Darnassusban békés-csendes éjszaka honolt, mint mindig. A Hold Templomában még mindig égtek a mécsesek, teljes pompába emelve az épületet. A csendet azonban mégis megzavarta egy elf nyögése.

A templom egyik eldugott sarkában két elf kuporgott. Az egyik nagy hasát fogta, a másik pedig vizet hozott és meleg törölközőket.

- Hatalmas papnő, még egy utolsó nyomást! – kérte a bába. A vajúdó elf arca eltorzult a fájdalomtól. Felüvöltött, majd az artikulálatlan kiáltásokból végül meg lehetett érteni mit mondd.

- Eleune! Segíts elviselni a fájdalmat, adj nekem erőt! – a nő elnémult, a csendet melyet maguk mögött hagytak, gyermeksírás törte meg.

- Kislány lett! Tyrande! Gratulálok! – örvendezett a bába, a papnő kifújta magát, majd a kimerültségtől súlyos fejét lehajtotta a sebtében odakészített párnára.

- Hadd fogjam meg! – a bába a kezébe adta az apró elf babát. A nő magához szorította és sóhajtott egy mélyet. A kisbaba bőre finom zöld színben játszott, pont mint az apjáé, anyjától viszont finom vonásait és haja sötétkékjét örökölte. – Milyen gyönyörű vagy! – majd megcirógatta a baba pici orrát.

- Tyrande, mi lesz a kislány neve? – a nő büszkén végignézett magzatán, majd némi gondolkodás után… - Elindella lesz a neve.

- Ez igazán szép név. – a bába visszavette a csecsemőt, majd apró ruhácskát adott rá és édesanyja mellé fektette. – Tyrande, kérlek engedj meg egy kérdést hűséges követődnek. – a nő félve bár, de elhatározta hogy akkor is megkérdezi.

- Csak tessék. – a papnő annyira elfeledkezett mindenről, csak a babáját látta. A pici fejét simogatta, és finoman ölelte. Önfeledt boldogságba merült.

- Mégis, ki a gyermek apja? – Tyrande gyomra összezsugorodott, torkában pedig gombóc kezdett kialakulni. Úgy döntött, hogy nem titkolja a bába előtt a dolgokat. Mióta teherbe esett, azóta titkolózik, és azóta imádkozik vadul Eleune-hoz, hogy megbocsájtsa bűnét.

- Nézd Tarinda, tudom, hogy benned feltétel nélkül megbízhatom, ezért elmondom az igazságot, de nem szeretném, hogy bárki más tudjon róla. A gyermek törvénytelenül született. – a két nő között vészes csönd és feszültség lebegett.

- De, mégis ki volt az? – tette fel ismét a kérdést a bába. A papnő pirulva elfordult a babájától és fojtott, halk hangon válaszolt.

- Fandral.

- Fandral Staghelm? Az Arch Druid? – Tarinda álla a térdéig esett, szeme pedig csészeallj nagyságúra tágult. – De hát hogyan? Hiszen te magad adtad össze Maestrával. És már azóta meg is született a kis Laire.

- Tudom! Sajnálom, de éppen ezért lemondok a gyermekről. – a papnő, mintha mi sem történt volna, felült az ágyról, még egy utolsó pillantást vetett a gyermekre, majd lesétált a galériáról és azonnal bigott imádkozásba kezdett Eleune szobránál, többé mit sem törődve a picivel.

- De hát Tyrande! Mit csináljak a gyermekkel? – rohant a nő utána a bába. Kétségbeesett hangon szinte pityeregve kérdezte.

- Neveld fel! De nem tudhatja, hogy én vagyok az anyja és azt sem tudhatja, hogy ki az apja. – válaszolt jegesen a papnő.

- De… én csak a szülésbe segítek, még soha nem volt gyermekem. Nem tudom mi a szerepe egy anyának!

- Épp itt az ideje, és kérlek vidd magaddal Elindellát is. Neki szüksége van szeretetre, sajnos ezt tőlem nem kaphatja meg… egyelőre. Egy nap majd mindent elmondok neki, de egyelőre még titkolni kell előtte.

- Igenis. – válaszolt kurtán Tarinda. Meghajtotta a fejét, majd elvitte a gyermeket.

