A Bárdok pusztulása

Az erdőből egy törékeny alak haladt felfelé a hegyre. Forró, csípős szél marta hófehér bőrét, gyöngyház haját. Visszanézett az erdőre.

- Az otthonom. – szólalt meg magas hangján. – Most már vége mindennek. – az erdőt hatalmas lángok pusztították. A nő hallotta, hogyan sírnak és szenvednek a fák. Mind a barátai voltak. A lány egy Bárd volt. Érezte, ahogy a többi Bárd szenved a mindent elemésztő tűzben. Sokuk halálsikolyát hallotta. Az erdő még ép részéből az állatok menekültek, mind érezték a Bárdok fájdalmát. Siratták az otthonukat, az erdőt. A lány tovább haladt a hegytetőre. Nem akarta elhagyni az otthonát. Ahogy nézte vergődő társait elgondolkozott.

~ Még nincs vége… így nem lehet vége…- pont úgy volt, ahogy gondolta. A lángoló erdőből menekülő társait levadászták a sárkányok amint a rengeteg ép részéhez értek. Mindet, egy szálig. A lány csak azért menekült meg, mert ő volt az Erdő Őre. Megvédték őt a növények. A fák suttogták neki, merre menjen. Rajtuk nem tudott már segíteni, sem a társain. A Bárdok, együtt élnek a fákkal és a növényekkel. Hangjukkal tudják rábírni a növényeket a növekedésre, és olykor rá tudják őket venni, hogy olyan alakúra nőjenek, amilyet szeretnének. Tantelu, a falujuk is ilyen módon épülhetett meg. Nem tettek kárt a fákban, nem faragtak belőlük, mindössze a hangjukkal irányították növekedésüket. Ezek a fák pedig örömmel kötöttek szövetséget a Bárdokkal, mert megvédelmezték őket. Szimbiózisban éltek egymással. Azok a fák, amelyek halálsikolyait a lány akaratlanul is hallotta a hegytetőn, mind a barátai voltak, szelíd fák. Sokáig épült Tantelu, és most elégetik… a lányban fortyogott a düh. Mikor már egyetlen Bárdot sem érzett vagy hallott, felnézett az égre. Parázslott a délutáni táj. Könnyek szöktek a szemébe.

- Mind elégett! – kiáltotta. – Nincs már többé otthonom. – mialatt ezeket, a sorokat kiáltotta, a földből gyökerek nőttek ki, a nő lába köré csavarodtak, majd bevonták egész testét, erős kérget képezve a bőrére. Majd mikor már az egész teste növénnyé alakult, belekapaszkodott a földbe és úgy maradt. Hajából gyöngyház szín vesszők lettek, rajtuk ezüst levelek nőttek. A kéreg is megmaradt fehéren. Meggörnyedten állt a hegy tetején a völgybe nézve. Szomorúfűzzé dermedt majd örökre úgy maradt. Hosszú évekig szunnyadt benne a düh. Ám, minden évben egyszer dalolt. Azon a napon mikor faluja és társai elpusztultak.

Egy fiú a hegyen

Évtizedekig senki sem nézett feléje. Tantelu helyére már egy város épült, Stormwind. Nem messze tőle pedig egy törp város feküdt a hegy belsejében, amelyre a lány fűzzé dermedt. Stormwind és Ironforge kapcsolatban voltak egymással. Az embereknek szükségük volt a törpök által bányászott ércekre és kiváló fegyvereikre, a törpöknek pedig szükségük volt a stormwind-i fűszerekre és ruhaanyagokra. Ironforge kapuján egy ember gyermek szaladt ki boldogan. Sálját a szája elé tűrte, sapkáját pedig az arcába húzta fel. Tudta hogy melyik ez a nap. Amikor a fűz énekel. A törpök mind odavoltak ezért a fáért, mert a közeli területeken már egyetlen fa sem maradt, csak az, az egy ezüst. A fiú felmászott a havas sziklákon, majd letelepedett a fa tövébe, és várta hogy énekelni kezdjen. Elővette batyujából a falat kenyerét és egy kis darab sajtot, amelyet az ironforge-i kecskék nemes tejéből készítettek, majd majszolni kezdett. Mindig is hallotta a fűz énekét, de még sosem engedték fel a hegy tetejére. Azt mondták, hogy veszélyes, és kockázatos felmenni. Azt állították, hogy a fa gyökerei elporlasztották a hegy tetejét, és omlik a felszíne. Ezért nem járt fel senki. Viszont kisfiú elég könnyű és kicsi volt ahhoz hogy biztonságosan feljusson. Megette az ételt, majd várt türelmesen.

