kicsit csöndben maradtam, én nem akarok vámpír lenni. Hat hete, már alig bírok ébren maradni nappal, és egyre jobban irtózom a fénytől. – És visszatérve, mit szeretnél főzni? – kérdeztem. A mosdónak támaszkodott, azzal a gyönyörű, tökéletes testével. Ahogy végignéztem rajta, észrevettem egy rövid szőrcsíkot a hasán, ami a nadrágjában folytatódott, és rájöttem, hogy nagyon tetszik Morgan teste… Jézusom… miket beszélek? Ő nevelt fel… több mint tizenkét évig nevelt… az nem lehet, hogy tetsszen. Hiszen apám helyett is apám volt… de akkor is… annyira jól nézett ki ebben a nadrágban, főleg hogy félmeztelen volt. Arra vágytam, hogy beüljön hozzám, a kádba, és ő mosdasson meg… Te jó ég… miket hordok itt össze vissza… Morganre néztem, és ő is rám, akkor már tudtam… ő kelti bennem ezeket, az érzéseket… mondjuk nem rossz érzés… kifejezetten jó… és úgy lenyalnám a testéről a vízcseppeket, ha idejönne a kádba… nem, nem és nem!! Nem gondolhatok ilyenekre… nem, nem és nem…
 - Morgan! Fejezd ezt be!!! Nem szeretem, amikor ilyen vagy!! Hallod? Fejezd be! – de kit akarok becsapni… ez nekem nagyon tetszik, de akkor sem lehet… de minek ellenkezni? De muszáj! De mért akarok én mindig a szabályok szerint játszani? Mert ha nem úgy játszunk, az csalás… de mégis olyan jó lenne, ha most berántanám a kádba és elkezdeném vadul csókolgatni…de nem!!! Nem tehetem meg… de nem tudok ellenállni… és az a kis csík a hasán… - a kezembe temettem az arcom, és elkezdtem sírni… Mért vagy ilyen Morgan? Nem voltál ilyen akaratos… és ezt már tényleg nem szeretem! Ez nem esik jól… és én nem vagyok ilyen. És nem is akarok ilyen lenni. De olyan jó lenne csak egyszer… és kit érdekelnek a szabályok? Ne érdekeljenek… azok csak a kislányoknak kellenek. – MORGAN! FEJEZD BE!!!! – kiabáltam neki sírva… most már ő is észrevette hogy sírok… szó nélkül, némán, gyorsan kiment a fürdőből. Én továbbra is fogtam a fejem a sírástól, ez nem volt jó… pedig Morgan tud olyanokat, hogy nem is tudom, hogy hol vagyok utána, de ez borzalmas volt… mint ha valaki meg akarna erőszakolni, csak nem testileg, hanem lelkileg… és azt hiszem ez most sikerült is neki.