Tyrande sorban egyesével elfújta a gyertyákat és mécseseket a templomban, majd a whispektől megvilágított szökőkúthoz tért vissza.

- Bocsáss meg. Nem lett volna szabad engednem a csábításnak! Büntess, ahogy csak tudsz Eleune! Többé nem leszek engedetlen, csak téged követlek.

Az elkövetkező években Elindella úgy élt, mint a normális elfek. Ő nem mehetett játszani a másik gyermekkel Laire-el. Fontos dolga volt. Mióta megtanult járni, dolgozott. Soha egyetlen szabad percet sem kapott Tarindától mert mindig sok volt a dolguk. Ha éppen lehetett volna egy kis szabadidejük, mindig Laire-hez kellett sietni, ugyanis édesanyja úgy féltette mindentől, hogy egy egyszerű kis véraláfutásnál is rögtön a bábát hívta. Nem is csoda. Minden elf féltette gyermekét, ritkán adatott meg egy párnak, hogy gyermekük születhessen. Valakinek persze elég volt egy alkalom is hozzá. Tyrande papnő is ebben bízott, hogy úgy sem fogan meg benne a magzat. Elindella bőre sötétebb árnyalatban játszott, haja mindig kócosan lobogott, testét hegek és sebek díszítették, szemei karikásan várták mikor csukódhatnak le újra. Szinte mindig fáradt volt és szétszórt. Tirande cseppnyi pihenést sem adott neki és az ételről is gyakran elfeledkezett. Sajnos nem éltek túl jól. Evésre csak két naponta jutott, mert ők is a templomnak adott adományokból éltek. Minden amit a magukénak mondhattak, egyetlen könyv volt. A ház is amiben éltek, minden a templom tulajdona volt.

- Gyere már Elin! Ne maradj le! Sietni kell, mert Maestra megint nem tudja mit csináljon. – hosszú séta volt a nő házáig. Darnassus másik felén éltek. Elindella roskadozva vitte a sok bájitalt, mindenre felkészültek, amire csak lehetett. Tarindánál pedig a törölközők a könyv volt, ami alapján tájékozódhatott a betegségekről. Kelletlenül battyogtak végig az utcákon, az éppen házukat csinosító vagy a ház előtt lévő kis kertet gondozó elfek mind megvetéssel bámultak rájuk. Ugyanis, tudták, hogy Tarinda nem Elindella édesanyja, és a kislányra mindenki megvetve bámult, nem tudták honnan jött.

Végre odaértek Maesta és Fandral házához. Egész Darnassusban a legnagyobb és legelőkelőbb házhoz. Könnyű dolguk volt, mert Fandral énekelte ki a házat a Világfa törzséből. A Druidokra mindig jobban hallgattak a növények, mint az összes más elfre. A két elf belépett a házba és egyből rohant oda hozzájuk Maestra.

- Jajj de jó, hogy ideértetek, nem tudom mi lehet Laire-el. Furcsa hangokat ad ki és nem tudja abbahagyni. – a mondat közben kínosan ügyelt rá, nehogy hozzáérjen egyik elfhez sem. Mind a ketten elég koszos és rongyos ruhát hordtak. Maestra betessékelte Tarindát és Elindellát a lánya szobájába. Tarinda bosszúsan nézett vissza Maestrára, szemmel láthatólag nem kedvelte egymást a két nő.

- Ugyan már, hiszen csak csuklik! Ezért kellett idehívni minket? Azt hittük komoly baj van.

- De hát… nem tudtam mit csinál. Mi az a csuklás? – soha nem hallottam még róla.

- Összehúzódik a rekeszizma! Egy kis víz és rendben is lesz. – a két nő kivonult a konyhába. Onnan ugyan kiszűrődött, hogy miről beszélnek, de Elindellát nem érdekelte. Ő csak bámulta Laire szobáját. A szoba üde liláskékes színben játszott, megannyi játékkal és bútorral. A kislány nem is vette észre, hogy tátott szájjal nézi a szobát.

- Mit bámulsz? – kérdezte csípősen Laire. Majd kimászott a hatalmas ágyából és a másik elfhez sétált. Elindella egyből hátrált, és nekiütközött egy faládának. Megijedt és elejtette a sok bájitalt tartalmazó tálcát. – De ügyetlen vagy! És hogy nézel ki! Menj ki a szobámból! Koszos lesz minden! – Laire végignézett Elindellán. Megakadt a szeme a sovány, törékeny alkaton, és a beesett, karikás szemeken, közben csuklott kettőt.

