- Ne gyere közelebb Chris! – Neeba-nak nem volt ereje, lába remegett, és nem kellett hozzá sok, hogy összeessen.

- Ne hülyéskedj Neeba! Hogyan tudtál életben maradni? – kérdezte a vérfarkas elcsukló és ideges hangon. Közeledett a nő felé, de Sylvie visszafogta.

- Azt mondta, hogy ne érj hozzá! Szerintem nem kéne! – a falkavezér barátnője lenézően nézett Neeba-ra, aki mintha hátul is lenne szeme, látta.

- Semmi szükség, hogy álcázd magad Drattin! – szólt közbe a leopárd. Remegett a hangja, nem találta magát.

- Miről beszélsz Neeba? Nem emlékszel rám? Én vagyok az Sylvie, a legjobb barátnőd! – próbálta magát menteni, de nem jött össze. A leopárdkirálynő végig tudta, hogy ő az.

- Christopher a lány, aki melletted van, nem farkas! Nem a te falkádból való. – nyögte hörögve.

- Ugyan már Neeba! Ne szórakozz! Nem veszem be, hogy még ennél is jobban legyenek természetfeletti képességeid! – tiltakozott Christopher barátnője.

- Igen Neeba, nem kéne magadat tettetni! – szólt rá a falkavezér is. A leopárd, krákogó-fuldokló röhögésben tört ki. Összegörnyedt, úgy nevetett, hatalmas erőfeszítés volt ez, nagyon fájt neki minden egyes levegő vétel, és mozdulat. Aztán megfordult, és az arcán tisztán ki lehetett venni, hogy komolyan gondolja, amit mond. Haja ezüstösen csillogott, és a karja, ahol a tűt belényomták, befeketedett. Az ember azt várta, hogy, ami hólyag keletkezett, mindjárt szétpukkad, és a genny beteríti majd a kórtermet. Undorítóan nézett ki. Látszott, hogy a szervezete még nem bontotta le az ezüstöt, és nem is fogja egyhamar.

- Elegem van a játékból Drattin! Felülszólítalak testvérem! – egy kézmozdulatot tett Sylvie felé, és ő abban a pillanatban elkezdett kegyetlenül remegni, ugyanúgy, ahogyan Neeba, is. mind a ketten sikoltoztak, túlvilági hangon, és saját testükben tettek kárt. Drattin azért, hogy meg tudja tartani az alakját, Neeba pedig azért, hogy ne haljon bele ebbe a megerőltetésbe. Olyan gyenge volt, hogy állni is alig tudott, nem hogy trükközni az erejével. Christopher nem tudta, hogy mit tehetne, amikor tüzetesebben végignézte Syive-t, észrevette, hogy a bőre kezd sápadni, és haja a fekete árnyalatot kezdi felvenni. Szájában a fogak megnyúltak, és a kézfején hatalmas karmok éktelenkedtek. Drattin teljesen elvesztette az önuralmát, kezdett megszabadulni az emberi énjétől. Neeba is hasonlóan nézett ki, csak az ő bőre nem változott, még mindig ezüstös színben csillogott, de a foltjai elsötétültek, és a karján a tű okozta dudor kezdett csillapodni. A két leopárd alakot váltott. Drattin hangos csont-ropogások közepette vette fel teljes alakját, karmai a padlót támadták, a kő beszakadt a hatalmas fekete leopárd súlya alatt. Fenyegetően elindult Christopher felé, aki nem tudott semmit se tenni, mert a fenevad nem jött a hívására. Elmúlt telihold. Drattin gyorsan a falkavezér irányába ugrott, természetfeletti sebességgel ott termett, és már emelte is mancsát a támadásra, de hirtelen a farkas elé ugrott Neeba, ő is teljes alakban volt. Bundája fehér volt, fekete foltokkal, és vadul vicsorgott testvérére, hátán a szőr vigyázban állt és követte szemével a fekete leopárdot, aki csak a megfelelő pillanatra várt, hogy lecsaphasson mindkettőjükre. Fekete és fehér egymás ellen. Christopher volt a tét. Mind a hárman tudták. A két leopárd, irtó szerelmes volt, a falkavezérbe, csak ez számított. A farkas megpróbálta őket nyugtatni, elvenni tőlük az erejüket, de minél többször próbálkozott ezzel, annál dühösebbek, lettek, és annál jobban fújtak egymásra. Mind a ketten a földre lapultak, várva, hogy mikor bomlik meg a másik koncentráló képessége. Több mint háromnegyed óra várakozás után, Neeba a másodperc tört része alatt elpillantott Christopherre, ezt kihasználva, Drattin egyből támadott testvérére. Elkapta a nyakát, de Neeba gyorsan kiszabadította magát, és kirohant az épületből. A közeli bozótba sietett. Drattin Neeba után, Christopher pedig Drattin után. Megpróbálta megakadályozni, de a fekete leopárd kegyetlenül ellökte, beletört a lába is. Így bicegett utánuk. Az erdő belsejében újabb csontropogás hallatszott. Mind a ketten visszaváltoztak. Neeba bőre már nem volt annyira ezüstös színű, inkább holtsápadt. A farkas megbújt az egyik bokor tövében, hogy ne vegye észre őt a két testvér.