  Gyorsan befejeztem a fürdést, és megpróbáltam a lehető leghalkabban kimenni a fürdőből. Semmit nem hallottam. Morgan nem rendezkedett, egyhelyben volt. Nem tudtam megállapítani, hogy melyik helységben. Ez nagyon zavaró volt. Viszont ő, pontosan tudta, hogy hol vagyok, hogy mit teszek, hogy mennyire vagyok izgatott, és ráadásul még olvasott is a gondolataimban. Gyorsan bementem a hálószobámba és felvettem a köntösét. Nem volt kedvem felöltözni. Meg aztán meg is kell keresnem, nehogy valami butaságot tegyen. A köntös nagy volt rám, úgyhogy az alja, a földet súrolta, és az ujja pedig elfedte az egész kezemet. Elindultam a lakásomban. Nem valami nagy lakás, de el lehet benne bújni. Az ebédlőben ült az asztalnál. Megterített, úgy ahogy kell, és gyertyát is gyújtott. A tányérok üresek voltak még. Ő fogta a fejét, és a terítőt nézte. Úgy látszik neki sem esett ez valami jól. Kicsit beljebb léptem az asztalhoz, és megláttam egy poharat, tele vérrel. Az ő vérével. Nem igaz… megmondtam neki, hogy nem kell a vére… de most már nem tudnám visszautasítani. Éhes is vagyok, szomjas is vagyok, és kell a vér is… nincs önkontrollom. Ilyenkor már a testem parancsol, nem az agyam. Rávetettem magam a vérre. Mohón kortyolva kiittam a poharat, és néhány csepp a szám sarkán kicsordult, odaveszett. A vér olyan nekem, mit az alkoholistáknak a rövidital. Főleg a farkas vér. Be tudok tőle csiccsenteni, ha üres gyomorra iszom… basszus… arra ittam. A poharat elvettem a számtól, és lenyaltam róla a maradék vért. Morganre bámultam közben és elfogott az érzés, hogy most megérdemelné, ha belőle innám a vért. Már éppen elindultam felé, amikor hirtelen elszállt ez az érzés belőlem. El is felejtettem, hogy mért akartam oda menni hozzá, de azért továbbra is felé lépkedtem. Magabiztosan, kihívóan. Kicsit perverznek hangzik, de megharaptam a számat, és összekevertem az ő maradék vérével, ami a szám ízét adta, és úgy csókoltam meg, hogy ő is tudjon belőlem vért szívni. Tetszett neki az ötlet és nem ellenkezett. Mikor már túlságosan is belemelegedett a „csókolózásba” elhúzódtam tőle… kiszívta belőlem az előbbi vérmennyiséget, úgy hogy most, ott tartok ahol elkezdtem. Hagyta, hogy elhúzódjak, és visszasétáltam az asztal másik végéhez. Ő már ugrott is, hogy hozza nekem az ételt. Én még meg tudom emészteni az ételt, ezért vagyok a vámpírok szemében korcs, ja meg azért, mert kibírom a napfényt, meg egy csomó mindent, amit az igazi vámpírok nem bírnak ki. De hát ez van, ezt kell szeretni. Ahogy Morgan hozta az ételt, feltűnt, hogy nincs rajta a kötés. Már nincs rajta. Mikor jött vissza, láttam, hogy teljesen begyógyult a seb. Visszatértek belé a képességei is. Ma át fog változni. Biztos vagyok benne. Vagy csak a véremnek köszönheti, hogy meggyógyult? Akkor hogyan tudta ilyen hamar levenni magáról a kötést, hogy nem is láttam? Na mindegy, nem mintha annyira érdekelne. Hozzáláttam a sajtos makarónihoz, amit készített nekem, és a narancsléhez.
  - Mért pont narancslé?- kérdeztem halkan, hiszen tudja, hogy vérre nem iszom narancsot.
  - Kell a C-vitamin. Tessék meginni! – válaszolta vissza, de úgy, hogy nem nézett a szemembe, és csak a terítőt bámulta. De én akkor is utálom a narancsot, ha a terítőt nézi. Végül is kiittam a poharat, de korántsem olyan mohósággal, mint a vért. Kimosta a számból az ízt… most már csak a narancs savanykás, csípős íze volt bennem. Fúj. Utálom. Mért pont narancslé? És rostos. Fúj! Hozzáláttam a makarónihoz. Morgan nagyon jó makarónit készített nekem. Pont olyat, amilyet szeretek. Kevés tészta, sok sajt. Benyomtam a tányérral, amit elém tett. Közben őt bámultam. Izzadt, pedig nem lehetett több húsz foknál a lakásomban. Hát persze. Ma van telihold.
  - Mész valahova ma Morgan? – kérdeztem, és közben reménykedtem, hogy azt mondja nem, mert veled akarok lenni. De hát valamikor a falkával is kell lenni. Én mindig csak a második vagyok. És ez sajnos mindig így marad. A falkában párja is van, én meg csak azért vagyok, hogy valakinek főzni is tudjon.
