Laire belepillantott a tó vizébe. Fürkészte a mélységet, közben elgondolkozott. A vízben lassan kirajzolódott egy alak. Magas izmos alkatú férfi. Valamikor ő volt a lány párja. Laire felpillantott a tóról a fákra, fáradtan sóhajtott egyet, majd visszanézett a tó tükrébe. Látta magát ahogy térdel a parton, látta ahogy a férfi mögé lép és a vállára teszi a kezét. Beleborzongott. A következő kép már egy holttest volt a vízben. Látta ahogy odafut a testhez, megpróbálja felkelteni de az meg sem moccan. Laire szemébe könnyek gyűltek.

- Mathyas…- sóhajtotta fájdalmasan, majd végigsimított fehér bőrén. Kirázta a hideg. A lány felállt a partról, majd a háza felé vette az irányt. Bús, hosszas lépéseket tett, maga után húzta a botját, minden lépés mintha fájt volna neki.

   Mathyast és Laire-t egymásnak teremtette a sors, ugyan úgy ahogy minden Éj Elfnek van párja. Laire-re és Mathyasra egész Darnassus féltékeny volt, ők voltak a legszerelmesebbek. Felhőtlen volt a kapcsolatuk. Ám azon a napon…

   A nő belépett a házban, majd levetette magát az ágyra. A puha takaróba burkolózott és maga mellé képzelte párját.

   Az Elf magányosan élt az erdőben. Büszkesége nem engedte vissza az Elfek fővárosába Darnassusba. Úgy sem talált volna új párt magának. Laire régebben mester volt. Kasztjában az egyik legjobb. Druid mester. Nagyon sok tanítványa volt, és örömmel tanította őket. Ők mind a Druid tanács tagjai lettek. A mester inkább elvonult gyászával az erdő mélyére. Akkora hatalma volt, hogy képes volt hatalmas erdőket növeszteni pusztán az akaratával. Így ő lett a Világfa gondozója. Az Elfek otthona felvirágzott mert volt ki gondoskodjon az élőlényekről. Csakis a Druidok voltak erre képesek, de számuk fogyatkozott, mert a tanács tagjai folyamatosan idősödtek. Nem tudták életüket hosszítani mint Laire.

   A nő még mindig az ágyban feküdt, hiszen nem volt sürgős dolga. Merengett a múlton. Merengett a párján, és hogy mennyire magányos. Gondolatait félbeszakította az erdő suttogása. A lány felkapta a fejét, és kisietett a háza elé. Belehallgatott a levegőbe. A fák mind egy nevet suttogtak vidáman.

- Khyntanor… Khyntanor… - ő volt Laire első tanítványa. Már ő is nagyon idős volt, látszott bőrén a múlt nyoma. Tele volt sebhellyel. A nő beleszagolt a levegőbe, és érezte a férfi és hátasa illatát. Visszament a házba, tudta hogy még messze vannak, ezért feltett egy kancsó vizet a tűzre, hogy teával köszönthesse a vendéget. Mire felforrt a víz, Khyntanor az ajtón kopogott. Laire szó nélkül kinyitotta és megölelte a férfit.

- Ishnu ala, Khyntanor! Minek köszönhetem a látogatásodat? – tért egyből a tárgyra.

- Laire! Jó hírem van!

- Mi lenne az?

- Született egy Druid. Végre, el sem hiszem. Mégsem fog kihalni a kaszt. – a nő szeme kerekre nyílt, gyenge mosolyt erőltetett a szájára.

- Az már nem rám tartozik. Majd a tanács kijelöl neki egy mestert. Engem hagyjatok ki belőle.

- A tanácsból már csak ketten vagyunk, Laire.

- Micsoda? Hol vannak a többiek?

- Vagy eltűntek, vagy elragadta őket a halál.

- Sajnálatos. Khyntanor igazán nem is értem, hogy miért kerestél meg. Vedd a szárnyaid alá az ifjút és nevelj belőle méltó Druidot.

- Mester. Nekem nincs meg ehhez a megtisztelő feladathoz a tudásom. Egyedül te maradtál, aki képes lehet kiképezni egy újoncot. – a nő megráncolta a homlokát, sóhajtott egyet.

- Felnőtt már?

- Igen, pont tegnap. Az anyja találta rajta a Druid jeleket.

- Milyen kaszt az anyja?

- Vadász.

- És az apja?

- Pap.

- Érdekes… ritkán fordul elő hogy Druid gyermek lesz. Talán bemehetek a városba megnézni a fiút.

- A tanítvány lány.

- Akkor a lányt. – Khyntanor szeme felcsillant, nem gondolta volna hogy ráveheti mesterét, hogy szemügyre vegye az újoncot.

- Köszönöm, Mester! – Khyntanor mélyen meghajolt a nő előtt.

- Holnap, mikor ellátogatok hozzá, nem szeretnék semmilyen meglepetést. Főleg nem ünnepséget, mint eddig. Titokban figyelem meg.

- Igen.

- Khyntanor, kérsz egy teát? Már kész a víz.

- Elfogadom, köszönöm. – a nő kitöltötte a férfinak a vizet és beletett némi teafüvet. Megvárták hogy oldódjon a növény, közben beszélgettek.

- Ülj már le, Kynth! – a férfi helyet keresett és az ölébe vette a csészét. – Hol lakik a lány?

- A Druidlak mellett él.

- Hogy néz ki?

- Hosszú türkiz haj, kék szemek, és halványkék bőr.

- Tipikus. – jegyezte meg a nő. – Mindenki ugyan úgy néz ki. Vidám, üde, kedves, és szorgalmas. – a hajába túrt. – Tényleg nem akarok meglepetést, megértetted?

- Igen, Laire.

- Helyes. – belemeredt a teájába és nem mozdult. Kínos csend szállt le a házra. Khyntanor fészkelődött, majd nagy nehezen beszélni kezdett.

- Hiányzik? – kérdezte óvatosan. Laire csak egy szúró pillantást vetett az Éj Elfre, aki egyből tudta hogy ezt a kérdést nem kellett volna feltennie.

- Holnap meglátogatom a lányt, de nem mondhatok semmi biztosat a tanítása felől.

- Értem.

- Most kérlek menj el. Magányra van szükségem. – a férfi nem ellenkezett, felállt és távozott. Laire kifújta a levegőjét, majd kis idő múlva kiment a házból. Elgondolkozott, hogy vajon képes lesz-e még tanítani egyáltalán. Karján pihék nőttek, majd tollakká alakultak. Arca már egy hollóéhoz hasonlított, ám a fekete helyett hófehér volt a tolla, csőre ébenszín. Elrugaszkodott a földtől és felszállt a legközelebbi fára. „De rég volt már”- gondolta magában Laire. „Rég volt mikor együtt szálltunk az égben.” – a nő lesiklott az ágról, majd egy hatalmas kört tett Ashenvale körül. Aztán gondolt egyet és Darnassus felé vette az irányt. Végigrepült a megyén, majd Árnyasparton (Darkshore) át a nagy tenger fölött, és fel a Világfa tetejére (Teldrassil). Át akart változni másik állattá, de meggondolta magát, mivel egy hófehér állat mindenhol feltűnő. Ezért visszaváltozott eredeti alakjába, és arcába húzta köpenyét. Elindult Darnassus utcáin, követte az ösztöneit, érezte a másik Druidát. Befordult a Mesterek Teraszára (Craftsman’s Terrace) és megállt a Druidlak mellett.

