- Anya, anya, nézd mit találtam! – mondtam és szaladtam anyukámhoz megmutatni a furcsa, gyöngyház színű követ.

- Nagyon szép, hol találtad? – kérdezte mosolyogva anyum, miközben egy újabb tányért mosogatott el.

- A kiránduláson voltunk egy barlangba és elmaradtam, mert megláttam, hogy a földön van. – a tenyeremben tartottam a követ és nézegettem, forgattam, csodáltam a külsejét. Simára volt csiszolva. – Ugye milyen szép? – kérdeztem.

- Igen nagyon szép. Tedd a szobádba olyan helyre, ahol észre lehet venni. – Anyu befejezte a mosogatást, és megkavarta a főzeléket. Én bementem a szobámba, letakarítottam az áthidalóm egyik polcát, és vattába ágyaztam a fehér követ, ami nyugodtan pihent a polcomon. Mikor megcsillant a napon mindig ámulatba estem, hogy lehet valami ennyire szép, pedig csak egy egyszerű kő volt.

   Másnap reggel az órám keltett pontosan fél hétkor, bekapcsoltam a magnómat és a reggeli készülődés közben zenét hallgattam, közben mindig a követ néztem. Nem akartam elmenni otthonról, a kővel akartam foglalkozni. Kifényesíteni, szebb helyet keresni neki, aztán elgondolkoztam…

~ Jaj, Dóri, hogy lehetsz ilyen, ez csak egy kő. – mindig ismételtem magamban. Eldöntöttem, magammal viszem az iskolába. Mire kiértem a villamosmegállóba, a zsebembe raktam a követ, és végig fogtam, amitől meleg lett és nyirkos. A villamoson kivettem a zsebemből és forgattam a tenyeremben. Mindenki aki a közelemben ült, figyelte a követ. Mindenkinek tetszett. Mikor leszálltam az Örs vezér terénél, már az Árkád előtt várt Regina. Széles vigyorral várt, éppen eldobta a cigarettát. Én is mosolyogtam, adtam neki három puszit és felmutattam neki a szerzeményemet.

- Ezt, honnan szerezted? – kérdezte, odaadtam neki is, hogy megnézhesse.

- Az osztálykiránduláson, ahol te nem voltál. – jegyeztem meg csípősen. Regina megforgatta a szemét és visszaadta a követ.

- Ez biztosan sokat érhet. Nem gondolkoztál rajta, hogy el vidd valami drágaköveshez? – kérdezte.

- De, lehet hogy elviszem, kíváncsi vagyok mennyit érhet.

- Délután elkísérlek, ma nem megyek Sanyihoz. – mondta, és közben elindultunk az Árkádon át, az iskolába. Hétfő első óra… Irodalom. Nem tudtam rákoncentrálni… egyszerűen nem ment. A szünetben Anikóval és Csillával beszélgettem a szokásos alapzajban.

- Hú, nagyon jó volt a kirándulás. Nagyon tetszett a barlang. – mondta Csilla. Anikó hallgatott, mert ő nem jött el, így sok mindenről lemaradt.

- Igen, az nekem is tetszett, nézd csak, hogy mit találtam…- mutattam fel a csiszolt gyöngyházfényű kövemet.

- Hol? – kérdezte Csilla.

- A barlangban. – Anikó is nézett, odaadtam nekik is, hogy megnézzék. Anikó berakta a szeméhez, mintha egy hatalmas szemgolyó lenne. Jót nevettem rajta. Sajnos becsöngettek, így vissza kellett mennem a helyemre. A nyelvtan óra már tűrhetőbb volt, éppen a hangzást tanultuk. Kicsöngő után Regina jött hozzám.

- Préz, nincs kedved hazamenni? – kérdezte.

- Miért?

- Hát, hogy elvigyük a kövedet megvizsgáltatni. Ancs és Roló is jönne. – mondta a tipikus sunyi-Regis-nézéssel.

- Legyen, menjünk el. – mondtam és mentem vissza a terembe, a cuccaimért. Anikóval és Csillával már kint találkoztunk  a suli előtt. Egyszerre kezdték.

- Na mehetünk?

- Igen. És hova akarjuk vinni?

- Az árkádba majd bevisszük valami ékszerészhez, hátha tudja, hogy milyen kő lehet. – mondta Regina és rágyújtott egy szál cigarettára. Mire Regi elszívta a szál cigit, addigra az Árkádhoz is értünk. Végigmentünk a sok csicsás üzlet előtt, párnál megálltunk kinevetni azokat a ruhákat, de elértünk a célhoz. Beléptünk az üzletbe, tele volt csillogó kavicsokkal, briliánsokkal, biztonsági őrökkel, gyűrűkkel, és minden mással. Az eladóhoz léptem és kedvesen megszólítottam.

- Elnézést, meg tudná mondani nekünk, hogy mennyit érhet ez a kő? – nyújtottam át neki a gyöngyházfényű csodát. A nő először a kezében vizsgálta, aztán a súlyát mérte le, végül éles ékszerésznagyítóval végignézte, nincs-e rajta repedés vagy sérülés. Végül visszanézett rám.

- Az értéke nagyjából húszezer forint. – nem volt bőbeszédű…

- És miből van? – kérdeztem bátortalanul.

- Azt nem tudom, de ha helyben eladod, akkor adok érte húszezer forintot. – mondta és várt a beleegyező szóba. A lányokra néztem, a szemükben láttam, hogy ők is a húszezresre pályáznak.

- Mit csináljak? – súgtam nekik.

- Add el! – válaszolták kórusba.

- Nos, hogy döntöttél? Csodás nyakéket lehetne belőle készíttetni, vagy gyűrűt, vagy bármit. – szólt közbe az eladónő.

~ Eladjam? Vagy tartsam meg? A pénz múlandó, úgysem tudom elrakni és nem elkölteni… viszont ha nem adom el, akkor pedig nem lesz pénzem… De ha meg eladom, akkor nem látom soha többet, maximum ékszerekbe foglalva. Azt már nem…

- Nem adom el! – mondtam a nőnek, és kisétáltam az üzletből. A többiek követtek. – Viszontlátásra! – mondtam. A többiek mellettem jöttek.

- Miért nem adtad el? – kérdezte Ancs. – Lenne pénzed, és akkor megszánhatnád a szegény punkot, vagyis engem. – lenéző pillantást vetettem rá.

- Azért mert a legjobb barátnőm vagy, és punk vagy, ne várd már, hogy le is nézzelek. – mondtam neki, mire ő jóízűt nevetett. Nem sokat törődtek tovább a kővel, én se néztem rá úgy mint pénzforrásra…inkább mint egy kabalára, vagy egy szerencsét hozó tárgyra.

   Hazaértem. Ledobtam a cuccaimat és nekiálltam tanulni. Estére vacsora, aztán pedig irány az ágy. A hét többi napja úgy repült mintha percek lettek volna. Szombaton eljött az én Sanyim, neki is megmutattam a követ. Neki is tetszett. Elmondtam neki azt is, hogy ékszerésznél is voltam vele, hogy eladjam. Azt mondta, hogy szerencse, hogy nem adtam el, mert akkor ilyen szép látvánnyal szegényebb lennék. Hittem neki. Innentől kezdve a napok percekké váltak, a hetek pedig órákká. Olyan gyorsan repül minden, hogy követni sem tudtam az eseményeket. Persze a kő mindig nálam volt. Elfért a tenyeremben így nem okozott különösebb gondot. Akár a zsebemben volt, megnyugtatott, ha a közelembe volt.

     A nagyszüleimnél voltunk az egyik hétvégén, amikor korán reggel, amikor még senki nem ébredt fel, különös sipítást hallottam valahonnan. Egy ideig nem izgatott, de mikor már fél órája egyfolytában képtelen volt abbahagyni, akkor ideges lettem. Azon voltam, hogy kimegyek a házból és elkergetem a macskákat, amik sipítottak. Keltem is fel, húztam a cipőmet, nyúltam be a párnám alá a kőért, amikor észrevettem, hogy a kő remeg. Nem is remegett, rázkódott. Rázkódott és közben sipított. Gyorsan felkaptam, és kivittem a hűvös reggelbe. Elmentem a nagyszüleim szeszfőzdéje mellett, ki a búzaföldre. A föld ugyan még nem volt bevetve, így könnyebben tudtam egyensúlyozni a szántáson. Kezemben a kő egyre jobban sikított és rázkódott. Annyira, hogy nem egyszer el is ejtettem. Erősen kellett fognom, hogy ne essen ki ismét a kezemből. Mikor a szomszédos birtokot elválasztó kisebb tóhoz értem, a követ akaratlanul is kiejtettem a kezemből és a kemény földre zuhant. Szerencsére nem tört össze, de a tó felé kezdett el gurulni. Utána ugrottam, szerencsére sikerült megmentenem. A két tenyerembe zártam, mert annyira zajos volt, hogy a madarak is felrepültek az égre, a falu kutyái mind ugattak. Egy pillanatra vége volt a sipításnak, egy reccsenést hallottam, utána pedig, mintha valami meleg folyadék ömlene végig a tenyeremen, aztán pedig egy aprócska test nehezedett a kezem között.