  - Igen, a falkámmal leszek. Remélem nem baj. – tudta, hogy nagyon aggódom miatta, de nem vette figyelembe, és a gondolataimat sem. Szerintem a történtek után én is elmennék a falkámhoz, ha lenne. Azért durva volt, amit a fürdőben tett velem. Nem fogom elfelejteni, és ezt ő is tudja. Mondjuk még kíváncsi, vagyok, hogy a bundája most is olyan, selymes-e mint tizenkét évvel ez előtt. Biztos sokat változott. Na mindegy.
  - Nem semmi baj, csak kérdeztem. Mikor mész? Ha nem sértem meg a titkot?
  - Hova gondolsz? Tudod, hogy neked mindent elmondok. Olyan éjfél fele van a gyülekező, a városi park belsejében. Ne nagyon gyere ki, mert nagy vadászatot tartunk, és ilyenkor mindent leölünk, amit találunk. Nem szeretnélek megölni.
  - Nem azért mondom, de már fél tizenkettő van. Nehogy elkéss! – közben ránéztem az órára, annyit mutatott, amennyit mondtam. Ő is ránézett, és nagyra nyílt a szeme.
  - Nem haragudnál meg, ha én most lelépnék? El fogok késni és kösz, hogy szóltál! – mondta sietve, vette is a kabátját és csapódott az ajtóm. Úgy itt hagyott, hogy még csak elköszönni se tudtam tőle. Ez nagyon gyors volt. És az étellel mi lesz, amit ott hagyott? Mert én nem eszem meg. Teljesen itt hagyott… még a gyertya is ég, amit meggyújtott. Egyedül maradtam. Csönd szállt az ebédlőre, a legsűrűbb, amiben lélegezni is alig lehetett… nem tetszett, amit művelt velem a fürdőben, de azért még nem kellett volna se szó, se beszéd elmennie! Összeszorult a gyomrom. Lehet hogy el is ment, újabb fél évre, vagy többre. Együtt, voltunk majdnem egy fél napot. Azért ennél többet szokott velem tölteni. Lecsordult egy könnycsepp az arcomon. Ez nem esett jól, de sajnos az utóbbi időben elég sokszor megtörtént. Mivel nem mehetek ki, akkor ma este, egy igen izgalmas programot kell magamnak kitalálni. Azt hiszem ez a program nem más, mint a tévénézés. Meg még esetleg, megtisztítom a fegyvereimet. De minek őket agyontisztogatni? A legutolsó munkám több mint egy éve volt, de akkor azt mondtam, hogy nem fogok több vámpírra vadászni. Azóta nem is. Minden úszott a vámpír lében. Én is és Morgan is. Több mint négyszer kellett megtisztítani a fegyvereinket, annyi trutyi volt benne. Azóta nem lőttem. De most szívesen lelőném Morgant. Na mindegy. Bementem a nagyszobába, és elhelyezkedtem a fotelomban. Minden csatornán ugyanaz ment. Reklám. Hülyét kapok a reklámoktól. Végül is elkezdődött a film, de valami dög unalmas drámát játszottak. Egy darabig néztem, aztán lekapcsoltam a tévét. Befeküdtem az ágyba, betakaróztam, és próbáltam elaludni. Kb. olyan érzés volt, mint amikor a legaktívabb az ember, és el akar aludni. Na igen. Nem ment. Csak forgolódtam az ágyban. Nem bírtam elaludni. Olyan egy álmatlan óra múlva, vad dörömbölést hallottam az ajtóban. Kicsit megijedtem. Nyúltam a fegyveremért, és már indultam is, hogy ajtót nyissak az idegennek. A dörömbölés egyre erősebb lett. Mire odaértem már az ajtó is megrepedt. Gyorsan kinyitottam, de félreálltam az ajtóból, nehogy engem is megüssön az idegen. Morgan lépett be, félig farkas alakban. Amilyen gyorsan csak lehetett láthatatlanná tettem magam, és a legközelebbi árnyékhoz siettem. A szívem zakatolt, és nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy Morgan meg fog ölni. Ilyenkor nem tud uralkodni magán. Ahogy belépett az ajtón, felforgatta az egész lakásomat, gondolom engem keresett. Az ebédlőben az asztalt felborította, összetörve mindent.