- Sosem szerettél! – kiáltotta Drattin. – Te voltál mindig apa kedvence! Ezért hagyta rád a primogén képességet is! Én is lehettem volna az, ami te, csak sajnos apa, nem ilyen lányt képzelt el magának, mint én. Mindig én voltam a rossz, akár mit is követtél el! Mindig rám fogtad, mert te voltál a minta gyerek.

- Ez nem igaz! Apa mind a kettőnket ugyanannyira szeretett, csak nem téged képzelt el a trónra! És nem vagy elég erős, hogy ki tudd állni a primogén képességek mellékhatásait! Ő tudta ezt, és már én is tudom, hogy jobb, hogy nem rád hagyta! – köröztek egymással szemben… mind a ketten a másik hibájára vártak. Egyelőre nem látszott volna, hogy egyikük is hibázni akar.

- Az nem számít, csak azt nem tudod felfogni, hogy mi mindentől fosztottál meg elsőszülött létemre!

- Mitől? – kérdezte Neeba szemrehányóan.

- A tróntól, apa szeretetétől, barátoktól, mert neked mindig azokkal kellett barátkozni, akikkel én is, és mindenkit el kellett tőlem venned! Christopherrel is én beszéltem először, és nagyon megtetszett, és amikor elmondtam ezt neked, egyből elkezdtél vele barátkozni! Elvetted az önuralmamat, mindent elvettél tőlem! És neked ez nem volt elég! Apát is megölted!

- Nem igaz! Az csak egy baleset volt. azt nem foghatod rám, mert nem én voltam benne a bűnös! – Christopher nagyon meglepődött. Sosem mondta el neki Neeba, hogy mi történt az apjával. Mindig azt mondogatta neki, hogy őt mennyire nem szereti az apja.

- De igaz! Apa is bizonyíthatná, ha nem ölted volna meg!

- Nem öltem meg! BALESET VOLT!!! – ordította torkaszakadtából Neeba. – Nem az én hibám volt. Azt hittem, egy idegen!

- Hogy hihetted, hogy idegen? Kilométerekről megérzed egy bogár szagát! Na ne mondd, hogy nem érezted! Nem is tudod, hogy mit kellett túlélnem mikor te kerültél a trónra! A katonák állandóan velem „játszadoztak”! Préda lettem! Én voltam mindenki játékszere!

- Nem igaz! Te választottad magadnak azt a sorsot!- visította Neeba

- Nem! Te kínáltad fel, rögtön az után, miután trónra kerültél! Azt mondtad, hogy vagy elhúzok a faluból, vagy beállok katonának! Kegyetlen vagy! Soha senkiért nem álltál ki! Egyedül Christopherért, de érte is csak azért, mert szerelemes vagyok belé! Nem tudod felfogni! Én soha nem bántanám azt a férfit, ha nem kényszerítenél rá!

- Én pedig sosem bántanálak téged, ha nem kényszerítenél rá! – Neeba már annyira dühös volt, hogy ismét alakot kezdett váltani… kézfején karmok nőttek…

- Christophert is csak azért vetted el tőlem, hogy engem idegesíts! Aztán mikor már meguntad, ráküldtél az erdőbe... Kénytelen voltam megtámadni, mert akkor megöltél volna. És akár mennyire is próbáltad megvédeni magadat a ketrece előtt, tudtam, hogy az egész csak azért van, mert már meguntad, és nem akarod, hogy én lehessek vele! – ordította Drattin Neeba képébe a szavakat.