~ Mi lehet ez? – nem mertem kinyitni a kezem, nehogy megijedjek. Elszántam magamat, először csak résnyire nyitottam, de nem láttam semmit. Az a dolog, amit fogtam az egyik tenyeremben is elfért kényelmesen. Kapargatta a bőrömet. Nagyon megijedtem, majdnem eldobtam.

~ Nem érdekel mi ez, akkor is megnézem! Bátorság, már csak egy kicsi kell…- mondogattam magamban… végül kinyitottam a kezemet, és egy gyöngyház színű lényecske ült benne, okosan pislogva mért fel. Kikerekedett a szemem.

~ Mi ez? – gondoltam magamban. A kis lénynek négy lába volt, pici karmokban végződött, pikkelyei és a feje tetején piciny tüskék voltak. Görgettem a tenyeremben a jószágot, és ahogy mozgattam, ugyanúgy csillogott rajta a napfény, mint a kövön.

~ Az nem is kő volt, hanem tojás! – jöttem rá…a pici állatka szeme kéken csillogott. Ásított néhányat, és a hátáról elvállt valami. Két kinövés. A szárnya.

~ Ez egy sárkány…- tátottam el a számat. ~ Nahát milyen helyes… - gondoltam magamban, ahogy az ujjammal simogattam a nyakán a még puha tüskéket. A kis sárkány úgy dörgölőzött az ujjamhoz, mintha az anyukája lennék.

~ Vajon megtarthatom? – gondolkoztam magamban. ~ Ha anyuék egy macskát nem engedtek meg, akkor egy sárkányt kifejezetten tiltani fognak. – mérgelődtem magamban. ~ Mindenféle képen titokban kell, hogy maradj – gondoltam, közben a sárkányt néztem. Olyan pici, gyenge, és kiszolgáltatott volt. Nem mertem kint hagyni a tónál, nehogy jöjjön egy kutya és felfalja. Visszazártam a tenyerembe, rést hagytam neki, hogy tudjon levegőzni, és siettem vissza a házba, az ágyamba. Mikor beértem, a nagymamám már szorgoskodott a konyhában.

- Jó reggelt, Dórikám! – mondta jókedvűen.

- Jó reggelt, Mama. – üdvözöltem a nagymamámat.

- Ilyen hamar ébren? Hol jártál, fiam? – kérdezte és az összezárt tenyeremre nézett kérdőn.

- Áh, sehol, csak…

- Mi van a kezedbe? – kérdezte. Gyorsan bedugtam a sárkányt a zsebembe, közben imádkoztam, hogy ne történjen vele semmi baj. Valamit nyikorgott, mikor bedobtam a zsebembe, aztán csöndbe maradt. Megmutattam mamámnak a tenyeremet.

- Semmi nincs benne, csak nagyon fáztam… Ki szerettem volna menni a szabadba.

- Ilyen korán?

- Igen, Pesten ritkán látok napfelkeltét. – válaszoltam. – De megyek is visszaaludni… fáradt vagyok még. – füllentettem és egy műásítással zártam a beszélgetést. Elindultam vissza a szobába. Anyukám még aludt, nővérem is, apukám pedig már régen kint tevékenykedett, szerencsére nem látott meg. Nagypapám pedig már a tévé előtt ült és a Duna Tv-t nézte. Gyorsan kivettem a kis lényt a zsebemből, szerencsére nem esett nagyobb baja, csak pindur pikkelyei közé szorult pár papír zsebkendő maradvány. Megálltam a folyosón és kihúzogattam őket, erre megrázkódott párszor, és a kis szája mintha mosolygott volna. Elszundikált a tenyeremben, szárnyait meglebegtette, és a lábaira hajtotta a fejecskéjét. Óvatosan bementem a szobába, ahol lefektettem az ágyra, én is kibújtam a cipőből és mellé feküdtem. Erre felébredt és mocorogni kezdett. Leraktam magam mellé a párnára, de az nem volt neki jó. Nem akartam, hogy rám feküdjön, mert még kissé nyálkás volt a tojása miatt. Mikor felállt, akkor belesüppedt a párnába, csak a feje látszódott ki, jót nevettem rajta.

~ Hú, ha ezt a többiek meglátják az iskolában, biztosan irigyelni fognak – gondoltam magamban. Megfogtam a lényt és a lepedőre raktam, hogy ne szenvedjen már annyit, de mind untalanul rám akart mászni. Nem nagyon volt kedvem, de mivel már a párna beitta a nyálkát a testéről, így sajnáltam a lepedőn hagyni, úgyhogy a hasamra raktam, és félig betakartam. Szundikált magában. Én még sokáig gondolkoztam. Amilyen képeket láttam eddig, azokon a sárkányok mint hatalmasak voltak, mint egy ház. De nem tudom rejtegetni az örökkévalóságig. Azt sem tudom, hogy mit esznek, hogyan élnek, milyen szükségleteik vannak, vagy hogy fiú-e vagy lány… A kérdések csak úgy sorakoztak a fejemben. Ez hatalmas felelősség. A kérdésektől kifáradtam, úgy gondoltam, elég lesz majd csak akkor gondolkozni ezeken, ha kicsit nagyobb lesz. Azt sem tudtam, hogy hogyan kezeljem őt. Végül elnyomott az izgalom… Az én saját sárkányom. Vajon a jövőben is ilyen kezes lesz mint most? Végig erről álmodtam… hogy felnő és hogy bemutatom a rokonaimnak, barátaimnak, és minden jó lesz.

   Kicsit később a reggel folyamán kínzó éhséget éreztem. De nem én voltam éhes, hanem a sárkányom. Valahogy átsugározta az éhségét belém. Nem tudom hogyan csinálta. Óvatosan fölemeltem, és a tenyeremben vittem el egészen a spejzig. Ott benéztem a hűtőbe. Joghurtok, tej, tejszín, meg egy kis párizsi. Próbakép megpróbáltam egy kis joghurtot. Azért én is éhes voltam. Fogtam egy kanalat, és leültem az ebédlőasztalhoz. Szerencsére senki sem volt a házban, mert elutaztak. Feltűrtem a terítőt és az asztalra raktam a kis lényecskét. Remegő lábakkal indult meg az asztal széle felé. Mindent megszimatolt és mindenbe belenyalt. Először a sótartóhoz közeledett, a sóba bele is nyalt, prüszkölt egyet tőle, aztán jobban elindult az asztal széle felé, miközben én szenvedtem, hogy kinyissam a joghurtot. Egyszer csak egy nyikkanást hallottam és egy kis nyekergést utána. Olyan volt, mint egy kiscica. A sárkányom fel akart jönni, és kaparta a lábamat. Lehajoltam, és a szemem elé raktam, nehogy elkószáljon még egyszer. Türelmesen várt, belemártottam a joghurtba a kanalat, és odanyújtottam neki. Megszaglászta, belenyalt, és otthagyta. Szaglászott tovább, hátha van más is. Próbáltam neki többször odaadni, de egyszer sem fogadta el. Jobb ötletem támadt. Visszamentem a spejzbe, és kihoztam azt a maradék párizsit a hűtőből. Kicsomagoltam a fóliából. A lényecském már akkor kíváncsiskodott. Mikor megérezte az illatát, nem bírt magával. Ugrált, mivel nem állt meg stabilan, az ugrások nagy része eséssel végződött. Vágtam neki egy szeletet, felkockáztam és odaadtam neki egy kockát. Úgy csapott le a párizsira, mintha kígyó lett volna. Negyed óra alatt megevett egy fél rúd párizsit. Mikor odanyújtottam neki a következő kockát, megszagolta, megnyalta, de otthagyta. Kis hasán feszült a bőr és a pikkelyek. Jóllakott.

