Mélyen a sűrű erdők sötétjétől, volt egy hely. Egy barlang. Különleges lényeknek építették. Hogy ne törjenek ki az örök sötétségből, és hogy biztonságban legyenek a normális hétköznapi emberek. Piromágusok, vízi lények, vérállatok, levegő elemű lények, és sötétséglények számára. Ez egy „menhely” volt. A lények megszavazták, hogy nem mennek ki a napfénybe, és este is csak igen ritkán, mikor veszély fenyegeti a létüket. De vannak olyanok, akik fütyülnek a szabályokra, és akkor mennek el amikor kedvük tartja. Késő este, amikor minden üres és kihalt, vagy fényes nappal, akár egy üres, unalmas kis utcában, mindig lehet árnyakat látni. Vagy valami mást. Olyat, amit még ember nem látott. Elsuhannak, hagynak maguk után egy hideg szellőt, és az ember azt hinné, hogy lehűlt a levegő, pedig ha tudnák az igazat… történetünk éppen ebben a barlangban kezdődik.

   Valami elszabadult, valami nagyon gonosz és sötét, ami csak friss húsra vadászik, valami, ami habozás és bűntudat nélkül gyilkol, lenézve a többi lényt, és közös szabályaikat. Kint van az utcákon és a megfelelő prédára vár, egy fiatal élettel teli testre. Ezért, a lények összefogtak ellene. Bár ő volt a legerősebb mind közül, és tényleg csak puszta nyers ereje volt. Viszont mentális hatalma sebezhetővé tette, ezért egy olyan maszkot viselt, mely megvédte a többiek „gondolat-parancsaitól”. Az állarcát forró ezüstből öntötték az arcára, kihagyva a lyukat a szemének az orrának és a szájának, meg persze a fülének. Ez a viselet, legyengítette ugyan, de még így is könnyedén elbánt a többi lénnyel. Senkit nem találtak, aki csak egy kicsit is megfékezhette volna őt. Nevezzük nevén Jack.

A négy civilizációból egy-egy lénynek szembe kell néznie Jack-kel. Így döntöttek. Természetesen a legerősebb és leghatalmasabb lényei küzdenek majd együttes erővel a gonosz ellen.

 Hajnalban, mikor még a lenti levegő is párás volt, a ködben megjelent egy sötét, csuklyás alak. Úgy siklott a sziklás földön, mint ha jégen csúszna. Megállt a nagykereszteződésben, és figyelmesen várt. A következő pillanatban a talaj kezdett el fodrozódni. Kis gyökerek szaladtak végig a földön, végül összetömörültek, és egy testet formáztak. Szomorúfűz volt a haja, fatörzsből a teste, ruhája is levél volt. A csuklyás, az újonnan érkezőhöz fordult és váltott vele pár szót érdektelen dolgokról, azután mind a ketten tovább vártak némán, nem szóltak egymáshoz. Némi várakozás után felerősödött a szél. Kisebb szélvihar támadt, végül a felkavart homokból kilépett még egy idegen, és elállt a vihar. A csuklyás vele is váltott pár szót, azután vártak még az negyedik jövevényre, de az nem akart jönni. Aztán a szomorúfűz-ember a többihez fordult.

- Javaslom, hogy induljunk el Hon-Maren rejtekhelyére. – mondta nyugodtan

- Támogatom az ötletet! – szólalt meg a viharból előlépett, a csuklyás némán bólogatott. Immáron hárman indultak volna, de a párás levegőből még egy alak kivált. Egy nő. Magába gyűjtötte a közelében lévő harmatcseppeket, és végleges formát öltött teste. Szőke, tengerkék szemű, fehérbőrű hölgy lett belőle.

- Meg sem vártatok volna… szép mondhatom! – vetette oda a többieknek.

- Laire! De jó hogy látlak!

- Én is örülök neked Kemen! Régen nem láttalak. Mi van veled?

- Semmi különös. – válaszolt vissza a fűzfaember.

- És veled Vilya? – kérdezte Laire.