    Már majdnem elaludt, mikor a fa nyikorogni kezdett, majd a nyikorgásból magas, tiszta, vékony hang formálódott. Először érthetetlen nyelven beszélt, majd ráismert egy ősi nyelvre. A fűz hajladozott, és énekelt.

Magányos alak áll fent a hegytetőn,
Lágy szellő fúj felé az erdő felől.  –erősödött a szél, a fiú arcát simogatta.
A mélyben lent fekszik az egész nagyvilág,
Élet s halál titkait mind ismeri már.

Letűnt, ám büszke nép végső sarja Ő,
Dalnok, s dalában ott van múlt, jövő.
Hosszú útja lassan, ím már vége felé jár,
Hisz füstöt, hoz a szél, és lángol a határ.

Egykoron az ember még tisztelte őket,
A sárkányok voltak az öregek s bölcsek. –A fiú az égre nézett és a felhőkből kirajzolódott négy sárkány.
Az ég s a föld urai békében éltek,
Az ember akkor még nem rettegte őket.

Amikor még nem volt céltalan gyűlölet,
Hazugság, hamis hit nem tépett lelkeket,
Jóság és gonoszság egyensúlyban élt,
De sárkányok haragjától izzik most az ég. – a felhősárkányok lejjebb ereszkedtek és „tüzet” fújtak a földekre.

És szól a dal, száll az ég felé,
Az életet viszi el holt földek felé.
És él a vér, a békét hozza el,
Letűnt korok árnya új életre kel.

Ím parázsló földek: a tűz nyelve szólott.
Felperzselt erdők, izzó vörös égbolt.
Sárkányok lángja emészti el végleg,
Hogy hamvából keljen újra tiszta ének. – a dalban szereplő tűz felkúszott a hegyre, ám a kisfiút nem égette, sem a fát. A fiú az egész tájat úgy látta, mintha elpusztult volna.

A pusztulás közepén büszkén áll a lángban,
Dühös szelek hozzák hangjait dalának. – itt a fa hangja erősebb lett, és visszhangzott a völgyekben.
A domb ahol áll, az lesz végső sírja,
De éneke a romlást örökre megírja. – egy halovány alak jelent meg a fa mellett a felhősárkányok gyűrűjében és beleolvadt az ezüst fűzbe.

Így lett hát vége az utolsó bárdnak,
De dala megmaradt a kövekben, fákban.
Éneke átszáll zöld mezők fölött,
Hegyekben visszhangzik, folyókban hömpölyög.

És ha némán ülsz, csendben, tán Te is hallhatod,
Mert bennünk él, csak bennünk, örökké élni fog…

Ahogy a fa énekelt, a hó olvadni kezdett a leveleiről, majd törzséről is elolvadt a jég. A fűz melegséget árasztott magából. Végigterjedt a hegytetőn, le a völgyig, a fiú belekönnyezett, hiszen életében először látta meg, hogyan lesz télből tavasz. A melegség az egész völgyet bejárta, majd nyílni kezdtek a virágok. A fűz körül voltak a legszebb, és leghasznosabb virágok. A kisfiú nem mert hozzájuk érni, csak felkelt a fától, majd elindult lefelé a hegyről. Levette meleg ruháit, egy ingben és egy nadrágban dúdolva haladt lefelé. A dalt dúdolta, amit a fa hallatott. Leért a hegyről, majd az ironforge-i föld alatti vasútra szállt fel, és hazavonatozott Stormwindig. Végigment a törpök kerületén, majd a stormwind-i hatalmas katedrálisnál befordult, belépett az öreg városba. Két háznyira lakott a fogadótól.