   Egy takaros házhoz ért. Kint egy türkiz hajú Elf üldögélt. Tekintetét Larie-re emelte. Felállt, és a fakerítéshez ment. Laire csak állt, nem mozdult, higgadt volt, semmilyen érzelem nem látszott a mozdulatain.

- Üdvözöllek! – szólt vidáman a fiatal lány. Laire komolyságot vitt hangjába.

- Üdvözöllek!

- Te vagy a tanítóm? – kérdezte a lány.

- Csak megfigyelésre jöttem, a tanításodról semmit sem tudok. – a lány arca rezzenéstelen maradt.

- Gyere be kérlek! Szereted a teát? – a fiatal, szinte ugrándozott a házban, melegítette a vizet, és csészéket készített ki. Laire nem ült le, nem vette le a csuklyát, csak állt a szoba közepén és nézte a fiatal Elf holmiját. Kandalló, furcsa könyvek, csecsebecsék, madártollak. Párat elvett, megvizsgálta őket, majd a könyvekbe olvasott bele. – Talán keresel valamit? – kérdezte a tulajdonos.

- A nevedet keresném, még nem mutatkoztál be. – füllentette Laire, miközben az olvasmányokat tanulmányozta.

- Ne haragudj, Bluenight vagyok. – mondta, és a csészékbe teát töltött. Laire elvette az egyik csészét, majd belekortyolt.

- Mit tudsz a Druidákról? – kérdezte az Elf nő. Bluenight lesütötte a szemét. – Semmit? – húzta fel a szemöldökét az Éj Elf a csuklya alatt.

- Nem sokat.

- Mit tudsz?

- Csak annyit, hogy a Druidák a természet őrei. Ők felelnek a természet egyensúlyáért.

- Ennyi? – kérdezte Laire szemrehányóan.

- Ennyi. – az Elf letette a csészét, majd kiment a házból. Bluenight utána sietett. – Kérlek, ugye nem hagysz itt? Ki fog tanítani? Mikor fog tanítani? Hogyan fogok megtanulni átváltozni?

- Ez a kaszt nem az alakváltásról szól. Az csak egy képesség! Az, az igazi Druid, aki képes fenn tartani a rendet a természetben. És ahogy látom te még nem vagy kész a tanulásra, Bluenight.

- De én szeretnék tanulni. A jelem is meg van hozzá! – feltűrte ruhája ujját és megmutatta a halvány, de mégis kivehető Druid jelet.

- A tanulásod nem függ a jeltől. A mágusoknak is hasonló jelük van. Majd értesítünk, döntésünkről.

- De én tényleg tanulni akarok! Meg akarom tanulni az Őrző szerepet. Kérlek! –  Blue leborult az Elf előtt, és a köpenyébe kapaszkodott, amit egy rántással le is szakított róla. Darnassusban a közelben lévő elfek mind Laire-ra meredtek, és az előtte térdeplő Bluenightra. A fiatal is felnézett, és meglátta a nő vakító fehérségét. Azonnal elhúzódott, és szó nélkül besietett a házba. Laire nyugodtan felvette a földről a köpenyét, magára öltötte, majd elindult a Hold Temploma felé. Szinte az összes elf suttogott körülötte. A nőt nem érdekelte különösebben, mit beszélnek róla. Végigbaktatott a főutcán, és felsétált a templom előtti hatalmas márványlépcsőn. Onu, egy az ősi védelmezők közül, Laire felé fordult nagy nyikorgással. A hatalmas fa lény, közelebb lépett, beleremegett a föld is, mikor letette a lábát. Rekedtes, öreg hangján így szólt.

- Üdvözöllek Kék-szem! – mondta ropogva a védelmező, miközben lehullott róla pár levél. Az Elf felnézett a hatalmas fa lényre, aki tágra nyitotta üreges szemeit, majd lehajolt, hogy jobban szemügyre vehesse a nőt. – Mi történt veled, Kék-szem? – Laire levette a köpenyét, hogy megmutassa magát. – Csak nem? Mathyas? Igazán sajnálom. Az én párom sem él már! Magányos vagyok, igaz van még pár védelmező, de mindenki messze van. Magányosak vagyunk, már nem tisztelnek úgy mint régen. – mondta Onu.

- Együtt érzek veled, barátom! A mi időnk sajnos lejárt már. A Druida kaszt lassan kihal, és nem lesz ki tovább vinné hagyományainkat. – nyugtázta Laire.

- Pedig emlékszem, mikor velünk harcoltál Teldrassilért. Emlékszem, hogy hatalmas harcos voltál, hatalmas erővel. Mathyassal legyőzhetetlenek voltatok. – az elf keserűen mosolygott.

- Sajnos elmúltak azok az idők. Lelkem egy darabja elveszett, talán nem találom meg többé. Lelkemmel, erőm fele is elveszett, Mathyassal halt a csata során.

- Pedig nincs minden rendben, Kék-szem! – Onu megvakarta tarkóját, amiről hatalmas kéregdarabok váltak le. – Egyre több az ork támadás, sőt már a taurenek sem hagynak nekünk békét. Bölcsességed nélkül elesünk a csatákban. Az utóbbi támadásnál elvesztettem Kai-t, a testvéremet is. – Onu, elzavarta hatalmas kezével a mókust az orra alól, majd visszasétált a helyére, nagy, lomha léptekkel.

- Onu! – a védelmező visszafordult. – Sajnálom ami a testvéreddel és a pároddal történt, hidd el, ha módomban állt volna megvédeni őket, megtettem volna.

- Tudom, Kék-szem! Nem a te hibád volt. – Onu visszaásta gyökereit a földbe, majd nem mozdult többet. Laire tovább folytatta az útját a Templomba. Az épület közepén Eleune istennő márványszökőkútja állt, kristályos víz folyt az edényből amit tartott. Laire elindult a felsőbb szintek felé, hogy megkeresse a Druida tanács megmaradt tagjait. A legfelső szinten kialakított csendes zugban találta meg őket. Az idős Elfek hatására, még a márványpadlón is növények voltak, és virágoztak a növények a Templomban. Laire elhúzta a fűzfafüggönyt, majd belépett a zugba. Leült az egyik apró dombra, melyet benőtt a puha fű, majd kifújta magát. Három Vén fordult felé lassan. Az egyik ráncos öreg beszédre nyitott a száját.

- Sikerrel jártál?

- A lány nem tud, és nem érez semmit, nem Druida!

- Ez felszínes vélemény, Testvérem! Minden képen meg kell adnod neki az esélyt. Lehet hogy közülünk való.