- Hát vagyok itt-ott, de nem olyan a világ, mint régen. – válaszolta a viharból lett lány.

- Vajon merre lehet Hon-Maren? - kérdezte Hrívé a csuklyában.

- Lehetséges, hogy elfelejtette? – kérdezte Kemen. A többiekre nézett, ők egy megvető pillantással jutalmazták kérdését.

- Induljunk el! – mondta a csuklyájába burkolózott Hrívé.

Mikor megérkezett a négy lény, Hon-Maren városába, felfordulás fogadta őket. Az utcákon holttestek hevertek, a házak felégetve, olyan nagy füst volt, hogy nem láttak az orruk hegyéig sem.

- Vilya, kérlek, tereld el ezt a füstöt! – utasította a nőt Laire.

- Azonnal. – jött a válasz, és abban a pillanatban szél támadt, olyan erős, hogy pár pillanat múlva már az egész várost láthatták. Tiszta idő lett, csak a látvány volt lehangoló. Szinte minden falról folyt a vér, és egyetlen élő ember sem volt az utcákon. A kis csapat elindult a kastély felé, ahol Hon-Maren tartózkodott.

   A palotában mindent kifosztottak, a folyosókon mindenhol vér volt, ahova az ember nézett. Az összes szolga legyilkolva, tetemüket pedig zászlórudakra tűzték. Egyedül a trónterem ajtaja, mely tömör lávakőből készült maradt ép. Egy karcolás sem volt rajta. Laire odasietett a kapuhoz és megkocogtatta azt.

- Ezt nem tudjuk széttörni. – állapította meg a lány, és keresztbetett karokkal vetette hátát a hatalmas bejáratnak.

- Nem is az a cél! Hanem úgy bejutni, hogy Hon-Maren védelmi rendszere ne vegyen észre minket. – jegyezte meg Hrívé.

- Én is ezt akartam mondani – vágott közbe a lány. Megélénkült, és ismét munkára készen állt. Hrívé egy megvető pillantással jutalmazta, és a lávakő elé lépett. Vizsgálni kezdte. Gyenge pontot keresett. Nem könnyen lehet találni egy 7 méter vastag szilárd lávapajzson, amit még 7 zárral is zárnak. A férfi letérdelt a földre, és elkezdte vizsgálni az ajtó alatti rést. Nem volt nagy, de éppen elég, hogy átférjen.

- Itt várjatok meg! – parancsolta a többieknek.

- Nem, én veled megyek! Én is átférek a résen! – fontoskodott Laire, aki már vette is fel a víz alakot, de Hrívé megfogta a karját.

- Kérlek, maradj itt a többiekkel.

- Értem, maradok, de ne maradj el sokáig!

A férfi lefeküdt a földre, és ő is felvette szokásos alakját. Sötét füstté vált és átgomolygott az ajtó és a padló keskeny résén. Bent, megrázó élmény fogadta. A trónterem tele volt katonákkal, de nem az uralkodó katonáival, hanem Jack zsoldosaival. Hon-Maren kétségbeesetten próbálta őket visszafogni, de beszorították az egyik kisebb szobába. A teremben a magma hömpölygött, mint a kígyók, sőt volt olyan is, amely a levegőben tekergőzött. Próbálta megfojtani a katonákat, de azok inkább a király felé indultak el. Hon-Maren több sebből vérzett és már elég gyenge is volt. Az idős uralkodó éppen tűzlabdát tartott a kezében és feszült figyelemmel várt, hogy lecsaphasson.

- Hol a lányod Hon-Maren? – kérdezte a zsoldosok vezetője. – El kell vinnünk Jack-nek. Ne szegülj ellen, különben elvesszük a lelkedet. – mondta fenyegetően a katona. Hon-Maren karja már remegett, és a lába is alig bírta. Nagyon fáradt volt.