   Később kivittem játszani, megmutattam neki a nagyszüleim birtokát. Óvtam a szeszfőzdétől, nehogy beleessen a cefrébe. Visszamentünk oda, ahol kibújt a tojásból, összeszedtem a kő maradványait, zsebre raktam. Nem akartam kidobni, mert nagyon szépek voltak még törött állapotban is. Úgy gondoltam, hogy adok belőle a barátaimnak, és a nővéremnek, majd később. A pici sárkány felfedezte a környéket. A tó közelét, és megtanult fára mászni. Közben azon gondolkoztam, hogy hogyan fogom felnevelni. Elhagyni nem fogom, talán találok valami internetes oldalt, ahol találok információt. Egész nap játszottam a sárkányommal. Eszembe jutott, hogy nincs neve. Mondjuk azt se tudtam, hogy fiú-e vagy lány… vártam még vele. Este felé anyu szólt, hogy elindulunk vissza Pestre. Összeszedtem a cuccaimat, és közben a lényecském pedig a másik ágyon figyelte, hogy tevékenykedek. Gyorsan kiszaladtam a spejzbe, pár kocka párizsiért, és leraktam a fehér csodám mellé. Az, szagolgatta, és lustán falatozni kezdett. Jó volt nézni, el is kalandoztam. Anyunak kellett bekopognia, hogy készen vagyok-e. Nagyon megijedtem, aztán összecsuktam a táskámat, a sárkányt a zsebembe csúsztattam, a maradék párizsival is. Még szerencse, hogy kipakoltam minden felesleges dolgot a zsebemből, így kényelmesen elfért a párizsi és a sárkány is. Miközben indultam kifele még szétnéztem, hogy nem hagytam-e valamit el, közben éreztem, hogy valami kaparja a nadrágom belsejét. Elmosolyodtam. Nagyon büszke voltam, hogy ilyen szépségem van. Egész nap széles vigyor ült az arcomon. Anyu meg is jegyezte, hogy miért vagyok ilyen boldog. De én csak legyintettem. Szerencsére Évi elfordult az út alatt, és aludt, és én így gond nélkül kivehettem a sárkányt a zsebemből. Hogyan fogom tartani otthon? Mert vidéken egészen könnyű elrejteni. De egy hetvenakárhány négyzetméteres lakásban nehéz. Úgy döntöttem, hogy az íróasztalom és a radiátor között fogok csinálni neki egy kis kuckót. Mikor haza értünk, kipakoltam, és a szekrényemből pár régi ruhát vettem ki, hogy elhelyezhessem a sarokba. Raktam a ruhákra sonkát (mivel csak az volt otthon) és odaraktam a sárkányt. Zafírkék szemeivel figyelt. Nyikorgott egyet mikor elhúzódtam a vackától.

- Na, kincsem. – mondtam, és a visszamászott a kezembe. Nem nagyon akartam. De nem bírtam ellenállni a nagy szemeknek. Beraktam az ölembe, és együtt néztük, hogyan lehetne őt felnevelni. Vagy mivel etetni, vagy nem is tudom, csak találtam volna a sárkányokról valamit az interneten, de mind csak valótlan, mesének hangzott. A könyvtárban is találtam egy sárkányos könyvet, majdnem kivettem, de mikor megláttam benne az imitált sárkánybőrt valami zsírpapírból, akkor vissza is raktam a helyére.

~ Majd felnevellek, ahogy tudlak, csak nem lehet olyan nehéz.

~ Oké. – válaszolta valami. Többször is megpördültem a könyvtárban, de sehonnan sem láttam, hogy szóltak volna. ~ Nevelj fel, ahogyan tudsz. – mondta ismét a hang.

~ Honnan jöhet? – kérdeztem magamban.

~ Tőlem. – válaszolta a hang. Érdekes férfihang volt. Inkább fiú hang, de nem olyan erős. Mintha suttogott volna. Aztán valami megkaparta a nadrágomon keresztül a lábamat. Nagyot ugrottam, hirtelen nem jutott eszembe a kis sárkány. Minél közelebb hajoltam a lábamhoz, annál tisztábban hallottam, hogy mit mond. Nagyon meglepődtem.

~ Te vagy az? – kérdeztem hozzáhajolva.

~ Igen. – válaszolta ismét. Akkor nagyon meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy kommunikálni is tud. Most már egészen máshogy tekintettem rá. Háziállatnak láttam, eddig a pillanatig. Rájöttem, hogy sokkal felelősségteljesebb ez a nemes állat, mint ahogy gondolhattam volna. Hazafele beszélgettünk pár szót a villamoson, de annyira lesokkolt, hogy alig tudtam ésszerűen gondolkozni. De legalább volt támpontom a nevét illetőleg. Biztos, hogy fiú név kell neki. Sok helyen néztem utána. Könyvekben, hátha találok hozzá méltó nevet. De amiket találtam, azoknak nőies csengésük volt. Azért elmondtam neki, hátha… Egyik sem tetszett neki. Zenét hallgattunk, mikor kifogytam az ötletekből. Aztán az egyik előadón megakadt a szemem. Mind a ketten szerettük ezt a zenét, úgy döntöttem megpróbálkozok ezzel a névvel.

~ Mi lenne, ha Alhana lenne a neved? – kérdeztem óvatosan.

~ Tetszik. Alhana…Alhana… - sokszor ismételte a nevet, a végére az egész fejemben ez a szó volt csak. Kitöltött mindent. Nem tudtam másra koncentrálni. Alhana…

   A sárkányomat egyre nehezebb volt elrejteni. Már akkora volt, mint egy macska, alig fért be a vackába, és kockázatos volt, hogy anyukám észreveszi. Megtiltottam neki, hogy az én szobámon kívül tartózkodjon. Néha nyekergett vagy visított mikor ideges volt, de sikerült lenyugtatom gondolati képekkel. Megmutattam neki, hogy hogyan született, hogy mennyire meglepődtem mikor megláttam.

   Hónapokkal később Alhana ismét sokat gyarapodott magasságban és súlyban is. Alig tudtam felemelni. Akkora volt, mint egy agár kutya, ám még most sem vették észre otthon. Az íróasztalom alatt rendeztem be neki a búvóhelyet, este pedig velem aludt. A hét vége felé közeledtünk, amikor apukám bejelentette.

- Lemegyünk a nyaralóba pár hétre. – nagyon örültem a hírnek, csak azt nem tudtam, hogyan fogom szállítani Alhanát. Egy kutya méretű sárkány nem kis feladat.

~ Úgy fogjuk csinálni, hogy szólok apukámnak, hogy fent hagytam valamit, és berakom a csomagtartóba, akkor te jössz, és beugrasz a kocsi hátuljába, lecsuklak és a hátsó ülést egy kicsit kinyitom, hogy kapj levegőt. Jó lesz?

~ Jó, és mikor kiszállunk? Hogyan fogok észrevétlen maradni?

~ Jó kérdés… majd azt mondom, hogy kiveszem a cuccokat, és beviszem. Amíg kinyitom a csomagtartót, addig te kiosonsz és megvársz az egyik bokorban.

~ Oké. – nyugtázta Alhana.

   Sikeresen megérkeztünk a nyaralóba. Friss levegő, madárcsicsergés és CSEND, nagyon örültem neki. Ráadásul kellemes idő várt minket. Rövidnadrág, póló estére pedig nem kellett sokkal több, csak egy pulcsi. Készségesen felajánlottam, hogy kiveszem a csomagokat, Alhana addig szerencsésen el is bújt, amikor anyukám nagyon nézett az irányába.

- Mintha láttam volna valamit. – mondta és a bokor felé indult meg.

- Mit? – álltam anyukám elé. – Mit láttál?

- Valami fehéret, és itt szaladt el. Egy nagyobb testű állatot. – még jobban közeledett a bokor felé, rólam, már folyt a víz. Most fog leleplezni anyukám, és nem tudok majd mit csinálni, meg kell mutatnom Alhanát.

- Anyu, biztos egy kutya volt, elég vadnak nézett ki, úgyhogy jobb ha bemegyünk. – mondtam remegő hangon és összeszorult gyomorral. Anyukám megtorpant egy pillanatra, még közelebb akart menni a bokorhoz, amikor apukám közbeszólt.

- Miki, gyere már, segíts kipakolni. – mondta és indult befelé.

- Megyek. – anyukám visszafordult, de azért még hátranézett párszor a bokorhoz. Végül bement a házba. Én is utánuk mentem, csoda, hogy nem vette észre anyukám.

~ Alhana, bemegyek, segítek kipakolni, utána egyből jövök.

~ Itt foglak várni.

Gyorsan bementem, és életemben először 10 perc alatt kipakoltam. Siettem. Az után megkérdeztem aput, hogy elmehetek-e biciklizni. Elengedett. Toltam kifele a biciklit a bokor felé. Már láttam a nagy kék szemeket és a gyöngyházszín pikkelyek csillogását. Körülnéztem, és jelet adtam a sárkányomnak, hogy előjöhet. Először a fejét dugta ki, azután óvatosan kimerészkedett. Ő is körbenézett. Combközépig ért. Hozzám dörgölőzött.

~ Nem megyünk el sétálni? – kérdezte.

~ Dehogynem, azért hoztam a biciklit. Kérdezhetek valamit?

~ Persze, Dóri.

~ Mikor kéne neked repülnöd? – kérdeztem óvatosan.

~ Nem tudom hogyan kell. – válaszolta Alhana.

~ Megtanítalak, csak olyan helyet kell találni, ahol biztosan nem lát meg senki.

~ Tudsz repülni? – kérdezte meglepetten.

~ Dehogy, buta… Nem tudok, de láttam már sokszor hogyan csinálják a madarak, vagy láttam sárkányos filmet is. Gondolom nem lehet olyan nehéz. Elrugaszkodsz, és csapkodsz a szárnyaddal, esetleg kihasználod a légáramlatokat is.