- Számára, az első dolog ami a kasztról az eszébe jutott az őrzőségen kívül, az alakváltás.

- Kedvesem, mindenkinek ez jut az eszébe először. – mondta nyugodtan a Vén.

- Akkor sem Druida, nem érdemli meg az időpazarlást!

- Talán tapasztalatot nyer, segíthetnél megtanulni neki a türelmet és a kitartást.

- Nem, ezt egyszerűen nem vállalhatom! Túl fiatal, és túl éretlen. Nem tehetem! – ellenkezett Laire. A Vének összenéztek vak szemeikkel.

- Laire! A feladatod az, hogy kitanítsd a lányt. Mindent tudnia kell a Druida kasztról. A TE feladatod lesz a tanítás. – az Elfben feltört az érzés. Igazságtalanság, hozzá nem értés, és makacsság. Félre nézett, majd lenyugodott.

- Ahogy parancsoljátok! – mondta kurtán, majd azonnal távozott.

Darnassus utcáira érve, felkereste ismét Bluenight otthonát. Bekopogtatott. A lány félve nyitott ajtót, alig mert Laire-ra nézni. A nő szinte kicsapta az ajtót, belépett és ennyit mondott.

- Én leszek a mestered! Elvárom a pontosságot, a tiszteletet és a türelmet. Holnap kezdem a kiképzésedet! – elővette köpenye zsebéből a szívkövét, majd hazateleportált. Annyit sem közölt, hogy hol fogja tartani az edzéseket. Bluenight arcán széles vigyor jelent meg, majd leült az ágyára és tovább itta, kihűlő félben lévő teáját. Mikor befejezte, gondolt egyet, és suttogással (Whisper) kapcsolatot teremtett mesterével.

~ Laire, hol lesz holnap az edzés? – várt, de nem jött válasz.

~ Ashenvale megyében. – jött kis idő múlva a kicsit eltorzult magas hang.

~ Hogyan jutok el oda? – kérdezte Blue. Bluenight szinte látta maga előtt, ahogy mestere megforgatja szemeit majd nagyot sóhajtva, elkezdi a magyarázást.

~ Darnassusban elmész a teleporthoz, ami elvisz téged Ruth’eran Village-ba, felszállsz az ottani hajóra, és átmész Árnyaspart (Darkshore) megyébe. Végig mész az úton dél felé elérsz Ashenvale megyébe. Keress meg a faluban, Astranaarban. – hangzott a válasz.

~ Köszönöm. – Bluenight már készülődött is a következő napra. Kikészítette a ruháját, táskájába forrásvizet és a pék legjobb kenyerét tette, pár varázskönyvön kívül. A nap további részében nem tudta magát elfoglalni. Lassan telt az idő. Úgy döntött sétál egyet Darnassusban. Ugyan arra sétált amerre Laire is. Látta Onu-t is, aki figyelte a várost. Intett neki, a falény lenézett rá, megbiccentette hatalmas fejét, amiről lehullott néhány levél és virág, majd tovább kémlelt. Bluenight szeretett volna bemenni a Hold Templomába, de a kapu előtt álló két Elf őr elállta az útját. Lebiggyesztette a száját, majd visszafordult. Megkereste a teleportot, igaz hogy majdnem leszállt a nap mire megtalálta, de legalább reggel nem lesz vele gondja. Blue visszament a házához, a hátsó helységben vizet engedett, hogy fürödhessen. Belemártózott a forró vízbe, megmosta a haját különféle balzsamokkal, majd törölközőbe csavarta magát és lefeküdt aludni.

   Hajnalban ébredt fel, még a nap sem kelt fel. Úgy gondolta, hogy éppen itt az idő, hogy elinduljon, mert hosszú az út Astranaarba. Felöltözött, magára kapta a köpenyét és táskáját, majd kilépett háza ajtaján. Darnassus utcái kihaltak voltak, csak pár őz legelte az út tövében a füvet. Hamar a teleporthoz ért, és egy pillanat alatt Ruth’eran Village-ban volt. Mivel a hajók még nem közlekedtek, odalépett a Griff Mesterhez, és elsuttogta neki az úti célt. A Griffes elővezetett egy hipogriffet, Blue ráült majd a Mester rácsapott a Griff nyakára. Az állat felreppent, és már repült is Árnyaspart felé. Pár perc alatt átértek Kalimdor szigetére, majd onnan Blue gyalogolt Ashenvale felé délre. Gondolkozott, vajon elég lesz-e a tudása a mai napra, hogy elég korán ér-e oda, és hogy mit fognak csinálni ma. Bluenight elhaladt Ameth’Aran mellett, látott pár kószáló lelket, de nem foglalkozott velük. Folytatta útját délre. A nap már kezdett felkelni, és már Ashenvale megye szélén volt. Az árnyaspart-i sivár, ködös, lehangoló tájat, most felváltotta egy életteli, zöld megye. Kicsit sem félt, ahogy végig ment Maestra Őrhelye felé, pedig Árnyaspart megyében, ha kitette a lábát Auberdine-ből, már futkosott a hátán a hideg. Kellemes helynek látszott Ashenvale, látszott rajta a törődés, látszott, hogy az erdő nem lenne ennyire életteli Laire nélkül. Út közben csak pár farkas zavarta Bluenight-ot, de elhajtotta őket. Az egész megye tele volt élettel, pont olyan volt mint a Világfa (Teldrassil).

  Elérkezett Astranaar kapujához. A kis falu egy tó közepén állt, egy szigeten. Az egész falun egyetlen út vezetett végig, az utazónak nem volt sok választása. A kapu tetején egy fehér holló üldögélt, rikácsolása élesen csapta meg Bluenight kifinomult fülét. A lány felnézett a kapura, a holló lesiklott elé, majd visszaalakult Mesterévé.

- Jó reggelt, Laire!

- Jó reggelt neked is. Kezdhetjük a kiképzést? – kérdezte Laire.

- Igen. Mit fogok ma tanulni? – Bluenight izgatottan követte mesterét.

- Ma hallgatni fogsz. – mondta egyszerűen Laire.

- Mit fogok csinálni?

- Hallgatni.

- És mit fogok hallgatni? – Laire megforgatta a szemeit.

- Kevesebbet kérdezz, és akkor meg fogod hallani.

- De mit? – értetlenkedett a lány.

- Pssszt! – Blue csöndben maradt, fülelt, de nem hallott semmit. – Az nem elég ha csöndben maradsz. Koncentrálnod is kell. A fák beszélnek hozzánk. Ezt minden Elf érti, csak a mi kasztunk kommunikálni is tud velük. – abban a pillanatban Bluenight halk süvítést hallott, minden fa ugyan azt mondta, de olyan sokan voltak, hogy nem tudta kivenni. Lecsendesítette magát, majd jobban fülelt. Hallotta ahogy a madarak csicseregnek, ahogy a levelek egymáshoz dörzsölődnek. Végre megértette azt az egyetlen szót, melyet suttogtak.