  - VV! Hol vagy? Ne haragudj, de nem tudok magamon uralkodni. Nem tudok másra gondolni csak rád! Kérlek, gyere elő… - ez megható, de ha előjövök akkor mi a biztosíték rá, hogy nem fog megölni? Pedig már nem tudok sokáig láthatatlan maradni, és ha bejön a fürdőbe, akkor nekem annyi. Szerencsére, ha ilyen alakban vagyok, akkor nem tud a gondolataiban olvasni. Közeledett, már a fürdő előtt volt, de nem jött be. Meggondolta magát.
  - VV!! Gyere elő… nem foglak bántani… szükségem van rád, és nem veszem be, hogy nem vagy itt, mert érzem mindenütt az illatodat. – hát igen. Ezzel az egyel, tudom becsapni az érzékszerveit. De mégis visszafordult a fürdő felé. Kezdek láthatóvá válni. A koromsötétben meghallottam Morgan szívdobogását, és szint láttam is, hogy hol áll a fürdő előtt. Nekitámaszkodott a falnak, de már nem bírta sokáig fél farkas alakban. Úgy ahogy én sem a láthatatlanságot. Már kezdtem körvonalazódni… nem bírtam tartani magamat. Éhes voltam, mert Morgan kiszipolyozta belőlem az ő vérét is. Most inkább voltam vámpír, mint korcs, de most is tudtam alakot váltani. Érdekes módon, nem farkas alakot, hanem leopárdot. Kénytelen voltam, mert csak így tudtam azonnal begyógyítani az esetleges sebeimet. Gyorsan láthatóvá változtam, és szinte azonnal közeledett Morgan a fürdőhöz. Én is alakot váltottam, most fél leopárd voltam. Foltos lettem, karmaim nőttek a körmök helyett, és agyaraim, de még megvolt az emberi testem, és még két lábon tudtam állni. Morgan is érzett engem, de azt nem, hogy én is „fél” vagyok. Kirántottam az ajtót, és elé álltam. Én láttam őt, jobban mondva, a hőt, amit kisugárzott a testéből, de ő nem látott engem, mert korom sötét volt. Megragadta a vállam, de olyan erővel, hogy kiment mind a kettő a helyéről. Kiszabadítottam magam a szorításából és megütöttem az arcát, jobban mondva megkarmoltam. Erre ő bedühödött, és úgy arcon vágott, hogy az állkapcsom eltört, épphogy a helyére raktam, még egy ütést kaptam, a tarkómra, amitől elszédültem. De ő megfogta a csuklómat, és megtartott. Felemelt és a fülembe súgta…
  - Ne haragudj, tudod, hogy nem tudok magamon uralkodni. Nem akartalak megütni. És nagyon bunkó módon hagytalak itt. – felelni akartam neki, de a törött állkapoccsal egy kicsit nehéz, így inkább nyögtem egyet. Felkapcsolta a villanyt, és amikor meglátta, hogy én is állatalakban vagyok, elvágott a sarokba. Nem tudom, hogy milyen felindulásból tette, de nagyon bedühödtem. Végigfutott a hideg a hátamon, felállította a szőrt, vicsorogtam, és neki ugrottam Morgannek. Kiharaptam egy jó darabod a vállából, aztán az arcának estem neki karmokkal. Megpróbált nyugton maradni, de nem ment. Egyre jobban uralkodott rajta a hold. Hagyta magát, nem akart bántani, de nem vettem észre, mert egyre jobban elködösödött az agyam a vérszomjtól. Morgan vállából ömlött a vér, és én rácuppantam. Addig szívtam a sebet, amíg össze nem esett. Akkor eszméltem fel, hogy majdnem megöltem. Most a padlón feküdt egy sebesült, kivert, nyüszítő szőrcsomó. Kiszolgáltatva nekem, aki majdnem megölte. Visszaváltoztam ember alakba, és a kezeimre néztem, ami Morgan