~ Aha… - mondta bizonytalanul. ~ És hova fogunk menni?

~ Tudok egy szép helyet. Kicsit beljebb kell menni az erdőben. Van egy hatalmas rét, meg egy kisebb folyó, vagyis patak, és ott nyugodtan gyakorolhatunk. – Alhana némán bólintott. Út közben nem beszéltünk, csak az elménkkel érintettük egymást, tudtunk a másikról. Elmentük egyenesen az erdő széléig, aztán elkanyarodtunk jobbra a föld úton, és megint elkanyarodtunk, de most balra, aztán hosszas sétálás után, még mindig csak az út felénél voltunk. Először szólalt meg Alhana, mióta elindultunk. Valami bánthatta, de nem árulta el, hogy mi az.

~ Mennyit megyünk még? – mellettem sétált, és volt, hogy unalomból rugdosta a homokot az úton. Volt, hogy előre szaladt, elkapott egy kisebb rágcsálót, majd bevárt.

~ Nem vészes. Estére mind a ketten jól el fogunk fáradni. – sétáltunk még, elmeséltem Alhanának, hogy mikor kisebb voltam, nővéremmel és az anyukámmal sokat voltunk a pataknál, sokat sétáltunk. Azt is elmeséltem, hogy volt mikor mezítláb mentem és, nagyon élveztem. Aztán gondoltam egyet és levettem a cipőmet és a zoknimat és talpon folytattam az utat. Visszatért a régi érzés, mikor mindig itt sétáltam. Elmeséltem a sárkányomnak, hogy milyen fák vannak az erdőben, hogy milyen állatok élnek… inkább csak bogarakat mutattam neki, mert csak a rengeteg mélyén éltek az állatok, oda meg féltem bemenni. Pár kanyar után elém tárult a régi kép. Hatalmas zöld dombok, közötte pedig csörgedezett a patak. Enyhe szellő fújt, estefelé járt, a nap sugarai finoman simogatták a bőrömet.

~ Itt vagyunk!

~ Ez tényleg szép. Itt tényleg jó lesz meg tanulni repülni.

~ Nem próbálgattad még? Hátha fel tudsz emelkedni?

~ Nem sűrűn. Még nem is gondoltam rá, hogy repülni kéne.

~ Akkor most alaposan kirepüljük magunkat! – nevettem felé, és futni kezdtem. ~ Gyere utánam, felmegyünk a domb tetejére, onnan könnyebb lesz. – utánam kocogott, könnyed léptekkel. Nem fáradt el, még le is hagyott. Mire én felértem a dombra, a tüdőmet, majd’ kiköptem. Ő jókedvűen nyitogatta a szárnyait.

- Szerintem, várj meg egy széllökést, és akkor csapkodj jobban. – javasoltam. Alhana bólintott és nyitott szárnyakkal várt. Végre megjött a szellő, elkezdett csapkodni, és futni a lejtőn. Néha megemelkedett, aztán visszapottyant. Csapkodott tovább a szárnyával, újra próbálkozott. A hetedik-nyolcadik próbánál megelégeltem.

- Mi lenne, ha magasabbról kezdenél? – tettem fel a kérdést óvatosan.

~ Honnan? – kérdezte, közben a pikkelyei közül szedte ki a fűszálakat.

- Gyere a karomra, és én meg majd futok veled, neked csak csapkodni kell, talán úgy sikerülne. – már mászott is a karomra. Néha felszisszentem, mert az éles karmai beleálltak a karomba.

- Kész vagy? – kérdeztem, közben a fejem felé emeltem, ahol kinyitotta ismét a szárnyait. – Lehet, hogy először csak azt kéne megpróbálni, hogy hogyan siklasz le innen. – ajánlottam fel.

~ Benne vagyok. – elhatározta magában, hogy most azért is sikerülni fog neki. Megindultam a lejtőn, még jobban feldobtam, csapkodott a szárnyával, elrugaszkodott a karomról. Egy ideig emelkedett, de valószínűleg nem bírta a szárnya ezt a sok mozgást. Többet nem csapkodott, hanem kitárta őket és lesiklott a völgybe. Éreztem, hogy nagyon örül, a végére, mikor nem tudta, hogyan érkezzen a földre, megijedt, és be pánikolt, így elvesztette magabiztosságát, és két méteres magasságból a földre zuhant. Rohantam utána.

- Alhana! Alhana, jól vagy? – ordítottam torkom szakadtából. Futottam, ahogy csak a lábam bírta. Szerencsére a sárkányomnak nem esett baja, mindössze, megijedt.

~ Jól vagyok, csak megijedtem. Hogyan szálljak le a földre? – kérdezte.

- A szárnyadat tárd széjjelebb, és forgasd merőlegesre, hogy lefékezd magadat.

~ Azt, hogyan csináljam? – odaléptem hozzá, felsegítettem négy lábra, aztán pedig kinyitogattam a szárnyát és elforgattam egy kicsit. Próbálgattam még, hogy tudja mit csinálok. Mosoly tűnt fel az arcán.

~ Most már tudom. – magától forgatta a szárnyait. ~ Még egy próba, most biztosan sikerülni fog. – mondta eltökélten.

~ Jól van, még egy próba, de aztán menjünk haza, mert hűvösödik az idő. – elővettem a telefonomat, megnéztem mennyi az idő. – Már 21.00 óra van. Igyekeznünk kell. – Alhana felkocogott a dombra, megvárta, hogy én is felérjek. Felkapaszkodott a karomon, most olyan élesen belevágta a körmét, hogy már folyt a karomból a vér. Közben sűrűn bocsánatot kért. Felemeltem, futni kezdtünk, kitárta a szárnyait, és én fellöktem a magasba… Csapkodott párat, emelkedett, de mivel ismét nem bírta a szárnya, ezért ereszkedni kezdett.

- Hagyd nyitva őket! – kiabáltam utána. Úgy tett, és siklott le a völgybe. A föld felett kicsivel lefékezte magát és megállt a fölön. A fejemben csak úgy visszhangzott: SIKERÜLT! MEGCSINÁLTAM!... A saját gondolataimat sem hallottam tőle. Mikor leértem Alhanához, ugrált, mint egy szerelmes kiskutya, hozzám bújt.

~ Sikerült, Dóri, megcsináltuk. – mondta. Ezen meglepődtem, mert azt hittem, hogy az fogja mondani, hogy megcsináltam. Jól esett, hogy engem is belevett a feladatba.

- Igen, megcsináltuk.

~ Lehet még egyszer? – kérdezte, miközben folyamatosan zümmögött a fülemnél örömében. Sajnáltam kimondani….

- Sajnos nem lehet, kincsem… Haza kéne érnem, mielőtt teljesen besötétedik. De megígérem, hogy holnap újra eljövünk, és akkor nem csak siklani fogsz, hanem már repülni, és te fogod nekem mutatni az utat a magasból. – mondtam vigasztalóan.

~ Jól van, akkor holnap tényleg jöjjünk el megint.

~ Rögtön reggeli után kijövünk. – még egyszer hozzám bújt, zümmögött még egy darabig, a mancsát a vállamra tette, és két lábra állt. Akkora volt, mint én. Könnyedén belenézett a szemembe. Én nem bírtam ellenállni a gyönyörű kék szemeknek.

~ Köszönöm szépen, hogy segítettél, Dóri! – mondta, majd ráhajtotta a fejét a vállamra, olyan volt, mintha megölelt volna. Biztosan elleste, hogy hogyan csináljuk otthon.

~ Nincs mit köszönnöd – mosolyogtam – Előbb-utóbb úgyis meg kellett volna tanulnod!

~ Ez igaz. – vissza ereszkedett négy lábra és mellettem sétált, közben végig zümmögött. Ettől nekem is jó kedvem lett, és vele „zümmögtem”. Mikor hazaértünk, becsempésztem a szobámba, úgy, hogy anyuék ne lássák meg. Gyorsan lefürödtem, és egy lavórba vittem meleg vizet, és egy törölközőt, hogy Alhanát is megtisztítsam egy kicsit.

~ Megjutalmazlak ma. – mondtam jókedvűen.

~ Mivel?