~ Új, tanítvány… Új, tanítvány… - úgy hallotta, hogy a fák örülnek neki. Elmosolyodott, majd tovább fülelt.

~ Áruló… - Blue felkapta a fejét és Laire-hez fordult.

- Hogyan tudok velük beszélni? Te is ugyan azt érted mint én?

- Nos, beszélni egy kicsit bonyolultabb, mert ki kell tárnod az elmédet az összes fához, meg kell őket érintened, aztán már csak arra kell gondolnod, amit mondani akarsz. A második kérdésedet pedig nem értem.

- A fák… a fák örülnek nekem.

- Igen, ezt én is hallottam.

- Azt mondják, hogy segítsek rajtuk mert áruló van közöttük. – mondta a tanítvány. Laire elgondolkozott. Fülelt, majd így szólt.

- Általában megbízhatók, de nem mindig. Lehet hogy van itt egy Vér Elf, vagy egy Tauren. – mondta. – Ha van itt rajtunk kívül valaki, akkor sem kell félned, Ashenvale fái velünk vannak. És egyébként is, ki lenne olyan ostoba, hogy a tanítványra és a mesterére támadjon? – a nő jót nevetett, Bluenight is elmosolyodott. Besétáltak mélyen az erdőbe, és az egész napjuk abból állt, hogy hallgatták a fákat. Bluenight nem hallotta többször az „Áruló” szót, meg is nyugodt.

  Mikor a nap már nyugvó félben volt, Bluenight elbúcsúzott mesterétől, majd Darnassus felé vette az irányt, hogy kipihenje magát. A következő napokban a lány megtanulta kivenni a fák suttogásából az értelmet majd lassan varázsolni tanult meg. Megtanulta használni a Düh (Wrath) varázslatot, majd a Holdtűz (Moonfire) varázslatot. Majd lassan következtek a védelmi mágiák. A Gyógyító érintés (Healing Touch), az Újjászületés (Renuveation), és végül megtanulta a pajzs mágiákat mint például  a Vadon Jelét (mark of the wild) és a Tüske (Thorns) varázslatot. Bluenight már minden fontos alap varázslatot megtanult, már csak a Druid alakok maradtak. A tanító külön napra rendelte el a megjelenést Ashenvale erdeiben.

Bluenight izgatott volt, végre megtanulhatja az alakokat. Laire holló alakban várta Ashenvale kapuján. Lesiklott hozzá, majd elrepült mellette. Blue utánanézett, majd követni kezdte. A holló alacsonyan repült épphogy csak nem ért le a lába a talajra. Blue futott utána, alig tudta tartani az iramot. A holló elvezette a lányt egészen Árnyaspart megyébe, az Elf falu, Auberdine mellé. Ott leszállt az egyik sziklára, majd félrebillentette a fejét és várt. Csőréből emberi hang bontakozott.

- Nem vagy valami gyors. – visszaalakult Elfé és leült a sziklára, botjára támaszkodott. Blue zihálva vette a levegőt, a gyorsfutáshoz nem volt hozzászokva.

- Mit keresünk itt? – kérdezte a lány körülnézve. A közelben észrevette a Moonkinokat, a fél bagoly fél szarvas lényeket. Felhúzta a száját.

- Miért undorodsz tőlük? – kérdezte a mester szemrehányón.

- Korcsok. – Blue végignézett rajtuk. – Nem sok ilyen ocsmányságot lát manapság az Elf.

- Pedig az ő erejük hasonló a Druidokéhoz. Lebecsülöd őket… intelligens lények, és gondoskodnak egymásról. Ugyan a kasztunk ellenségben áll velük, mégis ha baj van, segítenek.

- És mi lenne itt a feladatom?

- Az egyik ilyen moonkin barlangban van egy szikla, meg fogod ismerni mert  a közepén van egy lyuk, ami kékesen világít. A szilából elő kell idézned Holdkarmot (Lunaclaw) és meg kell ölnöd. A holttest nyakán lévő durva szőrből hozz nekem egy marékkal.

- Miért? – kérdezte Blue.

- A tanítvány sosem kérdez vissza, mindig követi a parancsot.

- Igenis, mester. – Blue duzzogva indult a barlangok felé. A moonkinok megbámulták, de különösebben nem foglalkoztak a jelenlétével. A lány minden barlangba bepillantott, hátha megtalálja azt a sziklát. Körülbelül a hetedik barlangnál észre vett valamit. Kékes fény szűrődőtt ki az egyik barlangból. Ez volt az amit keresett. Közelebb ment, az ujjaival érintette a sziklát, amiből hamarosan egy ködös alak jelent meg. Egy sokkal nagyobb Moonkin mint amikkel eddig találkozott. Egyből neki is támadt. Bluenight ügyesen kivédte a támadásokat, majd visszavágott botjával, és varázslataival. A lény térdre rogyott és nem mozdult többé. Blue elővette az apró tőrt amit cipőjébe rejtett, majd odasétált a holttesthez. A nyakán lévő durva szőr valóban megvolt. Levágta, majd kiment a barlangból. Visszasétált a Mesteréhez.

- Itt a szőr amit kértél. Lehetne egy kérdésem? – szólt Blue. Laire elvette a szőrt, majd tarisznyájába tette. Felnézett a tanítványra és kiseperte szeméből a haját.

- Mi lenne a kérdésed?

- Hogyan segít nekem ez a szőr abban, hogy alakot tudjak váltani?

- Még mindig nem tudod?

- Nem. Mit kéne tudnom?

- Semmi köze ennek a szőrnek az alakváltásodhoz. A szőr egy ruhához kell.

- Hogy micsoda? Azért öltem meg mert varrsz? – kérdezte szemrehányóan Blue. Abban a pillanatban, hogy kimondta a szavakat, arcán fájdalmat érzett, és csattanást hallott.

- Megmondtam hogy a tanítvány vakon követi Mestere utasításait, akármi is legyen az. Nem tűrök meg ilyen hangnemet. – Blue a földre nézett, közben az arcát fogta.

- Ne haragudj Mester.

- Induljunk vissza Astranaarba. – Laire arca eltorzult, fejformája megnyúlt, fogai kihegyesedtek, macskás arca lett. Üvöltött egyet az erdőbe. Nem telt bele sok idő, egy hófehér Éjmacska (Nightsaber) és egy fekete csíkos futott ki a fák közül. Mind a kettő a nőhöz dörgölőzött majd hangosan dorombolni kezdtek. Laire felkapaszkodott a hófehér állat hátára. Blue értetlenül állt.

- Én nem tudok ezeken utazni. – mondta.

- EZEK, nem tárgyak, ők élőlények, ugyan olyan tiszteletet érdemelnek mint mindenki más. Különben is itt az idő, hogy megtanulj rajtuk utazni. – Blue is felkapaszkodott a csíkos hátára. Meghúzta a nyakán lévő szőrt, mire az állat odakapott fogaival, megsebezve a lányt.