A legenda

 Egy asszony serénykedett a konyhában. Levest főzött és húst sütött. Mikor a kisfiú belépett, azonnal hozzárohant.

- Hol voltál már megint? Apád megmondta hogy menj el fát vágni. Csak azt nem tudom hogy miből. – tette hozzá a nő.

- Jaj, anya. Tudod hogy nincs a környéken egyetlen fa sem. Nem nőnek ezen a területen mióta a Bárdok kihaltak.

- Ne gyere nekem ezekkel a mesékkel. Mégis honnan veszed ezeket? Apád ilyen álmodozó ő talál ki ezekhez hasonló mesét.

- Ez igaz. Fent voltam a hegyen, és a fa tényleg énekel…- a fiúcska befogta a száját. Nem lett volna szabad elszólnia magát.

- Hogy hol voltál??? – kérdezte az anyja.

- Sehol. Én csak…

- Azonnal menj ki segíteni apádnak bányászni ha már fát nem tudtál hozni. – utasította a nő.

- Igen, anya. – a fiú kilépett a házból és Stormwind kijárata felé vette az útját. Elgondolkozott, vajon tényleg léteztek-e Bárdok, vagy tényleg csak az apja találta ki őket.

- Hé, Kevin jössz velünk pecázni? – szólították meg a fiút.

- Szia, bocsi most nem lehet, apámnak kell segítenem. – mondta csalódottan majd tovább ment. Kisétált a Hősök Völgyéből, majd Elvynn erdeje felé vette az irányt. Kevés séta után elért a bányához. A munkások éppen pihentek és a hűs tó vizéből ittak. Kevin a szemével kereste az apját de nem találta meg. Aztán hátulról valaki felemelte, majd a levegőbe dobta. Hát persze hogy az apja volt. Talpig fekete volt a szénbánya miatt, és nagyon fáradt, de mindig örült a fiának.

- Édes fiam, hát te mit keresel itt? – kérdezte.

- Szia apa, anya mondta hogy jöjjek neked segíteni hordani a szenet. – a férfi összeráncolta szemöldökét.

- Anyád tényleg ezt mondta?

- Igen.

- Az ilyen fiatal emberpalántáknak nem az a dolguk hogy húzzák az igát a bányában. Tessék menni a barátaiddal játszani. Az a te dolgot nem pedig a csille húzás. – Kevin arca kivirult.

- Igen, apa. – már szalad is vissza Stormwind felé. Ám a barátai helyett, ismét felült a törpök földalatti vasútjára és Ironforge felé vette az irányt. A törpök fővárosában megkereste Asgardit a törpök legenda mesélőjét.

A történet

Miután sikeresen megtalálta a nemes törpöt, meghajolt előtte. Asgardi lenézett rá, majd inkább tovább sétált, nem volt sem kedve, sem ereje, ahhoz hogy elszórakoztassa a fiút. Fontos dolga volt, hirtelen nem jutott eszébe, hogy mi, de fontos volt. Kevin utána szaladt.

- Hé ne menj el, hozzád jöttem!

- És ugyan minek? Neked nem itt kéne lenned!

- Kérlek, a szüleim tudta nélkül jöttem hozzád.

- Mit akarsz, öcskös, sietős dolgom van. – sürgette a fiúcskát Asgardi.

- Szeretném megtudni annak a fának a történetét, ami a hegyetek tetején él. – Asgardi egész testében megremegett. Libabőrös lett, végigsimított rozsdaszín szakállán, majd elővette a pipáját.

- Mért érdekel az a fa?

- Azért, mert nem értem pontosan a dalát, gondoltam, te el tudnád nekem mesélni mi is történt.

- Az a fa, minden évben elmeséli a történetét, miért nem figyelsz oda jobban?

- Felmentem hozzá, és a tövében hallgattam az énekét. De miért támadták meg őket a sárkányok?