~ Kifényesítem a gyönyörű pikkelyeidet. – válaszoltam és mártottam is a forró vízbe a törölközőt. Letelepedtünk a földre, a lábam közé ült szembe velem. Először a fejét tisztítottam meg szürkés árnyalatról hófehérre és csillogóra. Aztán végigmentem a nyakán, a tüskéit is egyenként megtisztítottam az oldalát, a hasát, a lábait, a farkát, és a szárnyait is. Mindenhol ügyeltem a részletekre. Éjfél lett, mire végeztem teljesen, közben végig beszélgettünk. Elmondta, hogy nagyon élvezi ezt a tisztítást, és hogy nagyon jól érezte magát ma. Örültem, hogy így gondolja. Leosontam a hűtőhöz és kivettem az 5 rúd párizsiból egyet. Kicsomagoltam és darabokra vágtam, hogy Alhana könnyebben meg tudja enni. Mikor visszatértem, nagyon megörült, és egyből enni is kezdett. Utána, bután hangzik, de én ügyeltem a fogai épségére is, úgyhogy megkértem, hogy vicsorítson és az ujjammal bekentem a fogait fogkrémmel, párszor végigdörzsöltem, közben viccből morgott egyet, amitől akkorát ugrottam, hogy majdnem el is estem. Ő nagyon jót nevetett rajtam, de mikor lenyelte a fogkrémet, köhögni, prüszkölni kezdett. Akkor én nevettem jó ízűt. Megkértem, hogy öblítse ki a száját, és elindultunk aludni. Ha két lábon volt, akkora volt mint én, így az ágyba is könnyedén mellém feküdt és az egyik szárnyával betakart, aztán pedig én takartam be őt. Hozzám bújt, én pedig ő hozzá. Elaludtunk. Ugyanazt álmodtuk. Repültünk. Én a hátán ültem, hatalmasra nőtt, és nagyon gyorsan repültünk. Valami elől. Nem tudta egyikőnk se reggelre, hogy mi elől.

      Mikor felébredten Alhana már ébren volt, és közben nézett engem. Kicsit megijedtem a pillantásától. Már várta, hogy ismét menjünk repülni. Gyorsan lementem reggelizni és már szóltam is neki, hogy készüljön, mert nemsokára indulunk. Aztán jobb ötletem támadt. Visszamentem az emeletre és kinyitottam az ablakot, ami a kertünkre nézett.

~ Repülj ki, az ablakon. – mondtam magabiztosan.

~ Hogyan?

~ Ahogy tegnap lesiklottál a dombon úgy, csak most nem én foglak elereszteni, hanem elrugaszkodsz. Próbáld meg. Másrészről pedig nem tudlak kivinni innen feltűnés nélkül.

~ Félek. – mondta elbátorodottan.

~ Mitől félsz? Tegnap tökéletesen megcsináltad. Most elvileg még jobban kéne mennie. Nem emlékszel, az este még repültünk is álmunkban. Akkor te vezettél. Tökéletesen csináltad. Mi akadálya lehetne, hogy most ne sikerüljön? – kérdeztem.

~ Nem tudom, de nagyon félek. Túl magasan vagyunk nem?

~ Ugyan már. Simán lerepülsz innen. De ha nem jössz, akkor én elindulok nélküled. – mondtam és indultam lefelé a lépcsőn. Alhana habozott, izgult és ismét kérdések tömkelegét hallottam a fejemben.

- Apa, elmegyek sétálni! – tájékoztattam apukámat.

- Jól van menjél csak, de ne sokára gyere. – indultam kifelé, nem látszott hogy apukám a kertben akarna tevékenykedni, ezért nyugodtan kisétáltam és a szobám ablakában habozó sárkányt néztem. Bátorítottam gondolatban, és elmagyaráztam neki, hogyan csinálja.

~ Tudod, úgy ahogyan tegnap csináltuk. Csak ügyesen. – Alhana kitárta a szárnyait, azok már az ablakban nem fértek el, be kellett hajlítania őket, hogy elférhessen a párkányon. Elrugaszkodott, de ahelyett, hogy lesiklott volna egyszerűen, leugrott az üvegtetőre, ami egy roppanással megpattant. ~ Ne, még összetörik az üvegtető. Gyere gyorsan kérlek! – a sárkányom még habozott, aztán az üvegtető elengedett, és összetört a súlya alatt. Az üvegcsörömpölésre a szüleim kirohantak, de addigra Alhana elfutott a tuják alá, így nem láthatták meg.

- Mit történt itt? – kérdezte mérgesen apukám, közben idegesen rám nézett.

- Nem tudom. – mondtam halkan. – Megpattant és eltört. Láttam rajta egy macskát, lehet hogy a súlya alatt tört össze.

- A macskák nem ilyen nehezek. Ahhoz, hogy ezt a tetőt betörjék minimum egy kutya méretű macska kéne. – mondta apukám. – Lehet, hogy a hő tágulás. Elég régi már a tető. – gyorsan kisétáltunk Alhanával miközben a szüleim összetakarították a tető maradványait. Mérges voltam Alhanára. Tehetetlen volt és gyáva.

~ Miért nem tudtál simán elrugaszkodni, mint tegnap? Olyan jól csináltad. Mi ütött beléd?

~ Nem tudom – hangzott halkan a válasz. Éreztem hogy sajnálja amit tett.

~ Ma tényleg meg kell tanulnod repülni. Előtte elmész reggelizni, mert éhesen nem lehet semmit se jól csinálni. – halk beleegyezéssel válaszolt. Mikor kiértünk a tegnapi dombokhoz és a folyóhoz, ő vadászni kezdett, én pedig ittam egy keveset. A patak partján vártam. Mikor visszajött egy nyúl maradványa volt a szájában. Jóízűen rágcsálta, közben néztem. Miután lenyelte az utolsó falatot felfutott a dombra, se szó se beszéd elrugaszkodott és lesiklott. Pont előttem ért földet.

~ Az előbb ezt miért nem tudtad megtenni? – kérdeztem szemrehányóan.

~ Féltem. Itt jobb. Szabadnak érzem magamat.

~ Értem. Megcsinálod még párszor, és utána már repülni fogsz megígérem. – többször is felment a dombra, és ugyan olyan ügyesen lesiklott, mint tegnap. Sőt, most már irányítani tudta magát a farka finom mozgatásával és a szárnya forgatásával. Mikor legközelebb neki készülődött az ugrásnak, elmondtam neki, hogy miközben siklik lefelé, evezzen a szárnyával, és akkor sikerülni fog. Elrugaszkodott, és mint az eddigi alkalmakkal majdnem előttem ért földet, de az utolsó pillanatban felemelkedett és egy szép ívet írt le a levegőben. Felettem repült el, olyan gyönyörű látvány volt, ahogy a nap fénye a pikkelyein játszott. Egyetlen felhő sem volt olyan fehér mint az én sárkányom. Nagyon büszke voltam rá. Éreztem, hogy ő is meg van magával elégedve. A törzsét függőlegesbe irányította és sűrű szárnycsapásokkal indult el felfelé az égen. Egyre kisebb lett, már alig láttam. Abbahagyta az evezést és zuhanórepülésbe kezdett. Olyan volt, mint egy fehér ágyúgolyó. A közeli madárraj felé vette az útját és lecsapott. Indult felém szájában a madárral, ugyanúgy zuhanórepülésben, mint az előbb. A föld felett pár méterrel lefékezte magát és lehuppant mellém. Boldogan falatozta a madarat. A fejemben ismét visszhangzott minden gondolata.

~ SIKERÜLT… végre… sikerült… megcsináltam… SIKERÜLT…. Végre… - olyan erősen sugározta belém a gondolatot, hogy rosszul lettem, fájt a fejem és hányingerem lett. ~ Sikerült, még sosem repültem. – én szóhoz sem jutottam. Annyira örült Alhana, hogy nem is vette észre, hogy lassan minden gondolatát belém sugározza. Nagyon rosszul lettem. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy sikerült repülni. Boldog voltam, vele örültem. Végül annyira fájt a fejem a gondolataitól, hogy ellöktem magam mellől, hogy messzebb legyen. Jobban lettem, de jött vissza, és ugyanúgy fájt a fejem megint.

- Ne! Ne gyere közelebb! Mindjárt széthasad a fejem a gondolataidtól… - ordítottam felé és ismét ellöktem. Erre megijedt és hátrálni kezdett. Minél messzebb volt, annál jobban éreztem magamat. Tíz méteres távolságból már egyáltalán nem fájt a fejem. – Kérlek ne haragudj, de nyugtasd meg magadat, mert így kárt fogsz bennem tenni. – mondtam neki. Nem reagált semmit. Lefeküdt a fűben és becsukta a szemét. Nem foglalkozott velem.