- Au…

- Vigyázz, harapnak, ha nem érzik jól magukat. – Laire lassan elindult, mögötte Blue nem igazán tudta irányítani az Éjmacskát. Az állat ugrált, nem maradt nyugton, le akarta vetni hátáról a lányt. Laire megunta.

- Ebből elég. Szörnyű nézni, mit csinálsz azzal a szegény Éjmacskával. Én utazok rajta. – hátast cseréltek, de a hófehér macska is nyugtalan volt Blue alatt. Alig tudott fennmaradni a hátán. Végtére is nagy nehezen elértek Astranaarig. Blue boldogan szállt le az Éjmacskákról, forgott a gyomra a sok ugrálástól. Laire végigsimított mind a két macska pofáján, majd elengedte őket. Azok gyorsan beiramodtak a sűrű erdőbe.

- Végre, szilárd talaj. – sóhajtotta Blue.

- Az összes hátas közül, ami megtalálható Azeroth-ban, az Éjmacskák a legkényelmesebbek, a leggyorsabbak és a legmegbízhatóbbak. Ők ketten, a barátaim. Ha nem érzik jól magukat, annak van jelentőssége.

- Lehet hogy csak nem szoktak meg. Lehet hogy új vagyok nekik.

- Lehet. – mondta Laire. Beljebb sétáltak Astranaarba, Blue felnézett az égre. Már nyugvóban volt a nap.

- Mester, mikor tanítod meg nekem az alakváltás rejtelmeit? – kérdezte félve a lány.

- Még mindig ezen jár a fejed? Semmi szükséged rám, ahhoz hogy alakot változtass. Egyedül is megtudod csinálni. Eddig is meg tudtad volna csinálni, de úgy látom hogy nem vagy elég találékony. – Bluenight a földre nézett, nagyon rosszul esett neki amit Laire mondott. Megpróbált mindig jól teljesíteni, hogy ne legyen rá panasz, de a hónapok óta tartó képzés során, egy gyenge dicséretet sem kapott. Egyetlen egy jó szót sem. Mindig csak szemrehányás, veszekedés, bizalmatlanság, és az érzés, hogy nem bízik benne. Pedig Blue mindig megpróbálta kihozni magából a maximumot. – Most térj haza, otthonodba. Két napot adok, hogy pihenj, utána várlak. – tette hozzá Laire, majd besétált a faluba, hogy ő is megpihenhessen. Régen járt már ennyit egy nap alatt.

Darnassusba érve, Bluenight betért a Hold Templomához. A bejárat előtt még mindig ugyan az a két őr állt. Szúrós pillantást vetettek a lányra.

- A Vénekkel szeretnék beszélni, fontos lenne, kérlek engedjetek be. – a két őr összenézett, majd fegyverüket széttárták, hogy befáradhasson Blue. A lány felsétált egészen a templom legmagasabb emeletére. Megtalálta a Vének zugát. Kopogtatott a márványfalon.

- Jöjj be, ifjú tanítvány. Szólt ki Khyntanor. – a lány elhúzta a fűzfafüggönyt, és belépett a zugba.

- Köszönöm, hogy fogadsz Khyntanor Mester.

- Ifjú Druid, hogy haladsz a tanulmányokkal? – kérdezte jó kedvűen az elf férfi.

- Igazából egy kicsit unom. – vallotta be Blue.

- Hogy érted ezt?

- Hónapok óta vagyok Laire-el, és úgy érzem, hogy semmit sem tanított nekem. Úgy érzem, hogy egyetlen olyan feladatot sem adott, ahol gyakorolhatnám a képességeimet. Mint ha kihasználna. Ha valamit jól csinálok, soha nem dicsér meg. Rideg és visszahúzódó. Nem lehet vele ilyenekről beszélgetni.

- Nem gondolod hogy inkább szigorú? – kérdezte a férfi.

- Nem. A szigorúság másmilyen. Tudom, tapasztaltam. Édesanyám szigorú velem, és Édesapám is. De úgy érzem, mintha semmi értelme sem lenne, hogy Laire tanít.

- Ugyan ifjú tanítvány. A mesteredet is megérthetnéd. Elveszítette a párját, régen volt új tanítványa. Magába zuhant. Évszázadokon keresztül magányosan élt. Nem ismeri az új szokásainkat. Minden megváltozott körülötte. Ő még mindig úgy él mint régen éltünk. Nem várhatod el, hogy ekkora veszteség után kedves legyen bárkihez is.

- Mégis mennyi idős Laire? Hogy érted, hogy úgy él mint régen éltünk.

- Laire már akkor is idős volt, amikor én voltam a tanítványa. Igaz, hogy a külsején nem látszik meg. Még mindig olyan fiatal, mint amikor engem tanított, de belül… A belsőjéről ne kérdezz. Én sem ismerem.

- Khyntanor Mester, nehéz ezt bevallanom, de sokkal jobban örülnék, ha te lennél a tanítóm. – mondta Bluenight.

- Hidd el nekem, hogy Laire a legmegfelelőbb ember, aki taníthatna. Lehet hogy furcsának tűnnek a módszerei, de biztos vagyok, hogy erős Druidot képez belőled. Fontos leszel. Sőt, nem csak fontos, biztos vagyok, hogy többre vagy hivatott mint, hogy itt maradj a városban és Őrködj.

- Örülök, hogy így látod, Khyntanor. Mesélnél nekem Laire-ről? Semmit sem tudok róla.

- Megosztom veled az összes tudásomat vele kapcsolatban.

- Köszönöm.

- Laire ötezer évvel ezelőtt született, itt Darnassusban. Édesanyja, Maestra, az Ashenvale-i őrző, Édesapja pedig Fandral Staghelm volt. Igazából nem volt jó kapcsolata a szüleivel. Bár az anyja mindenre megtanította, amit csak tudott, ő nem vitte sokra mint vadász. Aztán az apja kezdett el vele foglalkozni. Szépen haladt. Mindennel. Az apjának egyetlen szava sem lehetett. Mindig szívta magába a tudást. Hamarosan elsajátította a növények feletti korlátlan erőt. Darnassus, mielőtt Laire született, sokkal kisebb volt. Az apjával növesztettek több fát, a Világfára. Sikerült városunkat akkorára bővíteni, hogy kényelmesen elférhessünk benne. Tudod, a házainkat nem építjük, hanem növesztjük. Nem teszünk a növényekben kárt. De igazán ilyen növesztésre a Druidok képesek. Bár minden Elf meg tudja csinálni, ők értenek hozzá a legjobban. Egyetlen fa növesztéséhez több száz Elf kéne. Laire és az Édesapja erdőket növesztettek, pillanatok alatt. Nagyon nagy hatalma volt Laire-nak. Mikor felnőtté vált, már akkor tudott, minden hasznos állatalakot. Sokat játszott velük. Szinte soha sem lehetett látni saját mivoltában. Aztán jött Mathyas.

- Ő volt a párja?