- Jaj öcskös, hagyj békén, mennem kell! – legyintett a törp és már indult is tovább.

- De, én hozzád jöttem – görbült le Kevin szája. – Csak azért jöttem ide, hogy meghallgassam a Legendamesélőt. – hízelgett egy kicsit a fiúcska. Asgardi bólintott.

- Ha ennyire akarod…gyere a könyvtárba, ott talán tudok képet is mutatni. – indult Asgardi. Kevin boldogan szökdécselt utána. A Legendamesélő a végtelen könyvek között keresgélt, itt volt egész Azeroth legnagyobb könyvtára. Ha itt nem volt információ, akkor sehol. Rábökött egy poros régi könyvre, majd elvette a polcról. A könyv ugyan olyan gyöngyház kéreggel volt borítva, mint az éneklő fa.

- Ebben van a történet? – kérdezte Kevin.

- Ebben képek vannak, azokról, akik érdekelnek téged. – ki is nyitotta, pont annál az oldalnál, ahol Talentu városát mutatták be. Az egész úgy nézett ki, mint egy erdő, de mégis éltek benne, különös lények. Magasak kecsesek voltak, finom vonásaik még vonzóbbá tették őket.

- Ezek a bárdok? – kérdezte a fiú.

- Igen. Most elmesélem mi is történt. A bárdok szövetséget kötöttek a természet négy sárkányával. Így kapták meg szépségüket, kecsességüket, mozgékonyságukat, illetve a természet fölötti erejüket, végül is a Bárdok a sárkányok erejéből táplálkoztak. Mindig volt egy kiválasztott, akinek a legnagyobb ereje volt, aki képes volt irányítani az összes sárkányt. De az egyik Bárdnak ez nem tetszett. Magának akarta a hatalmat és elárulta a többieket. Megölte a sárkányok vezetőjét, megölte az ötödiket, ezért a szerződés felbomlott. Porig égették ezt a különleges várost, odaveszett az összes bárd, ez volt a sárkányok bosszúja. Azóta egyetlen halandó sem tud szót érteni ezekkel a fenevadakkal. Ez a történet. – mondta Asgardi.

- Viszont a fa, aminek a tövébe leültél, maga egy Bárd. Az utolsó. Ismertem őt. Ha felkelne álmából, akkor talán újra meg lehetne békíteni a sárkányokat. A fa neve Laire. Nagyon jó barátom volt. Ha fiatalabb lennék, én is minden évben megmásznám a hegyet, hogy hallhassam az énekét. Így próbálja újra éleszteni a régi várost, de mivel ti emberek, minden évben egyre több fát vágtok ki, nem sikerül neki.

- És hogyan lehetne felébreszteni? – kérdezte Kevin.

- Fogalmam sincs. Nem hinném, hogy valaha is fel fog ébredni. Most menj ifjú, térj haza.

Életrekelés

Kevin, ahelyett, hogy hazament volna, felkapaszkodott a hegyre, és a fához sétált. Útközben virágokból koszorút font, és a növény tövébe helyezte el. Halkan suttogta magában.

~ Az Utolsó Bárd tiszteletére! Remélem hamarosan felébredsz mert nagy szükség lenne rád. – a fa nyikorogni kezdett, a földből felemelkedett az egyik gyökere, és a koszorúval együtt visszasüllyedt a földbe, fülbemászó dallam kíséretében. Kevin hátrált, de mikor a fa nyugton maradt, megsimogatta a törzsét. Tiszteletét lerótta, visszatért otthonába.

   Stormwind falai között sétált tovább, szülei nagyon várták haza. Anyja étellel és itallal várta, apja pedig mesékkel a Bárdokról. Kevin sok történetet hallott apjától, de egyszer sem hallotta, hogyan haltak ki a nemes lények. Lefekvés előtt mindig történetmesélés következett.

- És akkor a magasba emelte karjait, és hívta a sárkányokat. Azok hatalmas robajjal értek földet mellette. Fennséges látvány volt, ahogy minden kívánságát teljesítették… - mesélt az apja.