- Nem, bármit megkaphattok: vagyont, hatalmat, örök életet, de a lányomat nem adom a kezetekre. – zihálta a király. A vulkán, ahol a trónterem volt, most fortyogni kezdett. Iszonyatos hőség volt bent. Hrívé az egyik szikla árnyékában várakozott. Okosabb volt annál, minthogy egyedül indítson támadást. Visszakúszott a többiekhez és így szólt.

- Hon-Maren nagy bajban van! Segítségre van szüksége! Mindenki úgy jut be, ahogy tud! - mondta sietve fekete csuklyája alól. A többiek meg se szólaltak, mindenki felvette saját alakját, és valahogy bejutott az ajtó alatti résen. Laire folyadékalakot vett fel, és úgy szivárgott át, Vilya könnyedén átlibbent a résen, Kemen pedig eltűnt a földben és már a másik oldalon volt, növényeket hagyva maga után. Mindenki a lehető leghalkabb és legésszerűbb módon próbálta becserkészni az ellenséget. A teremnek négy sarka volt, mindenkire jutott egy. Mikor körbevették a katonákat, óraműpontossággal egyszerre csaptak le. Kemen hatalmas gyökerekkel kapta el a zsoldosokat és törte porrá a csontjaikat. Vilya forgószéllel fogta el őket és hajította a falakhoz. Laire kivonta a harcosok testéből a vizet, így könnyedén tudott velük harcolni. Hrívé pedig árnyékról árnyékra haladt, meggyilkolva az összes katonát. Hon-Maren is segített, amennyire csak tudott, de halálos lövést kapott az egyik nyilas tiszttől. Tehetetlenül rogyott össze a trónja mellett. Ahogy lassan távozott belőle az élet, a vulkán úgy fortyogott egyre jobban. Földrengések és gázkitörések kísérték haláláig. Nem telt bele sok idő és az összes zsoldost leverte a négy „ember”. Aztán odarohantak a királyhoz.

- Hon-Maren!

- Hrívé, de jó hogy látlak, egészen tapasztalt lettél utolsó találkozásunk óta. – nyögte fájdalmasan a király.

- De te, viszont nem vagy túl jó bőrben. Gyere, kiviszünk innen, csak nyisd ki a kaput, mert egyre melegebb lesz itt bent.

- Nem, hagyjatok itt. Ha nem maradok itt, akkor kitör a vulkán, és a fenti világ fogja bánni.

- De nem hagyhatunk itt, hiszen szükségünk van rád! És a fenti világnak is! – ellenkezett Laire. Szőke haját nem tudta kordában tartani, olyan ideges volt. Olyan volt, mintha vizes lett volna. Ide-oda repkedett, ahogy mozgott.

- Ugyan Laire... valljuk be, hogy nem kedveltük egymást, és te állandóan keresztbe tettél nekem. – a király fájdalmasan felnyögött és folytatta – Induljatok nélkülem, tudom mi vár rátok, és tudom ki az ellenség is. Én nem vagyok már elég erős ehhez, de a lányom fog képviselni, és a helyemre lépni a trónra, csak kérlek, hagyjatok itt. – A padló repedezni kezdett, és a magma egyre kijjebb szökött a repedéseken. – Még ne! – nyögte Hon-Maren. Ennek hatására, a magma visszahúzódott egy ideig. – Ígérjétek meg nekem, hogy vigyázni fogtok rá! Nagyon erős, és még nem tudja megfelelően uralni magát, de látszik, hogy az én vérem.

- Vigyázni fogunk rá! Ígérem! – adta szavát Kemen, Vilya, Laire, és Hrívé. A király elméje megtisztult és a magma, most már szabadon tört ki a repedéseken. Összegyúlt, és egy emberi alakot formált meg. Kijött a vulkán belsejéből, odasietett a királyhoz, és vad sírógörcsbe kezdett, közben apjának dőlt és nem mozdult. A tűzhányó most még jobban rengett és még több magma gyülemlett fel.

