A mai világ már csak lepusztult tükörképe a hajdani civilizációnak, ám maradt kevés ember akik megpróbálják fenntartani az egyensúlyt a szörnyek és az emberek között. Régen, amíg ki nem haltak illetve fel nem áldozták magukat, az emberek szövetségesei voltak a Bárdok. Ám ahogy a szörnyek erősödtek, egyre több Bárd veszett oda ezért a faj vezetői súlyos következményekkel járó döntést hoztak. Nem maradnak e világban. Fizikai mivoltukban nem. Kifejlesztettek egy varázslatot, ami segítségével varázskövekbe zárhatták magukat, meghagyva egyéniségüket harci stílusukat, és szépségüket. A kő segítségével sokkal több mágiával élhettek, viszont fizikumok gyenge volt. Ha a követ megsemmisítették, az életüknek is vége szakad. A szörnyek rájöttek a trükkre, ezért a lehető legtöbb követ meg akarták semmisíteni de a köveket az emberek védték. Különleges kapcsolatban álltak velük. Nem tárgyként kezelték őket, hanem mint barátok, akik bármikor segíteni tudnak a Föld, Levegő, Víz és Tűz elemek varázslataival. A kövek tulajdonosait és használóit Őrzőknek hívták. Az ő feladatuk volt megvédelmezni a köveket és a benne élő Bárdokat, ezért cserébe hatalmat kaptak, amit a billenékeny egyensúly megőrzésére használtak. Minden Őrző négy különböző követ kapott a kövek más-más erővel és személyiséggel rendelkeztek. Mindig apáról fiúra szálltak a kövek. De mára körülbelül egy tucat maradt a négyféle kőből. Már nem használja őket senki, mert alig él valaki aki tudná hogy hova rejtették el a Bárdokat az Őrzőik.

Louie nem mondhatta magát valami jó harcosnak. Fizikuma gyenge, mentális képességeivel viszont kiemelkedett a társai közül. A fegyverek közül nem bírta el a nehéz acél és obszidián kardokat, sőt az íjászatban sem jeleskedett. Egyetlen fegyvernemben volt kiemelkedő. Botviselésben. A botokat csak a mágusok voltak képes használni, de mostanra nem született sok mágus, akiknek külön kellett volna készíteni a botokat így Louie a régi elhasznált varázsbotokkal gyakorolt. Volt hogy le tudott győzni egy képzett harcost is, de mivel botjai régiek és ósdik voltak, nem sok mágiára számíthatott belőlük. Harc közben inkább mozgékonyságára és gyorsaságára támaszkodott. Mikor nem az edzéseken vett részt, akkor elementális varázslatokat tanult, de mivel Bárd köveket nem birtokolt elég szegényesek voltak varázsképességei e téren. Titkon mindig arról álmodott, hogy egyszer talán majd kap ilyen követ. Egyetlennek is örült volna, hiszen mind nagy hatalmat képviselt. Egész életében erre képezte magát, de szinte biztos volt benne hogy nem kap ekkora adományt. Sok türelemre és hatalmas erőre volt hozzá szükség. Az utolsó városban élt, amit még nem romboltak porig a szörnyek.

   A város birtokában volt egyetlen Bárd kő, amit Louie mestere használt ha szükség volt rá. Egy Levegő Bárd. Mindig nagy becsben tartotta a követ, soha nem engedte neki használni. Azt mondta, hogy egyből megölné a fiatalt, mert még nem elég erős arra hogy használja. És csak akkor lehet igazi Őrző ha mind a négy követ képes használni egyszerre akár. Ugyanis voltak megkötések. A legkönnyebben irányítható a Levegő Bárd volt, aztán következett a Víz Bárd, a Föld illetve Természet Bárd és végül a Tűz. A régi Őrzők közül senki sem tudta mind a négyet egyszerre használni. Mindegyik követ lehetett kombinálni, de csak a rokon elemmel. Például a tüzet és a földet, vagy a vizet és a levegőt. Ám ritka volt az is hogy egy Őrző mind a négy kővel rendelkezzen. Eleve a kövek egy-egy Bárdot zártak magukba, akiknek saját egyéniségük és stílusuk volt. Emberi tulajdonságaik, amik függtek az Őrzőiktől. Ezért csakis a legerősebbek uralhatták a köveket.