- Azonnal kimegyek, bocsánat! – gyorsan meghajolt Elindella, majd összeszedte az üvegcsék darabjait, és ruhájával felitatta a kiömlött italokat. Kihátrált a szobából, és a konyhában várta meg Tarindát, aki még mindig Maestrával vitatkozott.

- Nem kell ám minden levélrezzenésre elhívni minket! Az a dolgod, hogy beletanulj ezekbe a dolgokba! Állandóan hozzád kell jönni! Van jobb dolgunk is! – fakadt ki Tarinda. Közben a kislány a konyhában is körbenézett. Megakadt a szeme az étkezőasztalra tett gyümölcsös tálon. Tele volt almával, dinnyével (ami igen ritka csemegének számított Darnassusban), körtével, cseresznyével, csonthéjas gyümölcsökkel és a tál mellett ott volt egy nagy darab birsalmasajt. A kislány nem is emlékezett, mikor evett utoljára friss üde gyümölcsöket. A legutolsó alma amit evett félig rothadt. A gyümölcsös tál megbabonázta és lassan elindult az asztal felé. Alig érte fel, de mégis vett egy kisebb, nem túl szép almát. Nézegette, megszagolta és lassan, nagyon lassan a szája felé közelített vele, de abban a pillanatban kirohant Laire, és ahogy meglátta, mire készül a kis Elindella, kikapta a kezéből azt a kis szerencsétlen almát, és jó nagyot harapott belé.

- Köszönöm szépen! – mondta gúnyosan teli szájjal. A kislány pár harapás után eldobta az almát, és Elindella folyó nyállal meredt az eldobott fél almára. Semmi nem tudta megzavarni közben. Már éppen indult volna az eldobott gyümölcsért, mikor Tarinda intett neki, hogy mennek. Azt is csak azért látta meg, mert éppen az alma előtt állt. A kislány rajta is észrevette, hogy a gyümölcsöt méregeti. Ő még kevesebbet evett, mint ő, Elindella. Kiviharzottak a bejáraton, és visszaindultak a házukba. Útközben már Tarindát is zavarta a kislány korgó gyomra. Alig távolodtak el Maestra házától, szembe jött velük egy árus. Mind a ketten csorgó nyállal néztek a gyümölcsökre, majd Tarinda elővette szerény kis erszényét, melyben alig csörgött pár bronz pénzecske. Megállította a nőt.

- Mit parancsolnak? – kérdezte némi kétséggel a hangjában. Félt, hogy nem fogják tudni kifizetni az ételt. Tarinda is ezért aggódott, de aztán kinyögte mit szeretne.

- Két almát szeretnék. – az árus odanyújtotta neki a kért árut, Tarinda pedig nehéz szívvel odaadta neki utolsó bronzait is, majd Elindellához fordult, és odaadta neki a nagyobb gyümölcsöt. A kislány boldogan harapott bele a lédús ételbe. Olyan mohón falta, hogy nem is vette észre, hogy egy hatalmas éjmacskán közeledik az Arch Druid, Fandral Staghelm. Tarinda sem volt ilyen figyelmes, mert ő már nem is emlékezett, mikor evett utoljára. Az éjmacska sebesen közeledett, de Elindella még mindig nem vette észre. Éppen a harmadik harapásnál tartott, mikor a hátas meglökte a kezét és kirepült belőle a gyümölcs, egyenesen egy sáros pocsolyába. A kislány arcán apró könnyek gurultak le, és lassan elkezdett sírni is. Tarinda megszánta szegényt és átengedte inkább saját almáját, aminek a kis elf annyira örült, majd kiugrott a bőréből. Tarinda viszont Fandral után sietett. Alig érte utol az éjmacskát. Majd megfogta a férfi vállvértjét és akkorát rántott rajta, hogy az majdnem leesett a hátasról.

- Mit képzelsz magadról, bába? – kérdezte megvető hangon Fandral. – Semmire kellő ingyenélő!

- És te mit képzelsz magadról, hogy a szegény gyermek kezéből kiverted az ételt, amit már annyira várt?