vérében úszott. Csöpögött róla a sötétvörös nedű. Erős késztetést éreztem, hogy lenyaljam, és megöljem a farkast. Eluralkodik a fenevad rajtam, és ezt nem tudom megakadályozni. Hihetetlenül gyorsan akartam véget vetni a fenevadnak, ezért nem maradtam otthon, és nem öltem meg Morgant. Leszaladtam a lépcsőházba, ki a kapun de éppen erre portyáztak a vérfarkasok is. Nem bírtam magammal. Állatalakba változtam, és lerohantam a falkát. Senki nem élte túl. Morgan párját öltem meg utoljára. Most már vámpír vagyok. Teljesen. Érzem. Most, hogy vérszomjam elmúlt, visszamentem a lakásomba. Morgan még mindig ugyanott feküdt, csak már nem nyöszörgött. Mit tettem? Nem maradt bennem farkas vér. Megöltem Morgant. Az „apámat”. Ezt nem fogom megbocsátani magamnak sose. Hajnalodott. Annyira kifáradtam, hogy nem maradt erőm ahhoz sem, hogy Morgant „összeszedjem” a földről. Odamentem a földdel teli medencéhez és elföldeltem magam. Reggel kipattant a szemem. Még nem kelt fel a nap, de éreztem, hogy nincs sok időm. Morgan még mindig úgy feküdt, ahogy hagytam. Bár gyenge pulzusa volt. Ezt az egyet megéreztem. „Láttam” a szívverését. Az egész lakás felforgatva, és Morgan haldoklik… és ez mind miattam. Az lenne a legjobb, ha megölném magam. Igen. Ez a lehető legjobb megoldás. Kimásztam a földből, és a keleti erkély felég indultam el. Az erkély, mint mindig, most is be volt sötétítve, hogy véletlenül se jusson be egy napsugár a földhöz, ne hogy valami baj legyen. Meggondoltam magam. Csak akkor végzek magammal, ha már Morgant rendbe hoztam. Visszafordultam, és felraktam a farkast az ágyra. Nyögött egyet, aztán csöndbe maradt. Alig élt már, olyan kevés vére volt.
 - Annyira sajnálom, ami történt! – suttogtam a fülébe. Hogyan tudnám megmenteni? Csak vérrel lehet. Ez az! Nekem, már úgy se kell. Kést hoztam a konyhából és megvágtam a csuklómat. Lassan csepegett belőle az „életet” adó nedű. Én is éreztem, ahogy egyre gyengébb leszek. De már úgy se számított. Ahogy Morgan szájába cseppent a vérem, lassan életre kelt. Mozogni kezdett. Ez az! Életre keltettem a véremmel. Nem tudom, hogy rá hogy fog hatni, remélem nem lesz semmilyen mellékhatása. Ahogy egyre erősebb lett, rávetette magát a csuklómra, és úgy kezdte el szipolyozni, akár egy kisgyerek a cumisüveget. Már állni sem bírtam olyan gyenge lettem, odafeküdtem a nagy szőrgombolyag mellé és továbbra is tartottam a csuklóm, hogy igyon belőle. Továbbra sem ellenkezett. Nem is baj. Legalább nem kell kiállnom a napfényre. Általa fogok meghalni. Milyen ironikus. A gyermek, aki apja által hal meg. Ez tetszik. Már olyan kevés vérem volt, hogy karikák táncoltak a szemem előtt, és a karomat sem tudtam tartani. Akkor Morgan megfogta és úgy ivott tovább. Nem is érdekelte, hogy kiből táplálkozik, csak ivott, és ivott. Lassan becsuktam a szemem, hogy átadjam magam az örökké tartó halálnak, mikor a farkas megállt az ivással. Pont akkor, amikor már csak egy hajszálon függött az „életem”. Még egy csepp, és meghalok. És pont ekkor állt meg. Még épp hogy ki tudtam nyitni a szemem, Morgan csodálkozó, félig sírásba fulladó arcát láttam magam előtt.