- Igen. Ő volt az abszolút párja. Minden Elf irigyelte szerelmüket. Mindenhova együtt mentek, egyetlen durva szó sem hangzott el közöttük. Beszélgetniük sem kellett, tudták, hogy a másik mire gondol. Mathyas is hatalmas Druid volt. Ha érdekel a sírja, akkor Ruth’heran Village-ban megtalálhatod. A világfa oldalába lett temetve. Jobban mondva oda temette el Laire.

- És mi történt vele?

- Hát ezt nehéz lenne pontosan elmagyarázni, mert mi sem tudjuk pontosan. Tudod, háromezer évvel ez előtt, hadban álltunk az Orkokkal, akik összefogtak a Taurenekkel, Élőhalottakkal, Trollokkal, és a Vér Elfekkel. Hatalmas ostromot indítottak a Világfa ellen. Mágusokkal, és boszorkánymesterekkel indultak kidönteni a Világfát. Tudod, a Fa régen, sokkal közelebb volt Árnyasparthoz.

- Ezt nem is tudtam. – mondta Bluenight, aki csak úgy szívta magába Mestere történetét.

- Igen. A Fa azért került távolabbra a másik megyétől, mert Laire, Fandral és Mathyas, együttes erővel, megmozdították a fát, ami a tenger közepébe vándorolt, hogy nehezebben lehessen hozzáférni. Hatalmas erőfeszítés volt. Mágiájuk még nem ért véget, amikor egy Vér Elf zsivány, valahogy feljutott a Fa tetejére, és leszúrta Mathyast. A varázslat megszakadt, és Laire fél lelke és ereje, Mathyassal halt. Ezek után az Elf, lesből szúrta le Fandral-t is. Csak Laire maradt életben. Mérhetetlen dühében az állatalakjai összekeveredtek, így megtöbbszörözték az erejét. Nekirontott a Vér Elfnek. Meg ölte egyetlen csapással. Az utolsó harc után, legyengülve pihent évszázadokon keresztül, a Világfa kérge alatt. Senki sem léphetett vele kapcsolatba. Sorban születtek a Druidok. Nem volt ki tanítsa őket.

- Laire képes volt, megmozgatni a Világfát??? – kérdezte hitetlenkedve Bluenight.

- Igen, de kérlek ne vágj a szavamba.

- Bocsánat.

- Hol is tartottam?

- Ott, hogy nem volt kinek tanítania az ifjú Druidokat.

- Igen, és ezzel, az erős kaszt, nem tudta fejleszteni magát. Egyre gyengültünk. Laire felébredt évszázados álmából, de már korántsem volt a régi. Megzavarodott, és ez nem is csoda, hiszen egy napon veszítette el kedvesét és az édesapját is.

- Az édesanyjával mi történt.

- Maestra, Vadászokat és nyilasokat képez ki. Nem beszélnek egymással. Nem is köszönnek. Maestra, Laire-t vádolja, amiért meghalt, a párja, Fandral. Miután Laire visszatért, ismét felvirágzott a kasztunk. Megtanította mindenkinek, hogyan teheti állatalakjukat erősebbé, lassan úgy harcoltunk mint az igazi harcosok, úgy lopakodtunk mint az igazi Zsiványok. És olyan  jól gyógyítottunk mint a papok. Laire belefáradt a tanításba, és elvonult magányba gyászolni. Astranaar falujába. Még maradt hajdani erejéből, mert Ashenvale megyét, ő tette ilyen gyönyörűvé, de nem akarattal. A jelenlétének volt köszönhető, hogy nőttek a fák és a növények. Hamarosan összeismerkedett egy törppel. Asgardi volt a neve. Úgy tűnt, mintha Laire kezdené visszanyerni önmagát. Asgardi elfeledtette vele a múltját, nagyon jó barátok illetve szövetségesek lettek. Nekik köszönhető, hogy jó kapcsolatban vagyunk a mai napig a törpökkel. Aztán Asgardi meghalt, Laire ismét egyedül maradt. Hosszas magányában, megtanulta, hogyan hosszíthatja meg életét. Sokunkat képzett ki, egymaga, amiért mindannyiunk hálás neki. De egyikünk sem tudta elsajátítani az élethosszítást. Erre csak ő képes. Illetve még valamire, amiről pontosan nem is tudjuk hogy igaz-e, de állítólag képes növényalakot is felvenni. Ezt is elsajátította. Sok idejébe telt. Új alakokat ismert és tanult meg, és mind ezt, a saját erejéből. Nem segített neki senki. A városban mindenki mélyen tiszteli, hatalmas a hírneve. Egyszer az Emberek királya jött el személyesen, hogy megkérje, tegye rendbe az elhanyagolt erdejüket. Cserébe, felajánlotta a király minden erejét, ha segítség kell. Laire megtette neki a szívességet. Ezért az emberekkel is jóban vagyunk. A Gnómok, a Törpökkel állnak szoros kötelékben, ezért rájuk is kihatott ez a szövetség. Nem rég jelent meg világunkban egy új faj. A Draenei-ek. Ők máshonnan jöttek, a világunkon túlról. Onnan, ahol nem járt senki. Az ő istenük, Argush, jelent meg Darnassusban, szövetséget kötött velünk, mert nem szerette volna, ha a természet haragja súlytana le rájuk. Laire utolsó nagy cselekedete, az volt, hogy a közelben lévő Azúrköd (Azuremyst) szigetet, létrehozta. Ott telepedhettek le a Draenei-ek. És azzal, hogy minden szövetséges tiszteli Laire-t, minket is tisztelnek. Ha Laire nem lett volna, nem sikerült volna elsajátítani a páncél, fegyver készítést, bányászatot. A mai napig is növényeket gyűjtögetnénk. – Bluenight tátott szájjal hallgatta, mekkora Elf tanítja őt.

Khyntanor kitekintett a fűzfa függöny mögül.

- Ifjú Druid. Tiszteld mesteredet, mert nem sok Elf tett meg ennyit az otthonunkért, és még ki tudja mit. Nem ismerjük Laire-t. Hidd el nekem, hogy ő a legalkalmasabb rá, hogy erős és vad Druidot faragjon belőled.

- Értettem, Khyntanor.

- Most viszont térj haza, pihenni, mert későre jár. Holnap ha nem tévedek, korán kell kelned.

- Nem, két nap kimenőt kaptam.

- Akkor pihenj. – Bluenight meghajolt Khyntanor előtt, és távozott a templomból.

Másnap reggel, Blue próbálta elfoglalni magát. Növényeket, varázstollakat gyűjtött, de mindvégig Laire járt az eszében. Alig akart telni a reggel. Megszokta már a korán kelést. Nem tudott mit csinálni. Elvonult Darnassus mellé, és próbálgatta, vajon át tud-e változni állattá. Először a medve alakkal próbálkozott. Hosszas koncentrálás és türelemjáték után sikerült neki, bár nem volt tökéletes. Túl vékony és törékeny maradt az alkata. Mivel úgy gondolta, hogy elég lesz ennyi gyakorlás, megmutatja Laire-nak. Biztosan örülni fog neki.