- Ugyan már, hiszen minden héten adakozunk a templomnak! Nem élhettek olyan rosszul ha a mi ételeinket eszitek! – nevetgélt a férfi.

- Mi azokat az ételeket esszük, amiket ti kidobtok. Az összes rohadó, kukacos, félig megevett gyümölcseiteket! Ne gondold, hogy annyira élvezzük a dolgot.

- Hát igen, azért 300 éves létedre lehet hogy keresned kellett volna valakit aki eltart téged meg azt a kis „ártatlant”. – Fandral most vetette el a sulykot. Ő is tudta, hogy a bábára igenis szükség van. Senki sem ért a gyerekekhez az egész városban. És azt is pontosan tudta, hogy nem kellett volna megemlítenie Elindellát. Már éppen bocsánatot akart kérni, mikor egy suhintást hallott és erős fájdalmat érzett az arcán.  – Te kis… hogy merészelsz kezet emelni az Arch Druid Fandral Staghelmre! Ezt most megkeserülöd, átkozott bába! – ő is felemelte a kezét majd akkora pofont adott a nőnek, hogy az elvesztette egyensúlyát és összeesett éppen a férfi háza előtt. Elindella meghallotta a veszekedést, és odasietett Tarindához. Ő éppen próbálta összeszedni magát, de mivel legyengült szervezetének már ez is túl sok volt, Elindellára támaszkodva próbált felkelni. Fandral berobogott a házba, majd felvette az asztalról a gyümölcsös kosarat és a nő felé hajította tartalmát és ha ez még nem volt elég megalázó, belenyúlt pénztől súlyos erszényébe, majd egy marék bronz érmét dobott a két elfre.

- Tessék! Csak hogy ne mondhass, hogy nem élsz jól! – azzal becsapta maga mögött az ajtót, csak úgy remegett bele az egész ház is. Tarinda könnyeivel küszködve állt fel végre a földről. Arca ragadt a gyümölcshústól, ruhája koszosabb lett, mint valaha, ráadásul még el kellett tűrnie az ablakban nevetgélő Laire-t is, aki éppen rájuk mutogatott. Aztán megjelent Fandral önelégült arca is az ablakban. Tarinda felkarolta a síró Elindellát, felkapta a könyvét és néhányat az épen maradt bájitalos fiolákból, majd hazasietett. Annyira megalázta most Fandral, hogy végig a földet bámulta szégyenében. Nem is egyszer ütközött neki a bámészkodó lakóknak, akik persze nem mertek közbeavatkozni, mert ők is féltek Fandral haragjától.

Amit hazaértek, Elindellát letette, a fiolákat ledobálta és a könyvet is bevágta a sarokba. Leroskadt az ágyába és keservesen sírni kezdett. Elindella is odament hozzá, majd átölelte a nőt. Az elf könny áztatta arca a kislány felé fordult.

- Jajj, mi lesz velem, ha elmész… Senki se lesz aki megölelne. – mondta remegő hangjával a kislánynak.

- Miért, hova mennék? – Elindella is küszködött a könnyeivel.

- Nemsokára megkezdődnek a kiképzések. Akkor elmész, és soha nem is látogatsz meg utána.

- Ugyan, anya, miért mondod ezt? Meg foglak látogatni. – Tarinda magához húzta a kislányt és zokogott a vállán, majd nagy levegőt vett, kifújta és mosolygást erőltetett az arcára.

- Reméltem is! Na, vedd le a ruhádat, kimosom gyorsan. – mondta. – Addig vegyél magadra valami másik ruhát. – Elindella úgy tett, ahogy a bába mondta neki, majd benézett a rozoga ruhásszekrénybe. Ott nem talált mást, csak egy szakadt, szúrós vászonruhát. Magára kapta és szinte azonnal viszketni kezdett. Amíg Tarinda a mosással foglalkozott, a kislány lefeküdt az ágyra és gondolkozni kezdett a történteken. Szörnyen megalázta őket Fandral, és hogyan értette, hogy elkezdődik a kiképzése? Felkelt gyorsan az ágyból, és kiment a kertbe, ahol Tarinda kimosta a ruhákat.