- Valóban igazad van most az egyszer testvérem. Tényleg meguntam Christophert, és nem is akartam, hogy boldog legyél! Azon a harcon is csak azért hagytam magam, mert tudtam, hogy ha megsebesítesz erősen, akkor Christopher majd rajtam fog segíteni, és lám: így is lett! És tudod mit, elegem van! Igen én öltem meg apánkat, és nagyon jól esett, a vére még mindig itt él bennem! És igazad volt abban is, hogy mindent rád kentem! Teljesen igazad van! De nem kellett volna belém döfni az a tűt. Ha nem lettél volna ilyen kis bolond, talán életben hagynálak most!– látta be Neeba. Christopher a bokorban csak úgy hőkölt vissza. Nem tudta elképzelni hogy egy ilyen sunyi dögbe volt annyira szerelmes, aki még csak viszont sem szerette.

- Tudod Drattin, utállak! És akkor is utáltalak! És semmit sem változtat a tényen, az, hogy testvérek vagyunk, nem érdekel, de ha most téged megöllek, és egy kicsit megsebesítem magam, Christopher úgy is a szárnya alá vesz, és nem lesz már több ellenségem! Szánalmas vagy Drattin! Próbálsz jónak látszani, de nem megy!- leereszkedően mosolygott a lányra, az ő szeme, pedig már könnyes volt. Christopher nem mert beleavatkozni, megvárta a végét.

- Most pedig bocsáss meg Neeba! Kár hogy ezt nem előbb tettem meg! – azzal Drattin alakot váltott, és neki iramodott testvérének. Neeba ügyesen kivédte a támadást, és ő is alakot váltott. Ismét fekete a fehér ellen! Csattogtak az álkapcsok, morgás, visítás. Drattin felemelte a mancsát és egy hatalmas pofont adott Neeba-nak, aki erre köhögve-szörcsögve nevetni kezdett. És elindult a fekete leopárd felé. Lomha lépéseit, mintha Christophertől vette volna át. Drattin fürgén ugrándozott, de a végső csapás elől nem tudott kitérni. Neeba karmos mancsával leterítette a fekete leopárdot. Az egy ideig még mocorgott, aztán lenyugodott és szuszogott.

- Ég veled Testvérem! – morogta Neeba a fülébe. Christopher oda se tudott nézni. A fehér leopárd elkezdte széttrancsírozni az elhullott feketét, aki még egy utolsó vernyantást küldött az égiek felé, és utána nem moccant többet. Neeba lefejezte. Nem élheti túl, és nem kelhet fel többet. A leopárdkirálynő szaglászni kezdte a tetemet, megnyalogatta, megízlelte, aztán elkezdte enni elhullott testvére holttestét. Christopher végig a bokorban kuporgott, és a széljárás is neki kedvezett. Neeba nem szagolhatta ki. Az utolsó falatot is lenyelve, a leopárd a bokrok felé villantotta tengerkék szemeit, de semmit nem fedezett fel. Ellenőrizte hogy minden rendben van-e. Miután alaposan körbenézett, és nyugtázta, hogy semmi rendkívüli nincs, kieresztette karmait, és végighúzta a pofáján. Csurgott a vére de nem érdekelte. Aztán két lábra állt és a mellkasán is végigkarmolta magát. A hátát is, ahol csak elérte. Aztán egyenesen felszakította a bőrét, fájt neki, de csak nyöszörgést hallott Christopher. Aztán a bőr alatt beletépett a húsába is. A karjából kitépett egy darabot, megette. De nem tűnt fel neki, hogy egyetlen sebe sem gyógyul. Az ezüst miatt, többször nem gyógyulhatott a szervezete…

Hogy tetőzze a dolgokat, az arcához emelte a kezét, és mire elvette, a mancsában volt az egyik tengerkék szem. Azt is befalta…

Így, önmegtépázva elindult ki az erdőből. Christopherben fortyogott a düh. Itt azonnal meg tudná ölni a nőt! Kihasználta, és a családja felét is legyilkolta. Ez bosszút kívánt. Hamar fogta magát, és elindult vissza a falujába, de úgy, hogy Neeba még véletlen se szagolhassa ki. Az erdő szélén várta. Kis idő múlva a lány meg is érkezett… erősen sántított a lábára, és a saját karmolásainak fájdalmától alig tudott szabadulni… Christopher olyan ideges volt, hogy szeme beszűkült, farkasossá vált. Éppen, hogy csak nem váltott alakot. Neeba szeme felvillant, mikor meglátta.