A kő, a kör alakú város közepén elhelyezett, többszörösen megerősített vasketrecben várt a használatra. Louie sokszor töltötte szabad idejét a vasketrecnél. Nézte a ketrec könnyed mintáit. Általában egy női arcot ábrázolt, akinek a fél arcát a szél fújta el. A ketrec minden oldalán volt egy mágikus ablakocska, ami azt a célt szolgálta, hogy a városlakók erőt merítsenek a kő jelenlétéből. Lou mindig a követ figyelte. A könnycsepp alakúra csiszolt kőben mindig gomolyogtak a felhők, pedig nem volt nagy. Éppen akkora volt, mint egy nagyobb gomb, de mégis mozgott benne valami. Lou próbálta feszegetni a fémketrecet de soha sem sikerült kinyitnia.

- Hogyan nyissam ki. Csak a kezembe akarom venni a követ. Olyan gyönyörű. – a kőre katonák vigyáztak, de mindenki szabadon láthatta azt. Lou-t egészen közel engedték hozzá, mert minden nap minimum kétszer látogatta a Levegő Bárdot, ám ha látták hogy feszegeti a ketrecet vagy bűvöli a zárat, azonnal eltessékelték a közelből. Most is így volt ez. Két őr jött, akik szó nélkül megfogták a fiút és elvitték a közelből. Lou soha sem adta fel. Éppen vissza akart menni, amikor meglátta mesterét és az egyik oszlop mögé bújt. A mester már igen idős, hosszú szakállú, ősz férfi, aki csak varázsbotjára támaszkodva tudott csak menni. Óvatosan körülnézett, majd közelebb húzódott a fém ketrechez. Zsebéből kivett egy kis kulcsot és kipattintotta a bonyolult zárat. Kezébe vette a követ óvatosan, nehogy baja essen. Lou kockáztatta, odamenjen-e a tanítójához, végül döntött. Lassan elindult feléje. Az idős férfi azonnal észrevette a közeledést és villámgyorsan visszatette a követ a helyére.

- Mester, miért rakod el mindig amikor jövök? Szeretném megnézni, szeretném megnézni hogyan használod.

- Tudod fiam hogy nem lehet, csak akkor ha vészhelyzet van.

- Akkor miért vetted ki te is? –kérdezte szemtelenül a fiú.

- Tudod, ez nem csak egy egyszerű kő…- kezdte a mester.

- Tudom… ez egy különleges kő, amit csak vészehelyzetben használhatunk.

- Pontosan, de ezen kívül törődni is kell vele. – Lou nagyot prüszkölt és egy kicsit kinevette az öreget.

- Ki kell fényesíteni? Csiszolni kell belőle?

- Nem. Ahogy mondtam… törődni kell vele. Mondtam hogy egy embert zártak a kőbe ugye?

- Igen de hogyan törődsz vele?

- Gyere, fiam, megmutatom. – a mester elvezette a tanítványát egy nyugodtabb helyre, ahol a városiak nem láthatják meg őket. Elmentek a város szélére, ahol egy nagy tó vízesésénél álltak meg. A mester letette a követ az egyik sziklára, majd erősen koncentrált. A ködös kőből nemsokára nem maradt semmi. Felszakadt és belőle egy könnyed szellővel kicsapott egy felhő. A lágy fátyolfelhő egy női alakot formált. Hófehér hajjal és szemmel. Szépsége és kecsessége meghaladta minden nőét, aki a városban lakott. Lou tátott szájjal bámulta a nőt.

- Vilya, de jó hogy újra láthatlak. – szólalt meg a mester. A nő válasz helyett énekelni kezdett elképesztően lágy és selymes hangjára minden madár elnémult.

- A Bárdok utolsó éneke szállot, majd lassan elsötétült népünk büszkesége…. Én is örülök, hogy látlak Garrow. – szólalt meg végül a lány. Közelebb lépett az idős férfihoz, majd megérintette az arcát. – Lassan már szebb leszel mint én. – mondta Vilya. Az öreg jót nevetett majd meghajolt a lány előtt.

- Sosem leszek olyan szép mint te.