- Figyelj csak… milyen kiképzések kezdődnek meg? Azt hittem, hogy itt maradok neked segíteni.

- Neem. Még ma el kell hogy vigyelek a főpapnőhöz, ő majd megmondja, hogy milyen kaszba fogsz tartozni. Amint megszáradnak a ruhák, megyünk is. Előtte viszont meg kell fürödj, és fésülködj is meg! – utasította a lányt Tarinda. Elindella bement a házba és egy koszos, vízbeáztatott ronggyal elkezdte az arcát dörgölni. Azonnal világosabb lett a bőrszíne. Már nem mocsár zöld arca volt, hanem sápadt zöld. Tudta, hogy azért ilyen sápadt, mert nem jutott elég élelemhez. Mikor végigtörölte magát, elővett egy törött fogú fésűt és bontogatni kezdte csomós haját. Mire végzett a fésűn és a padlón is marék szám álltak a mélyzöld hajszálak. Visszament a kertbe, majd levette a szárítóról a ruháját. Óvatosan meghúzkodta Tarinda ujját majd így szólt.

- Készen vagyok, indulhatunk! – jelentette ki, ám amikor a nő megfordult, még mindig könnyes volt a szeme.

- Jól van! Mától egy teljesen új élet fog várni rád! Sok mindent fogsz megtanulni. A papnő, nem fog veled kesztyűs kézzel bánni, ha papnak választ, ezt tudnod kell. Kemény életed lesz.

- Készen vagyok! Induljunk! – Elindella testét olyan izgalom járta át, mint még soha. Nem tudta, hogy mire számítson. A két elf Darnassus utcáin átkelve elérték a Hold Templomát. A bejárat előtt az őrök megállították őket.

- Kit kerestek?

- Tyrande Főpapnő vendégei vagyunk. – válaszolta Tarinda.

- A papnőre várni kell egy keveset, nemsokára megérkezik. Megkért, hogy engedjelek be titeket. – éppen elindultak volna be, mikor az őr utánuk szólt.

- A gyermek lehetőleg maradjon az alsó szinten.

- Igenis. – ahogy beléptek a templomba, Tarinda megfogta Elin vállát és így szólt. – Kérlek, ne csinálj butaságot amíg itt vagyunk, és ne nyúlj semmihez. Ha a papnő ideér, azt teszed, amit ő mond neked, és csak akkor szólsz, hogy ha ő azt mondja. Megértetted?

- Igen… de miért kell ennyire.. – be sem tudta fejezni a kérdést Tarinda már adta is a választ.

- Azért, mert a papnő igen nagy tekintéllyel rendelkezik. És nem méltó, hogy csak úgy megszólítsd. Őt maga Elune istennő választotta ki a saját kezével. – Elindella csak hallgatott. – Most fel kell mennem a felső szintre, beszédem van az itteni önkéntesekkel. Azzal sarkon fordult, és eltűnt a csigalépcső első fordulójában. Elindella körülnézett a templomban. Nem volt még itt olyan sokat, de ami a legjobban megtetszett neki, az a templom közepén álló hatalmas női alakot formáló szökőkút volt. A szökőkút körül apró kis fény lények (whisp) keringtek, és mind megpróbált közelebb jutni a vízhez, ám soha nem sikerült nekik. Jelenleg egyetlen gyertya vagy mécses sem világított, így hát a whispek emelték fénybe az épület belsejét. Elindella is észrevette magán a lényekből kiáradó sápadtkék fényt, mely igen csak egészségtelen külsőt kölcsönzött neki. Már egy ideje lent várakozott, és el kezdett fájni a lába. A kislány közelebb ment a szökőkúthoz, elhelyezkedett a padkán, és játszani kezdett a vízzel. Sem Tarinda sem a főpapnő nem jött még, Elin egyre jobban unta magát. Felállt a kút széléről, majd körülnézett, jobban szemügyre vette a whispeket. Ennyit még soha nem látott egyszerre. Ám az egyik kis lény is felfigyelt rá. Közelebb úszott a levegőben, és a kislány orrára telepedett. A lányka elhesegette, de az minduntalan visszajött, és nem hagyta békén őt. Elindella felpattant, majd csapdosni kezdte a kis lényt, de egyszer sem találta el. Annyira belemerült a játékba, hogy észre sem vette, hogy egyre jobban közelít az értékes rúnaedényes polchoz. Éppen hogy csak a dereka ért hozzá a polchoz, le is esett róla a legdíszesebb edény. A kislánynak összeszorult a gyomra… Már nem is érdekelte a kis lény, csak hogy ne kapjon ki. Összetörte a papnő személyes holmiját. Gyorsan megpróbálta felszedni az edény maradványait, de bárhogy is fogta meg, az mindig új sebet ejtett a kezén. Pár percel később és a sokadik próbálkozás után a lányka keze tiszta vér volt, a könyökén csöpögött le és egyre csak a bejáratot fürkészte szemével… és bekövetkezett az, amitől a legjobban félt.  A kinti őrök mélyen meghajoltak, és belépett a templomban maga Tyrande főpapnő. Ruháján kékesen fénylettek a különboző varázskövek és fényes aurát vontak a teste köré. Arca szigorú volt, a kezében lévő kristály végű boton támaszkodott. Első pillantásra meglátta az ügyetlen kis elfet, kinek arcát most könnycseppek áztatták.