- Jaj, Christopher!... a nő esetlenül odabicegett a farkashoz, és a nyakába csimpaszkodott, arra várva, hogy a férfi, majd elkapja őt. Már éppen beleesett volna a karjába, és elengedte magát, de a férfi szilárdan állt, és nem csinált semmit. Neeba a lába előtt fetrengett, a por belement a sebekbe, nagyot nyikkant, közben a férfira nézett kiscica-szemekkel. – Christopher mi a baj? Meghalok… – hörögte… a férfi még mindig szilárdan állt, nem nézett a lányra. Átlépte és tovább ment. A nő utána kapott, megpróbálta megfogni a nadrágját, de kicsúszott a kezéből, és ismét a porban landolt. Ismét belehasított a fájdalom. – Christopher mit csinálsz? Kérlek! Segíts…. – felé nyújtotta a karját. – Ne hagyj itt egyedül… fázom…

- Nem tudom hogy fázhatsz negyven fokos hőségben. És nem fogok neked segíteni… Szánalmas vagy, a lehető legszánalmasabb… nem tudom elhinni, hogy megölted a saját apádat…. És a testvéredet! Szörnyű vagy. És én még bíztam benned!

- Ne kérlek! Félreérted! Én, én, én…- próbálta volna folytatni, de beleesett újra a porba, és megint belement a sebekbe, megint felvisított.

- Nem érdekelsz! Eljátszottad a bizalmamat! Ég veled! Gyilkos! – átlépett a lányon, és visszament a falujába.

- Chris! Várj! Mért nem gyógyulnak a sebeim, amiket Drattin ejtett rajtam? – kérdezte kétségbeesetten a férfitól.

- Azt talán magadtól kérdezd, és az ezüsttől, amit Drattin olyan ügyesen a szervezetedbe juttatott… tudta, hogy fel tudod dolgozni a mérget, és azt is jól tudta, hogy utána a szervezeted már nem képes felgyógyítani magát. De úgy látom, te erre nem gondoltál, mikor széttrancsíroztad magad! Te bajod! Te életed, de azt már biztosan tudom, hogy nem leszel része az én életemnek! Na szia!- fordult hátra a férfi… Neeba a földbegyökerezett. Annyira meglepte a dolog, hogy tényleg nem is gondolt erre a kis apróságra…

Egy kecses őz ugrándozott ki vidáman a fák közül… Neeba csak erre várt. Sebei húzódtak, fél szemével gyengén látott, mindene fájt. A fűben meglapult valami. Valami szürke és bolyhos. Christopher volt az. A leopárd az őz után iramodott, de Christopher hamarabb elkapta. Éppen akkor sikerült neki, mikor Neeba elég közel lopódzott az áldozathoz… Karnyújtásnyira voltak egymástól. A nő felnézett azzal a maradék egy szemével… olyan éhes volt, hogy már magából is evett. És erre az őzre várt, már mióta… Christopher közelebb lépett a leopárdhoz, a prédát a szájában tartva itta ki a vérét. Megvető pillantást intézett a lány felé, és sietősen elkocogott… a lány, vágyakozó szemekkel nézett az őz után, és persze Christopher után… néhány hónap múlva Christopher sétált, és nem messze Neeba titkos helyétől, a tótól, eszébe jutott a nővel töltött közös idő… megborzongott… pár újabb lépés után, a tó partján észrevett valami szörnyen ijesztő dolgot. Neeba-t. A leopárd éhen halt. Éppen, hogy az éltető vízből vehetett volna erőt… meghalt. Megbökte a tetemet, és a balkezén a kézfeje beleesett a vízbe. Neeba annyira lerágta a saját kezét, hogy már csak egy ínszál tartotta. És most ez is elrohadt. Szánalmas látvány volt. A férfi nem is sajnálta érte… megérdemelte…