   Elindult Ruth’eran Village felé. Ahogy elhagyta a teleportot, körbenézett, hátha megtalálja Mathyas sírját. A földön kereste, de nem ott volt. A világfa kérge bevonta a testet. Igaz messziről látta, mert ott volt a sírnál egy csuklyás alak. Térdelt előtte, kezét a kéreg alatt lévő férfi combjára tette, másik kezével a földön támaszkodott, amiből hihetetlenül gyönyörű virágok nőttek pillanatok alatt. Az alak, felállt, megcsókolta egyik tenyerét, majd a fában lévő alak szájára helyezte kezét. Bluenight csendben figyelte az eseményeket, ám zajt csapott, ahogy leereszkedett a fűbe. Elpattant alatta egy ágacska. Az alak ránézett, a csuklya alól, csak egy világító szempár figyelt rá, majd hófehér hollóvá alakult és gyorsan elrepült Árnyaspart felé.

Bluenight gyorsan odafutott a Griffeshez, majd némi pénzt adott neki. Elővezetett egy griffet, és rácsapott a nyakára. Bluenight odahajolt a griff füléhez.

- Kövesd kérlek a fehér hollót. – a griff úgy tett, ahogy Blue kérte. Követte a madarat. A madár próbált trükközni a levegőben, megfordult, hogy ő kövesse a griffet, de az állatot nem lehetett becsapni. Hosszas trükközés és kerülgetés után, a madár megunta a játékot, és vissza változott Laire-vé. Zuhanni kezdett a magasból, belecsobbant a tengerbe, ott folytatta tovább az utat, a griff nem tudta követni. Bluenight ismét a füléhez hajolt.

- Kérlek, elvinnél Astranaarba? – a griff megrázta a fejét, és szállt is Ashenvale megyébe.

   Blue, a Laire háza előtti kis tó egyik szikláján üldögélt, várta a mesterét. Pár pillanat múlva már meg is látta a fehér hollót magasan a lombok között. A madár még körözött párat a levegőben, majd leszállt háza tetejére, és szúrós szemmel figyelte a tanítványt. Blue felállt a szikláról. A holló felszállt, és egy nagy kört megtéve, a lány elé érkezett, immáron Laire alakjában.

- Mégis mit keresel itt? – kérdezte Laire. – Kimenőt adtam, két napot! Becsüld meg, mert senkinek nem adtam még kimenőt. Menj haza. – Laire kinyitotta házának ajtaját, majd mielőtt becsukhatta volna, Blue beosont. Laire most már nem szúrósan nézett a tanítványra, hanem idegesen. – Mégis miért követtél?

- Meg akartam neked mutatni valamit, csak nem akartalak megzavarni, miközben Mathyassal vagy. – mondta a lány.

- Többször ki ne merd ejteni a nevét a szádon. Azt sem tudod, hogy ki. És mégis milyen jogon figyeltél ki? Vagy, éppen rám vártál?

- Nem, csak elindultam Astranaar felé, amikor megláttalak, a griffes közelében és gondoltam…

- Nekem olyan, ne gondolkodjon, aki ennyi idő alatt képtelen volt rájönni, hogyan tisztelje a mesterét. Magánügyem volt ott, és nem lett volna szabad, hogy figyelj.

- De mondom, hogy csak meg akartam mutatni, hogy rájöttem…

- És nem elég hogy kifigyeltél, utána még követtél is. Nem hagytál a saját tempómban utazni. Miattad, hatalmas kört kellett tennem. Mégis hogy képzeled?

- De én nem akartam rosszat…

- Nem érdekel, takarodj innen, kimenőn vagy. – ordította Laire.

- Nézd, Laire, nem kell idegesnek lenned, mindent tudok, hogy mi történt. Nem kellett volna eltitkolnod, talán tudnám enyhíteni a fájdalmadat! Khyntanor elmesélt mindent. Talán csak egy barátra lenne szükséged, és az Édesanyádra. Úgy hallottam él még. Figyelj, tudom, hogy megzavarodott vagy, és úgy élsz mint régen, de talán tudnék segíteni, hogy újra normális legyél. – Laire szemöldök felfutott a homloka közepére.

- Hogy mit mondtál? Honnan vetted a bátorságot te kis… - Laire megingott, majd lerogyott a földre. Ahol tenyere hozzáért a padlóhoz, egyből növények nőttek megállíthatatlanul. – Azonnal takarodj ki a házamból!!! – ordibálta a nő. – Többet nem akarlak itt meglátni. Befejeztem a tanításodat! Semmire sem vagy jó! Ilyen tanítványért kár az energia. Inkább haljon ki a kaszt, de én veled többet nem foglalkozom! – Bluenight hátratántorodott, Laire dühétől, majd kirohant a házból. Mire Laire feltápászkodott a földről, már nyoma sem volt a lánynak. Amint jobban érezte magát, hívott egy Éjmacskát, és visszautazott vele Darnassusba. Nem volt ereje az alakváltásra.

Darnassusban, mihánt odaért, egyből a Hold Templomba robogott. Meg sem várta, hogy a két őr beengedje, áttört rajtuk, félelmetes mély morgás tört ki a torkából. Az őrök, hanyatt estek az erőtől. Laire felszáguldott a Druidok zugába. Nem is kopogtatott, a fűzfafüggönyt letépte. Bent találta a három Vént, és Khyntanort.

- Kifelé mindenki! – morogta mélyen. A vének félve felkeltek, csak úgy ropogtak a csontjaik, de nem mertek ellenkezni a nővel. Khyntanor is készülődött. Elment Laire előtt, aki az utolsó pillanatban elkapta a ruhája nyakát és a magasba emelte, többszörösére növekedett erejével.

- Mit képzelsz magadról? – kérdezte eltorzult mély hangján.

- Hogy érted ezt?

- Hogy merészeled megosztani azzal a kis… - inkább nem mondott semmit – a történetemet? Ki hatalmazott fel rá? – az utolsó kérdés után Khyntanort lehajította az emeletről, a templom tövébe. A fal megrogyott. A bent lévő papok egy része felsietett az emeletre, mások pedig Khyntanornak segítettek. – Kifelé mindenki! – ordította, alig kivehetően. Az összes pap, inkább kiment a templomból.

- Laire, én csak jót akartam. – mondta Kynthanor. – Éppen arról panaszkodott a lány, hogy nem érzi úgy mintha tanítanád. És úgy gondoltam, hogy jobb lesz, ha megismer egy kicsit.

- Senki sem kért meg rá! – a nő egyetlen ugrással a férfi előtt termett, hófehér macskaként. Fogai közül szűrődtek a hangok. – Fuss! – sziszegte. Khyntanor futásnak iramodott.

- Kérlek, erre semmi szükség. – kiabálta vissza.

- Fuss, adok egy kis előnyt. – sziszegte hangosabban a macska, majd beleolvadt a környezetébe.

Khyntanor rohant Bluenight háza felé. Betörte az ajtót, majd kirángatta a lányt. Könnyes szemekkel nézett rá Blue.