A papnő letérdelt elé, és kezébe fogta a kislány apró sebes kezeit.

- Semmi gond, úgy sem szerettem azt az edényt... A rúnamágus törpöktől kaptam, de én sem tudtam még megfogni sebesülés nélkül. - azzal mágiát gyűjtött és azzal emelte fel a törött tálat, majd porrá zúzta azt.

- Nahát! - csodálkozott Elindella. - Ezt hogy csináltad?

- Tudod, neked is hamarosan kasztot kell választanod! Én személyesen a pap kasztot ajánlanám neked, mert úgy látom, hogy abban lennél a legtehetségesebb.

- És ezt honnan tudod Papnő?

- Onnan, hogy törékeny alkatod van, tehát harcos nem lehetsz. Nem vagy elég fürge, ezért zsivány sem lehetsz. Nem ismered annyira a Világfa erdejeit, mint a vadászok, és Druida sem lehetsz, mert annak születni kell. És ahogyan már bizonyára tapasztaltad, a legutolsó Druida születésű Elf, Laire az.

- De a papoknak mi a dolguk végülis? - kérdezte a kislány elcsodálkozva.

- Nos, a papok dolga az általános felfogás szerint a gyógyítás. Ám mindenki elfeledkezett arról, hogy hány csatában vettünk részt mi is. Hányszor adtuk áldásunkat a harcosainkra, hányszor védelmeztük őket, hányszor gyógyítottuk be halálos sebeit. Ha megfelelő istenséget választasz a tanuláshoz, akkor akár egész hadseregeket tudsz meggyógyítani kisebb erőfeszítés nélkül. Azonban áttérhetsz a sötét varázslatokra is, amit nem ajánlanák. Erős átkokat tudsz az ellenfeleidre szórni, miktől nagy nehézségek árán tud majd csak megszabadulni. Ám, minden pap álma, hogy elérje Elune dicső fényét. Ilyenkor, olyan fényes aurát vonsz magad köré, melytől átmenetileg megvakul az ellenség, és szabadon gyógyíthatsz, illetve támadhatod őket.

- Nahát! Ez nem is hangzik olyan rosszul... - mondta bátortalanul a kislány. - Mikor kezdhetek?

- Akár most is Elindella. - felete a Papnő higgadtan és kezébe vette a kislány apró kiskezét. A kis Elf, melegséget érzett, majd erősen viszketni kezdett a tenyere, pont ott, ahol megvágta magát. Mikor vissza kapta kezét, csodálkozva konstatálta, hogy sebei begyógyultak hegek nélkül.

- Köszönöm szépen!

- Nos, nagyon szivesen. Meghálálhatod azzal, hogy például kijössz velem a templom kertjébe, és gyakorolsz velem egy keveset.

- Mit fogunk gyakorolni? - kérdezte izgatottan Elindella.

- Hát először is azt kell megtanulnod, hogy melyik szférából, és hogyan nyerheted a hatalmadat. Talán nem a legegyszerűbb istenségtől fogsz tanulni, ám bizton állíthatom neked, hogy az egyik leghasznosabb és legkegyesebb. - csak úgy itta magába Tirande szavait. Azonnal tanulni akart.