~ Kiengesztellek. – mondta. A fejemben csak az ő hangja volt. Pár pillanat múlva, teljesen benne volt a fejemben. Először nem tudtam arra nézni, amerre akartam, aztán lassan átvette az uralmat a testem felett. Odavezetett a folyóhoz és megnézte magát a testemben. Megváltozott a külsőm. A szemem elfehéredett, a hajam pedig olyan színű lett, mint a pikkelyei, a bőröm hófehér volt. A kezeimre nézett… már nem kezek voltak, hanem karmok. A bőröm kezdett pikkelyesedni. Sikerült egy kis időre önmagam lenni, belenéztem a víztükörbe… az arcom teljesen megváltozott, olyan alakja lett, mint az övé, és már majdnem azt hittem, hogy szárnyaim is nőnek, amikor hirtelen vége lett, kiszállt a fejemből. Egy utolsó látomás volt hátra. Láttam egy másik sárkányt. Egy bordót. Ugyan akkora volt, mint Alhana, és gazdája pedig egy férfi úgy 20 év környékén lehetett. Körszakállas vékony férfi… éreztem, hogy lassan visszanyerem az uralmat a testem felett. Egyre jobban halványult a másik sárkányról a kép. Ismét fájni kezdett a fejem. Még láttam a pikkelyek maradványát, de fokozatosan visszanyertem a bőröm színét. Visszanéztem a folyóba, már csak pár gyöngyház színű tincs maradt a hajamban. Émelyegtem és szédültem. Hányingerem is volt. Kivert a víz, közben vacogtam. Összeszedtem magamat. Gondolatba ordibáltam

~ ALHANA, MIÉRT CSINÁLTAD EZT? – a sárkány hátrahőkölt.

~ Azt hittem, hogy jó lesz. Engem mindig megnyugtat, ha erre gondolok – mondta.

~ Mire? Hogy azt gondolod, mi lenne ha én is sárkány lennék?

~ Is. Meg arra, hogy milyen lenne, ha lenne még egy olyan, mint én.

~ Nagyon valóságos volt, amit átsugároztál a fejembe. Lehet hogy igaz. Na, gyere menjünk haza. Vagy akarsz még repülni?

~ Ne menjünk még. Bocsánatot kérek. Kérlek, ne menjünk még.

~ Én nagyon kifáradtam, úgy hogy haza megyek. Nem fogsz eltévedni, majd nyitva hagyom az ablakomat, hogy berepülhess.

~ Oké, nemsokára megyek. – elbúcsúztunk, de a lelkére kötöttem, hogy sötétedés előtt mindenképpen jöjjön. Közben Sanyival is megbeszéltem egy találkozót a nyaralóban. Időre jött is. Felmentünk és megbeszéltük hogy kinek milyen volt a hete. Ő egész héten otthon volt és gépezett, azt mondta, hogy örül, hogy most friss levegőn lehet. Sokat beszélgettünk még. Készítettem neki vacsorát. Tojásrántottát és sültkolbászt. Jóllakott és indult felfelé az emeletre. Mikor már éppen benyitott volna az ajtón, akkor eléálltam.

- Várj egy kicsit. Lehet, hogy már itt van, akit be szeretnék mutatni neked. – kérdőn nézett rám, nem értette mit akarok. – Megnézem a szobát, nehogy megijedj. – mondtam és benyitottam a szobába. Alhana már ücsörgött az ágyon. Még mindig örült, de visszafogta magát.

~ Itt van a barátom. Be szeretném mutatni neked. Tudom, hogy ő értékelni fog, benne teljes mértékben megbízom.

~ Igen? Gyertek már be.

~ Fel kell készítenem, mert még sosem látott sárkányt. – Sanyi már nagyon kíváncsi volt.

- Figyelj, most olyat mutatok neked, amit nem szabad elárulnod. Nem szabad beszélned róla. És először biztosan nem fogsz hinni a szemednek.

- Mi az? – vágott bele a szavamba.

- Sárkány.

- Mi? Sárkányok nem is léteznek, kicsim. Csak a filmekben. – magabiztos volt, hülyének nézett de nem érdekelt.

- Nem, akkor gyere be. – kinyitottam a szoba ajtaját és Sanyi szája tátva maradt amikor az ágyon pihenő gyöngyház színű sárkányomat meglátta.

- Ez nem lehet valóságos… - mondta miközben lassan lépett előre Alhana elé.

~ De igen is valóságos, Sándor. Nagyon sokat hallottam rólad. – a sárkányom felállt az ágyon, és lemászott a földre, közben méregette a barátomat. Sanyi rémülten hátrált, belém ütközött, zavartan rám nézett.

- Ez csak egy trükk ugye?

- Nem, ez nem trükk.

- Honnan van?

- Emlékszel, mikor meséltem az osztálykirándulásról? Ott találtam a barlangban a tojását, még el is vittük ékszerészhez, hogy megmondja mennyit ér.

- És mikor kelt ki?

- Pár hónapja.

~ Ne hagyjatok ki a beszélgetésből! – háborodott fel Alhana. Sanyi ugrott egy nagyot. Megijedt a fejében levő hangtól.

- Beszélgess vele nyugodtan. Kedves, aranyos és mindig meghallgat. – mondtam a páromnak bátorítóan. – Nem fog bántani, szelíd.

- Félek.

- Nézd, itt vagyok mellette. – Megvakargattam Alhana nyakát, ő zümmögött majd Sanyira nézett.

~ Nem foglak bántani megígérem. – Kedvesem, végre rávette magát végre, hogy közelebb jöjjön. Óvatosan leült az ágyra, de koránt sem nyugodtan. Mereven ült, és közben megpróbált minél messzebb kerülni Alhanától. A sárkányom nem félt, közelebb ment, és az ölébe hajtotta a fejét.

~ Alhana vagyok… - sokat beszélgettek végre Sanyi is, elengedte magát. Sokat kérdezett, felbátorodott. Megbeszélték azt is, hogy másnap kimegyünk a patakhoz repülni.

   Reggel mind a hárman korán keltünk, gyorsan megreggeliztünk, és indultunk is. Alhana a szokásos úton jött le a kertbe, az ablakból. Bár még mindig egy kicsit félve, de azért lesuhant mellénk, és elindultunk a rétre. A párom jó mélyeket szippantott a levegőből, hogy kitisztítsa a tüdejét, közben beszélgettünk, Alhana pedig jött mellettünk és együtt nevetgéltünk. Mikor kiértünk a tisztásra, már annyira meleg volt az idő, hogy Sanyival ketten leheveredtünk az árnyékba, a sárkányom pedig repkedett egy jót. Simán ment neki a felszállás és a leszállás is, bár még néha bizonytalan volt, jól átgondolta a tegnapi napot, a repülést, mindent. Közben Sándor is kérdezgetett.

- Kicsim, jó, hogy nem adtad oda az ékszerésznek. – mondta, közben megbökött oldalról. – Vajon mekkorára fog nőni? El fog majd bírni? Vajon bevisz majd a suliba? – kérdezte, közben jót nevetett.

- Fogalmam sincs még, de nem hinném, hogy velem marad Pesten. Nagyon feltűnő lenne.

- Akkor marad itt? – kérdezte döbbenten. – De kicsim, én azt hittem, hogy majd ő is ott fog élni veled.

- Nem hinném. Sajnos előbb utóbb rájönnének, és Pesten sem vakok az emberek. – Alhana leszállt mellénk, befészkelte magát közénk és belehajtotta a fejét az ölembe.

~ Miről van szó? – kérdezte jókedvűen.

- Arról, hogy nem vihetlek fel többet Pestre. Sajnos kezdesz megnőni, és egyre feltűnőbb vagy. – Alhana komoran maga elé bámult, aztán elhúzódott tőlem. Ment vissza repülni. Mikor el akartam neki magyarázni mindent, egyszerűen képtelen voltam neki gondolatban mondani. Elzárta magát előlem. Nem tudtam vele gondolatba beszélgetni. Megsértődött.

- Irigyellek, szerelmem. – mondta a párom.

- Hát, neked macskád van, nekem pedig sárkányom. – jegyeztem meg. – Egyébként én is nagyon irigyeltelek a makkád miatt, de beletörődtem, és utána jobb lett. – sokat, nagyon sokat beszélgettünk a barátommal, közben Alhana is sokat repült, egyre jobban ment neki, és már azt is meg tudta csinálni, hogy nekifutás nélkül, elrugaszkodással szállt fel az égbe.

   Későre járt már az idő, visszaindultunk. Sanyival felmentünk az emeletre, kinyitottuk az ablakot, és Alhana pedig berepült, az ágy tövében aludt, átengedte a helyét Sándornak. Igaz, még mindig haragudott rám, hogy itt hagyom, de azért már lehetett vele beszélni. Hajnalban felébresztett.

~ Dóri, Dóri… - mondta. Riadtan felébredtem. Alhana az ágyam mellett állt, a válla majdnem akkora volt, mint én ülve, kicsit megijedtem tőle.

~ Mit szeretnél? – kérdeztem.

~ Ne haragudj, hogy olyan voltam délután, csak nagyon rosszul esik, hogy itt akarsz hagyni. Nem akarlak elveszíteni.

~ Jaj, Kincsem, ugyan már, tudod, hogy nem tudnálak elhagyni. Mindig jönnék meglátogatni téged, minden hétvégén, és amikor csak a szabadidőm engedi. – mondtam, közben végig simítottam a hátát. Megpróbáltam megölelni, de csak a mellkasát sikerült átkarolni.

~ De én azt hittem, hogy itt hagysz örökre, és nem foglak látni soha többé. – mondta ijedten.