- Apa, arról nem mesélnél, hogy hogyan haltak ki a Bárdok? – kérdezte Kevin.

- Látod, mindig ezzel a hülyeséggel tömöd a gyerek fejét, nem hogy inkább elvinnéd magaddal dolgozni! – vágott közbe az anyja.

- Az ilyen fiatal fiúknak nem a munkával kell foglalkozniuk. – nyugtázta az apja. Az anya kiment a konyhából, be a fürdőhelységbe. – Gyere fiam, mesélek még valamit. – Az apa kiinvitálta gyermekét a hűs estébe. Leültek a ház előtti lépcsőre. Az apa Kevinre adta meleg ködmönét, hogy ne fázzon, majd magához ölelte. – Tudod fiam, azért nem mesélem el azt a történetet, mert én nem hiszek benne! – a lépcső melletti kis fa hajtásra mutatott. – Látod ezt, fiam? Ez a hajtás nem lenne itt, ha nem léteznének még mindig. Nekik köszönhetjük az új fákat, nekik köszönhetjük, hogy minden évben elegendő fát tudunk vágni, hogy melegen tartson minket. Ők újítják meg a természetet évről évre. Ha ők nem lennének, kopár vidék lenne mindenhol. Ők forgatják át a telet tavaszba. Ezért nem mesélek neked arról a történetről. Mert amíg a télből tavasz lesz, ha nincsenek is fizikailag közöttünk, akkor is léteznek. Ott vannak minden növényben. – Kevin a hajtást nézte.

- De apa, honnan tudod hogy azért lesz télből tavasz, hogy tudjunk fát vágni, nem lehet hogy azért, mert a városukat szeretnék újjáépíteni? Csak minden tavasszal a legtöbb fát kivágjuk és ezért nem tudja újraéleszteni a várost, nem?

- Fiam! Ezek a lények, azért vannak, hogy segítsenek mindenkin. Nekünk a legnagyobb segítség a fa. Ezt jegyezd meg. – Kevin elgondolkodott.

- Jól van apa, hiszek neked.

- Gyere, későre jár már. Az ilyen nagy legények már régen alszanak. – bementek együtt és nyugovóra tértek.

   Másnap reggel kopogtattak az ajtón. Az apa ajtót nyitott, és beinvitálta az idegeneket a házba. Kevin csak a hangos kopogásra ébredt fel a padlón. Ahogy kilépett a szobájából, két alakot látott, arcukat köpenyükkel takarták el, de még így is lehetett látni, hogy nem emberek. Furcsa apró rövid szőr borította az arcukat, és Kevin akaratlanul is észrevette, hogy a csuklya alatt, a fejükből dudorodik valami. Megjelenését a két idegen is észre vette. Hátrébb léptek, és Kevin akkor látta meg a patájukat. Cipő helyett patkó volt rajtuk.

- Asszony, a legjobb borból, hozz! – kiáltotta el magát az apa. – Kérlek üljetek le, megfáradt vendégek. – hellyel kínálta az idegeneket, de ők nem fogadták, el. Furcsa eltorzult hangon szóltak.

- Ébredezik! – csak ennyit mondott a nagyobbik darab. Valószínűleg férfi volt. Az apa kezéből kiesett a tálca, melyen a borokat hozta az anya.

- Hogyan? – kérdezte.

- A Bárd nem fog sokáig aludni. Ébredezik. Talán a feleségem fel tudja támasztani. – mondta a férfi. Párja előrrébb lépett, levette csuklyáját. Kevin sikított egyet. A nő, nem volt emberi lény. Két lábon járt, de szarvai voltak, a homlokán pedig rovátkák. Soha nem látott még ilyet. De  a lény nem ijedt meg tőle. Közelebb lépett, a patái kopogtak a hajópadlón. Leguggolt, majd kedvesen mosolygott Kevinre.

- Nem kell félned, a ti oldalatokon állunk, nem fogunk bántani. – mondta a nő erős akcentussal. Kevin alig értette, hogy mit mondott. A lény kedvesen mosolygott majd megsimogatta a fiúcska arcát.