  - Hogy tehetted ezt? Feláldozod magad értem? Nem teheted meg! Nekem te sokkal fontosabb vagy, mint bárki más! – mondta, de már nagyon küzdött a könnyeivel.
  - Igen, feláldozom magam! Hiszen majdnem megöltelek! Nekem is fontos, vagy, éppen ezért tettem, amit tettem. Kérlek, ne haragudj rám! – nyögtem vissza neki, az utolsó erőmmel. Megcsókoltam, és a karjára fektettem a kezem, hogy így érjen el a halál.
  - De nem halhatsz meg! Nem hagyom, hogy meghalj! – suttogta a fülembe elszorult hanggal.
  - De hagyod, mert én erre kérlek. És most, add meg a végső kegyelemdöfést: szívd ki az utolsó cseppet is belőlem. Nem szeretnék kiállni a napra. Inkább a te karjaid között halok, meg mint, hogy porrá égessenek. Úgyhogy kérlek, tedd meg ezt az utolsó szívességet!
  - De mért akarod, hogy megöljelek? Nem teszem meg! Kizárt dolog, hogy megtegyem! Nem foglak megfosztani az élettől!
  - Milyen élettől? Semmilyen élet nincs, basszus! Ölj már meg! Hogy mért akarok meghalni? Nem vetted észre eddig? Teljesen vámpír lettem. Kiszívtad belőlem még a te véredet is, mikor megcsókoltalak az este. Én nem akarok így „élni”, ahogy te fogalmaztál. Inkább meghalok, csak ne kelljen másokon élősködnöm! Úgyhogy végre határozd el magad és add meg a kegyelemdöfést! Vagy tudod mit? Nem is kell, hogy megölj, majd én megteszem, ha ennyire nem vagy képes! – sajnos kénytelen voltam így fogalmazni… egyébként nem tenné meg, de nagyon félek, hogy még így sem. Lelöktem magam az ágyról, és elvánszorogtam a keleti erkélyhez. Már vígan sütött a nap. Éppen hogy nem ért el a sugár az erkélyre. Fel kell állnom, hogy sikerüljön ez az egész. Nagy nehezen kivánszorogtam az erkélyre, és megfogtam a korlátot, rásütött a nap a kezemre. Perzselte. Láttam, ahogyan elég a kezemen a bőr. Morgan rontott ki az erkélyre, megfogta a derekamat, és úgy húzott be a lakásba. Az arca volt előttem.
  - Nem hagyom, hogy elégesd magad! Inkább én! Bocsáss meg! - felemelte a csuklómat, a szájához emelte, gyengéden megnyalta először a sebet, és a maradék vért is kiszívta belőlem. Jó érzés volt. Legalább az ölében feküdhettem. A kezemen elszenesedett hús, megint érezte Morgan sűrű, puha, meleg bundáját. Semmit sem változott. Pont olyan, mint tizenkét évvel ez előtt. Ő is megfogta a kezem, szájához emelte, és csókot nyomott rá. A testem elengedte a lelkemet, és láttam magunkat. Morgan engem szorongatott, közben sírt, de nem moccantam. A kezem még mindig a farkas bundáján pihent, de ez mos már örökre így fog maradni. És mindig vele leszek. Egyek lettünk. Hát igen. Gyönyörű halált halt egy korcs. Erről szólt a történet.

NEM TUDOM MI VAN AZ ELEJÉVEL DE NEM TUDOM MEGCSINÁLNI HOGY PIROS LEGYEN... BOCSI DE HA KIJELÖLITEK AKKOR EL LEHET OLVASNI