~ Szó sincs erről. Mindig meg foglak látogatni. Nagyon sokat jelentesz nekem, és soha nem hagynálak el, Kincsem. – mondtam nyugtatóan. Némi csend után Alhana elképesztő éhséget sugározott belém. Leosontunk az emeletről, a sárkány karmai kopogtak a csempén és a linóleumon.

~ Halkabban, mert anyukám és apukám fel fognak ébredni. – Alhana megpróbálta a lehető legóvatosabban letenni a lábát, de állandóan kopogott. Végére nem törődtem vele. Kivettem a hűtőből pár szál kolbászt, némi csirkehúst és tojást. Felvertem a tojást, odaadtam Alhanának, jó ízűen megette, aztán a kolbászt adtam neki oda, lecsapott rá, aztán pedig a csirkehúst.

~ Jól laktál? – kérdeztem.

~ Igen, köszönöm szépen. – Visszamentünk aludni, de nem bírtam ellenállni a csábításnak, úgyhogy a sárkányom mellé feküdtem, aki betakart hófehér szárnyával és összecsavarodott körülöttem, hogy megvédhessen mindentől. Én átkaroltam a nyakát, és a fejéhez bújtam. Éreztem hogy lélegzik, hallottam ahogy dobog a szíve. Így aludtunk el.

   Másnap reggel anyukám lépteit hallottam, ahogy felkel, és elindul fel a lépcsőn. Nem a saját hallásom volt, hanem Alhanáé. Nagyon megijedtem. Nem tudtam elrejteni a sárkányt és az ablakon sem tudott kirepülni, mert apukám dolgozott a kertben, biztosan észre vette volna. Nem tudtam mit tenni, már vártam a nagy leleplezést. Akkor Alhana az ajtó mögötti falnak simult, becsukta a szemét és a pikkelyei egészen mást színt vettek fel. Olyan színű lett mint a tapéta. Csíkos. Viszont a nagy testével nem tudott mit tenni. Anyukám már éppen nyitotta az ajtót.

- Jó reggelt, szerelmesek. – mondta jó kedvűen. – Már vár lent a reggeli. – Sándor még ki sem nyitotta a szemét, azt sem tudtam hogy hol van. A szívem a torkomban dobogott, rosszul lettem a gondolattól, hogy mi lesz, ha anyu észre veszi Alhanát.

- Jól van anya, megyünk, csak még felkeltem Sanyit.

- Jól van, siessetek, mert kihűl. – azzal visszament a konyhába. Végre megkönnyebbültem, a sárkányom pedig visszaöltötte a régi hófehér színét.

~ Nem is tudtam, hogy te erre is képes vagy. – mondtam jókedvűen.

~ Én sem. – észre vettem valamit a hangjában. Sokkal mélyebb és teltebb lett. Hülyeségnek gondoltam, hogy mutál, de eddig valóban egy kisfiú hangja szólt hozzám, most viszont egészen elkezdett férfiasodni a hangja.

~ Ezt eddig is meg tudtad csinálni?

~ Igen, de csak akkor, mikor izgatott voltam. Ez történt veled is, amikor örültem, hogy repülök. – vallotta be.

~ Délután meg kell néznem valamit, vagyis ki kell, hogy próbálj valamit.

~ Jól van, megnézhetjük. Egyébként mit szeretnél megnézni?

~ Hogy tudsz-e tüzet lehelni, ezek után...

~ Tudok azt is? – kérdezte meglepődve.

~ Én úgy tudom, hogy tudsz, legalábbis amilyen sárkányokat eddig láttam, filmekben, vagy olvastam róluk, azok mind tudtak tüzet fújni. Kíváncsi vagyok rá, hogy te is tudsz-e.

~ Hát, jó… megnézhetjük.

~ Nem is próbáltad még? – kérdeztem meglepődve.

~ Nem, nem gondoltam volna, hogy ezt is lehet. Bár nem hinném, hogy sok valóságalapja van a filmeknek és a könyveknek, amiket te olvastál…

~ Ezt meg, hogy érted?

~ Talán minden film és könyv téved velem kapcsolatban. – mondta, közben letelepedett a szoba sarkába és a fejét a mancsaira hajtotta.

~ Lehet, de nem hinném, hogy akkora nagyot téved.

~ Majd meglátjuk. – mondta. ~ Menj le reggelizni, meg ébreszd fel a barátodat. – mondta ridegen. Kicsit furcsán éreztem magamat miatta. Mintha parancs lett volna. Úgy érezte, hogy minden könyv és film hazugság. Lehet hogy igaza van, de az is lehet hogy nem. Gyorsan felkeltettem Sándor, megreggeliztünk, aztán sajnos el kellett mennie haza. Tovább folytattam Alhana megismerését. Kimentünk ismét a patakhoz, és ott repült. Valóban egyre jobban ment neki. Most már trükköket csinált a levegőben, nagyon látványos volt. Utána leszállt elém és azt kérdezte.

~ Mit is szerettél volna délelőtt megnézni? – kérdezte, közben nekem dörgölte magát, amitől én hatalmasat nyögtem mert a kemény pikkelyei felhasították a bőrömet. ~ Bocsánat, nem akartam.

~ Semmi baj. – fogtam a karomat és bebugyoláltam a pulóverembe, hogy leálljon a vérzés. -

~ Azt akartam megnézni, hogy tudsz-e tüzet okádni.

~ És azt hogyan csináljam? – kérdezte bizonytalanul.

~Azt én sem tudom.

~ Talán lehelned kéne nem?

~ Lehet. – kinyitotta a száját, kivillantotta tűhegyes fogait és fújt egyet, ám nem jött ki semmi, csak jéghideg levegő. Bele is borzongtam.

~ Ha tüzet fújsz, akkor melegnek kéne lennie a leheletednek, de neked jéghideg. – mondtam neki.

~ Nem tudom miért van. Nem szeretem a tüzet.

~ Még nem is láttál tüzet te!

~ Akkor sem szeretem.

~ De még nem is láttál tüzet!

~ Akkor sem szeretem.

~ Ne ítélkezz olyan dolog felett, amit nem is ismersz! És ez nem ítélkezés, hanem idegesítés… mit akarsz ezzel elérni? Azt sem tudod mi az. Olyan, mintha nem kóstoltál volna még húst, és azt mondanád, hogy fúj. – nem szólt hozzám. Megforgatta a szemeit, és visszament repülni. Én meg közben fortyogtam magamban, hogy, hogy lehet ilyen értetlen és akaratos, ha egyszer még nem is látott életében tüzet. Apropó, jut eszembe. Mindig feljegyeztem, ha valami érdekes és új dolog történt Alhanával. Ugyan így tettem ma is. Feljegyeztem, hogy jéghideg a lehelete, és nagyon jól esett a melegbe. Írtam a noteszomba, és megpróbáltam lerajzolni a sárkányom fejét. Hát nem lett tökéletes munka, de utána megmutattam neki. Azt mondta, hogy egy kicsit nyomott, de azért tetszik neki. Estefelé kicsit hűvösebb lett, aminek mind a ketten örültünk. Felbátorodtam, és a lábamat mártogattam a patakba, Alhana pedig bele mászott. Nem süllyedt el. Csak a lábfejét fedte be teljesen a víz. Lustán befeküdt, eltorlaszolva a patak folyását, és lomhán nyalogatta, ízlelgette a vizet.

~ De jó lenne, ha én is így bele tudnék feküdni. Nincs kedvem ülni.

~ Gyere, feküdj a hátamra.

~ Nem leszek túl nehéz? – kérdeztem bizonytalanul.

~ Az utóbbi időben, nagyon sokat erősödtem, el foglak bírni. Meg már nem vagyok olyan pici, mint amilyen voltam.

~ Igazad van. De szólj, ha nagyon nehéz vagyok.

~ Oké. – beleléptem a patakba, addig ő nyugton maradt, és a hátán lévő egyik tüskébe kapaszkodva, felhúztam magamat a hátára. Jobban mondva a nyaka tövébe, mert ott nem volt egyedül tüske. Odaültem és olyan érzésem volt, mintha azt a kis helyet a nyakán pont erre találták volna ki. ~ Na, milyen odafent? – kérdezte jó kedvűen.

~ Nagyon jó! Nagyon tetszik. – felemelte a fejét, és megmozdult a lába is… maga alá húzta őket, és felállt. Nagyon megkapaszkodtam az előttem levő tüskébe.

~ Mit csinálsz? – kérdeztem ijedten .

~ Megnézem, hogy tudunk-e együtt is repülni. – felállt, és elindult. Kimászott a folyó medréből kicsit megrázta magát, kicsit úgy, hogy majdnem lerázott. Lomhán elindult a réten, fel, a legmagasabb dombra.

~ Nem gondolod, hogy ez még nem jó ötlet? – kérdeztem.

~ Nem, nagyon szeretném, ha te is annyira élveznéd a repülést mint én.