- Mit csináltál? – kérdezte Khynt.

- Én csak… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert a torkán akadt a szó. A férfi mögül fehér szempár figyelte őket. Abban a pillanatban, a hatalmas macska láthatóvá vált, majd elkapta Khyntanort hátulról. Karmolta, harapta ahol csak érte. Mikor a férfi nem mozdult többet, morogva, fújva, sziszegve közelített Bluenight felé.

- Úgy érzed, hogy nem tanítalak eleget? Akkor gyere, megmutatom, milyen az igazi edzés. – a macska két lábra állt, nekirontott Blue-nak. Egyik mancsával elkapta a lány nyakát, és nem akarta engedni. – Küzdj, ha úgy érzed, hogy nem tanítottalak eléggé! – sziszegte a macskaember. Bluenight kapálózott a szorításban, és egyre vörösödött a feje. A viaskodásra a darnassusi őrzők is felfigyeltek. Onu közbe is avatkozott volna, ha Laire egy mozdulattal vissza nem ágyazza a hatalmas falény gyökereit a földbe. Nem tudta kihúzni. Az őrök rohantak a helyszínre. De Laire hatalmas gyökereket font mindegyik lába köré, moccanni sem tudtak. Blue próbált alakot váltani, sikerült neki, de még mindig törékeny medve volt. Arcon karmolta Laire-t, aki szeméhez kapva elengedte a szorítást. Blue kiszabadult. A macska Bluenight-ra vetette magát, és marcangolni kezdte, bundájába harapott, de a lány sem volt rest. Blue is adott a Mesterének. A hófehér macskán hamarosan hatalmas sebek éktelenkedtek. A nagy civakodás közben, mind a ketten elfáradtak. De, akármennyire is fáradtak voltak, tovább harcoltak. Blue körbefutotta Darnassust, hátha le tudja hagyni Laire-t, de mivel a macska mozgékonyabb volt mint a medve, mindig utol érte. Három nagy kör után Khyntanor nem feküdt a helyén. Felkelt. Ő is macska alakot vett fel, és beleolvadt a környezetbe. Várt, hogy elkaphassa Laire-t. A nő éppen előtte állt meg, kifújta magát. Visszaváltozott Elffé. Lábai remegtek és a teste tele volt hegekkel. Gyógyítani próbálta magát. Kezeit a magasba emelte, és varázslattal itatta át hangját, ám a gyógyítás közepén Khyntanor hátulról a lábába karmolt. Laire összerogyott. Khyntanor visszaváltozott férfivá, majd varázslatot gyűjtött a kezében. A nőre irányította, az pedig elaludt. Khynt gyengéden felemelte Laire-t és azonnal a Hold Templomba vitte. Blue is utánuk ment, már nem félt igazán Laire-től.

A férfi a templomban lévő Druid zugba vitte Laire-t. Ott a nő tovább aludt. Blue széthúzta a fűzfafüggönyt, és belépett.

- Ugye nem halt meg? – kérdezte félénken.

- Nem, de most menj innen, ne kavarjuk fel még jobban. – mondta Khyntanor. Bluenight kisétált a templomból. Darnassusban, látta, ahogy Onu, újra ura a testének, és az őrök lábáról is gyengül a gyökerek szorítása. Haza indult, gyógy főzetet készíteni a saját sebeinek. Jól elbánt vele a Mestere. Szerencséje volt, hogy Khyntanor közbelépett.

Laire sokáig aludt. Másnap dél körül nyitotta ki a szemét. Még mindig tele volt teste sebekkel, de a templom, és Elune istennő könnyei enyhítették fájdalmait. Felült, talált maga mellett egy tál gyümölcsöt, és friss forrásvizet. Evett és ivott, majd varázsláshoz kezdett, de képtelen volt rá. Nem működött egyetlen varázsige sem. A zugba tették a botját és a ruháit is. Felkapta magukra, bár itt-ott szisszent egyet. Botjára támaszkodva vonszolta ki magát a templomból. Kint hűs szellő fogadta. A templomból egyenesen rálátott Bluenight kertjére. Nem volt kint. Nem is bánta, mert ha még egyszer meglátja, akkor nem áll jót magáért, és azonnal megöli. Így is, az egyik szeme odalett a karmolásban.

   A templom lépcsőjén Khyntanor igyekezett fel, friss vízzel s egy főzettel a kezében.

- Még nem szabad felkelned! – mondta nyugtalanul.

- Hagyj! A lányt nem tanítom többet. Tanítsd te, ha akarod. Most hazamegyek, és ne is próbálj meg keresni. Elzárkózom ismét. Magányra vágyom.

- Értettem. – mondta Khyntanor. – Azért néha meglátogathatlak? – kérdezte.

- Nem. Elköltözöm Ashenvale megyéből.

- Mi? – szaladt fel a férfi szemöldöke egészen a homlokáig.

- Jól hallottad. Nem érdekel többé már a tanítás, hozzám senkit se küldjetek, mert nem fogom tanítani. Amit ez a kis … csinált velem… Nem akarok több Elfet látni. Elegem van ebből az egészből.

Súlyos léptekkel visszaindult Ashenvale-ba, összeszedni a holmiját. Laire megpróbált holló alakot felvenni, de képtelen volt rá, annyira legyengült, így a hagyományos utazáshoz folyamodott. A griffesnek pénzt sem kellett adnia, szívesen adta az állatokat. A griff visszavitte az otthonához. Laire lefeküdt az ágyába, és aludni kezdett.

   Másnap korán kelt, összeszedte magát, tarisznyájába különböző varázsitalokat, tollakat, és könyveket tett, majd útnak indult. Nem tudta, pontosan hol fog élni, de elindult. A távolba meredt. Ismerős volt a táj, ismerte az egész szigetet mint a tenyerét, mindig segítettek neki a fák. De most mégis magányosnak érezte magát. Ugyan olyan üresség fogta el, mint párja halálakor. Csak ment tovább és tovább, nem pihent meg, nem ült le sehol. Csak sétált. Bánatában, nem vette észre, hogy minden egyes lépésénél növények nőnek körülötte. Egyre több és egyre sűrűbb. Úgy érezte, ez lesz a legjobb megoldás. Megállt az út mellett, majd hagyta, hogy a növények behálózzák. Hagyta, hogy a bőre alá fonódjanak, és kemény kérget hozzanak létre. Ám a kéreg színe egyre fakult. A nő alakja beleveszett a gyöngyházszín növények közé, testtartása meggörnyedt, kezeit szét tette, és hagyta, hogy belevesszen a természetbe.

   Nem telt bele sok idő, az Elfből hatalmas szomorúfűz lett. Ashenvale és Barrens megye határán nőtt. Mély álomba szenderült. Bántotta Bluenight, bántotta Khyntanor. Úgy érezte, hogy elárulták. Már nem érdekelte semmi, csak a pihenés és a nyugalom. Talán majd egyszer újra felébred. Valamikor, amikor már nem lesz olyan akit ismerne.