- Jaj, ne szórakozz. Napról napra fiatalabb vagy. – mosolygott a Bárd. Kisebb szél támadt. Vilya mélyet szívott a levegőből, majd Louie-ra nézett. – Hát ő meg kicsoda? – kérdezte meglepődve és a kezébe már egy levegőgömböt tartott.

- Ő a tanítványom. Ígéretes mágus lesz. Talán képes lesz majd megkeresni a testvéreidet is. – mondta Garrow. Lou még jobban tátotta a száját, mert még sosem hallotta ezeket a szavakat mesterétől.

- Igazán? Örülök hogy született még mágus, nem csak azok az arrogáns és nyers harcosok. – a kezét nyújtott a Lou felé. A fiú megfogta és megrázta azt.

- Louie vagyok, örülök hogy megismerhetlek.

- Én is örülök. Milyen varázslatokhoz értesz?

- Az elementális varázslatokra képeztem magamat. Szerintem azok a leghasznosabbak.

- Tökéletesen látod. – mosolygott a lány. – Vajon vagy már olyan erős hogy fenntartsd a kapcsolatot velem? – tűnődött a lány, közben kérdőn nézett Garrow-ra. Az idős férfi sóhajtott egy nagyot.

- Próbáljuk ki. – mondta végül. – Lou, vedd el a követ a szikláról. – a fiú óvatosan elvette, és nem számított rá hogy a kő majdnem kicsúszik a kezéből. Tapintása kellemesen hűs volt viszont a súlya hihetetlen nehéz. Alig bírta a kezében tartani.

- Gyerünk mit szeretnél mit csináljak? – kérdezte Vilya.

- Hát nem is tudom. Nagyon nehéz.

- Igen, mert még nem vagy elég erős. – jegyezte meg a mester. – És itt nem fizikai erőről beszélek hanem mentálisról. Gyakorolnod kell sokat.

- Ne szakítsd félbe! Most ő rendelkezik. – szólt közbe Vilya.

- Egyelőre nekem annyi is elég lenne ha nem lenne a kő ilyen nehéz.

- Ezen nem tudok segíteni sajnos. Kívánj mást.

- Jól esne egy hűsítő hideg szellő. – Vilya bólintott, majd becsukta a szemét. Ahogy elkezdődött a szellő, Lou úgy csuklott össze és elájult. Garrow felszedte a fiút, és kivette a kezéből a Bárdot. Jobban lett, kinyitott a szemét. – Huh tényleg sok erő kell hozzá hogy irányítsalak.

- Igen, pedig ez még a legegyszerűbb szellő volt. – mosolygott a lány. Garrow megfogta Vilya vállát. Egyszerre összenéztek, szemükben félelem csillogott.

- Egy szörny! – mondták egyszerre. Az idős férfi felkapta a követ, Vilya pedig félig felhővé válva követte a kő hordozóját. Átsiettek a pánikba esett városon. A kapukat már bezárták de a szörny méretei túltettek a többméteres kapukon. Szemei izzottak, karmai pedig szétmarcangolták a kapuőröket. Ahogy odaért az Őrző és a Bárd, a szörny észrevette őket. Nem volt menekülés. Egyből a mester felé kapott. Vilya ellökte Garrow-t ezzel megmentette az életét, majd kikapta a kezéből a követ, és a homlokán lévő csepp alakú keretbe helyezte. Ereje sokszorosára nőtt, feltámadt a szél, viharossá vált. A lány az ég felé tartotta a kezét, és a gomolyfelhőkből tölcsér alakult ki, egyenesen a szörnyre irányította, ám nem volt olyan erős a fújás hogy fel tudja kapni vele a földről. Vilya alakja ködös lett, csak a fehér kő világított ahogy mozgott. Ő is egyesült a forgószéllel, így sikerült a szörnyet felkapni és elfújni távolra. A városiak üdvrivalgásban törtek ki, és mindenki a Bárd köré tömörült. Garrow befúrta magát a tömegbe, éppen akkor, mikor Vilya visszahúzódott a kőbe. A férfi elkapta, megdörzsölte majd zsebre tette és már vitte is vissza a fémketrechez, gyorsan, még mielőtt a város lakói felháborodnának. Ebből az akcióból Lou semmit sem látott, ugyanis még mindig a tó partján mélázott a fáradtságtól.

Innentől rátok bízom....

azért majd én is folytatom csa nincs rá időm mostanában