~ De lehet, hogy én még nem vagyok erre felkészülve. Sőt, biztos… - mondtam, ahogy a hátáról lenéztem, és magam elé tárult az egész dombság. ~ Elég nagy erő kell, hogy engem is felrepíts.

~ Nyugalom meg van az erőm hozzá. Szerinted, amikor 4 szarvast viszek a karmaimban, akkor nincs meg hozzá az erőm?

~ De, de akkor is… nem biztos, hogy ez jó ötlet. – felért a domb tetejére sokkal de sokkal magasabb volt a domb, mint amire emlékeztem.

~ Nyugi, nagyon jó lesz.

~ Én nem szeretnék még repülni… - mondtam bizonytalanul. Alhana prüszkölt egyet, ami nevetés akart lenni.

 ~ Pedig, ez nagyon jó móka, majd meglátod! – mondta, és már el is rugaszkodott. Csapott egyet a szárnyával, de nem úgy emelkedtünk, mint ahogy megszokta. Egy kicsit megijedt, mikor nehezebben emelkedett. Én meg főleg megijedtem, mikor dőlöngélt össze vissza, a gyomrom is felkavarodott. ~ Talán igazad volt, még sem olyan jó ötlet, még a repülés. – mondta ijedten. Zuhanni kezdett a föld felé. Nem voltunk magasan, de éppen elég magas volt, hogy valami bajunk essen. Úgy döntöttem, hogy feláldozom magamat, és mikor már éppen becsapódtunk volna, leugrottam a hátáról. Az éles pikkelyei a hátamat is felhasították, véreztem minden honnan. Szerencsére nem érkeztem durván. Huppantam egyet. Alhana megpróbálta magát vissza irányítani a levegőbe, egyensúlyozta magát. Végre neki is sikerült biztonságba repülni magasabbra. Tett egy nagy ívet és leszállt mellettem. Ugyan úgy maradtam, ahogy lehuppantam és fogtam a hátamat. Annyira fájt, ahogy Alhana pikkelyei lehántották a bőrt róla, hogy szinte nem is tudtam mozogni. Az ember nem is gondolná, hogy amikor mozog, akkor milyen gyakran húzódik a bőr a hátán. Alhana leszállt mellém. Hozzám bújt, betakart a szárnyával.

~ Ne, haragudj, kicsim. Nem így akartam.

~ Nagyon féltem a hátadon. Nem kellett volna ennyire erőltetned!

~ Sajnálom. – mondta. Nem tudott többet mondani. Éreztem rajta, hogy tényleg sajnálja. És azt, is hogy nekem volt igazam. De nem mert többet mondani nekem.

~ Semmi baj, kincsem, csak máskor inkább tartsd tiszteletben a kívánságomat.

~Úgy lesz, sajnálom. – annyira bújt hozzám, rám tette a fejét, zümmögött… de nem segített, mert nagyon fájt a hátam. Sírni tudtam volna.

~Viszont így nincs erőm ahhoz, hogy haza menjek. Vinned kell.

~ Semmi gond, ülj fel.

~ Hogy fogok bemenni a házba? – kérdeztem.

~ Be tudsz menni, sietek.

~ Oké, de óvatosan… most még az is fáj, ha a karomat felemelem.

~ Jó. – ismét felmásztam Alhanára, viszont most már nyugodtabban, hogy nem szállunk fel. Nagy fájdalmak árán felmásztam a hátára a nyakához simultam. Ő elindult könnyed léptekkel. Repülni szeretett volna.

~ Nem vagyok nehéz? – kérdeztem.

~ Nem, csak a repüléshez kell még erősödnöm. – mondta kedvesen. Tudtam, hogy nem ő gyenge, hanem én voltam nehéz, de nagyon kedves volt tőle, hogy így tovább siklott rajtam. Viszont minden egyes lépésnél meghúzódott a hátam, és sikítani bírtam volna. Megpróbáltam nem koncentrálni rá. Inkább azon gondolkoztam, hogy mennyit nőtt Alhana. Három hónap alatt a válla egy magasságban volt a szememmel. Szépen megnyúlt a nyaka, és a kis tűszerű kinövések a fején tüskévé alakultak. Méghozzá elég szúrós tüskévé. A fejéről hiányoltam ugyan a szarvakat, de így sokkal barátságosabb volt. Azt is észre vettem, hogy a fején lévő tüskék a homlokánál kisebbek és szúrósabbak, hátul pedig hosszabbak, majdnem leértek a válláig. Azoknak csak  a vége szúrt. Olyan volt, mintha haja lenne. Nagyon jól állt neki. Út közben azokat figyeltem. Minden egyel lépésénél ugrottak egyet és természetesen bele nyilalt a hátamba a fájdalom. Utána valami érdekes történt. Alhana egyre óvatosabban lépkedett, mintha neki is fájna a háta. Ő is összerázkódott, amikor én is.

~ Mit csinálsz? Miért rázkódsz?

~ Nekem is fáj. – mondta, és tényleg egyre óvatosabban lépkedett. Szerencsére nem vérzett a hátam, csak minimálisan, de a bőrt úgy vitte le Alhana oldala, hogy pont nem tudtam semmi se csinálni. Az ember nem is gondolná, hogy milyen összeköttetésben van a háta a mindenével. Kiértünk az erdőből.

~ Most mit csináljak? – kérdezte. ~ Meg fognak látni.

~ Akkor menj gyorsan.

~Akkor is meglátnak.

~ Akkor majd leszállok, és hazamegyek, te meg visszamész a patakhoz és ott töltöd az éjszakádat. – kicsit rosszul esett neki, de felfogta. Lerakott és már repült is vissza a patakhoz.

~ Csak azt tudnám, hogy, hogyan fogom megmagyarázni anyuéknak a hátamat. Benyitottam a kapun, a lehető leghalkabban. Apukám kint locsolt a kertben. Próbáltam úgy tenni, mintha semmi baj nem lenne. De biztosan elárulták az arcomon a fintorok, hogy nincs valami rendben. Apukám szerencsére csak köszönt, nem kérdezgetett. Ez volt a könnyebbik része a dolognak. Na de anyukám. Kénytelen leszek neki bevallani, hogy mi történt. Ezt már nem tudom rejtegetni.

- Szia, Dóri! – mondta jókedvűen. – Mi történt veled, miért vagy így begörnyedve?

- Szia, Anya, beszélnem kell veled valami fontos dologról.

- Mi lenne az?

~ Alhana, megmondom anyunak, hogy vagy nekem, talán meg fogja érteni.

~Biztos hogy ezt akarod? – kérdezte.

~ Igen teljesen.

- Gyere ülj le, le kell ülnöd hozzá. Csak arra kérlek, hogy apunak még nem szólj róla.

- Úristen hányast hoztál haza? – kérdezte rémülten.

- Sehányast, ez most nem olyan. Figyelj kérlek, mert nagyon fontos dolog.

- Mi lenne az? – kérdezte még rémültebben.

- Emlékszel arra a kőre amit mutattam neked, mikor hazajöttem az osztálykirándulásról?

- Igen.

- Az nem kő volt, hanem tojás.

- Miféle tojás? Nem tudom elképzelni, mert még meg is fogtam. Az csak egy kő volt.

- Hidd el anyu, én is azt hittem, hogy egy szépen lecsiszolt kő, de nem az volt.

- Hát micsoda? – kérdezte.

- Pár hónapja kikelt, és azóta nagyon sokat nőtt.

- Madár?

- Nem, anyu, most próbálom megfogalmazni. Az egy sárkány volt. – kimondtam… végre. Anyukám egy ideig csak nézett maga elé, utána pedig hahotázni kezdett, de olyan jó ízűen, hogy még sosem láttam ennyire jót nevetni. – Anyukám, sajnos az az igazság, hogy nevethetsz rajta, de tényleg egy sárkány volt.

- Jaj, kislányom, nem gondolod, hogy már régen kinőttél ezekből a dolgokból?

- Én is azt hittem, de úgy látszik, hogy nem.

- Menjél fel aludni, biztos fáradt vagy.

- Nem, anya, igazat mondok. Be is mutatom neked, ha szeretnéd. – mondtam, de rossz ötlet volt.

- Igen, mutasd be nekem kérlek. Hol van? Fent a szobádba? Vagy talán itt van valahol? – kérdezte gúnyosan.

- Nem, bent van az erdőben. Menjünk el sétálni, és akkor bemutatom neked.

- Ha ez csak egy rossz vicc, akkor nagyon mérges leszek. – mondta.

- Nem vicc, tényleg kint van az erdőben. Csak öltözz fel, mert már kezd lehűlni az idő. – anyukám felvette a pulcsiját és elindult kifelé. Szólt apukámnak, hogy elmegyünk, nemsokára jövünk, aztán elindultunk.

~ Alhana, gyere, mert mindjárt megismered anyukámat.

~ Ott vagyok, egy pillanat múlva. Hol találkozunk?

~Bent az erdőben – mondtam neki.

- Mennyit kell még menni?

- Be