- Cálé! Eressz el, mennem kell, te fogod átvenni a trónt. De előbb segítened kell nekik! – itt a négy lényre pillantott – itt leszek veled, mindig itt leszek! Te az Én lányom vagy, nem felejthetsz el, hiszen egy vér folyik az ereinkben! – Hon-Maren már alig bírta nyitva tartani a szemét, de elmenni sem tudott, mert lánya éltette benne a tüzet az akaratával. – Cálé! Engedj el! – kiáltott rá utolsó erejével a király. A lány elhajolt tőle, ő pedig bevonult a holtak világába. Cálé megszeppenve ült apja holtteste mellett, miközben a vulkánt már nem irányította. A tűzhányó egyre mérgesebben fortyogott és pöfékelt. A lányt fölrántották a földről, és a hatalmas lávaajtó elé húzták.

- Ki tudod nyitni? – kérdezte idegesen Laire, aki már alig állt a lábán a melegségtől. Cálé nem válaszolt neki. – Avo, segíts meg! Ki tudod nyitni ezt a tetves ajtót, vagy ismét át kell alakulni? – kiabált rá agresszíven. A lány még mindig nem válaszolt, csak ált, és pityergett. A lábuk alatt a talaj már teljesen megolvadt, és alig választotta el őket pár centi a magmától.

- Ebből elég! – kiáltotta Vilya. – Laire! Segíts! Jeget, most!

- Nem lehet… nem bírom ezt a hőséget… nem tudok… nem megy…- Laire összerogyott. Kemen elkapta. Hrívé odalépett Cálé-hoz és megfogta a vállát.

- Ha most nem segítesz rajtunk, mindannyian meghalunk! Nyisd ki az ajtót!

- Én nem halok meg! – vágott vissza pimaszul – de ha ez minden kívánságod…- rátette a kezét az olvadt talajra, az egy pillanatra megdermedt, Cálé kezében volt a magma ereje. Tenyerét a hatalmas kapura helyezte, és mint a hajszálerek rohantak a vékony lávafolyamok az ajtón keresztül, amíg meg nem olvadt teljesen és leomlott. Gyorsan kapkodták a lábukat, mert a vulkán idő közben kitört, és a forró kőzet gyorsan hömpölygött ki a trónteremből, elhamvasztva Hon-Maren testét. Cálé közben visszafordult, és szembenézett a magma tengerrel. Úgy nézett rá, mintha hűsítő víz lenne, és pontosan ugyanúgy viselkedett. Elérte a lányt, és lefröcskölte. Cálé nem bánta, a teste már magma alakban volt. Beleugrott a forró kőzetbe, és vezetni kezdte, az alagutakon keresztül. Úgy szörfözött rajta, mint a tengeren szokták. Egy lapos sziklatömb volt a lába alatt. Mialatt a többiek kimenekültek a vulkánból, a lány megpróbálta máshova terelni a lávát. Sikerült neki. Viszont az utolsó kanyart eltévesztette, így a főkapun érkezett ki a tűztengerrel. A többiek éppen, hogy csak a tűzhányó külső falához tudtak szaladni. Mint a víz, úgy terült szét a láva a földön, maga alá temetve Cálé-t. Az átlagnál gyorsabban megdermedt, és kővé szilárdult. A lány még mindig alatta volt kiterülve, mint aki meghalt. Kemen odasietett a dermedt lávához, és rátette a kezét és egy hatalmasat ütött rá. Az megrepedt, és Cálé ott volt alatta sértetlenül, csak nem volt elég erős, hogy kiszabadítsa magát. Kemen fűzfahaja előrehullott, Cálé arcába. Azután segített neki fölkelni. A lány pirulva köszönetet mormogott és leült a legközelebbi sziklára, hogy megtisztítsa magát. Laire időközben már éledezett.

- Vizet… vizet! – nyögte. Hrívé odanyújtotta a vizes kulacsot, és ő mohón elkezdte kiinni. Miután az utolsó cseppet is elfogyasztotta, eldobta és ideges, feldúlt léptekkel Cálé felé kezdett menni. – Te! Te! Mit gondolsz magadról? Majdnem meghaltunk miattad! Csak, mert nem voltál hajlandó kinyitni egy rohadék kaput! Ha most az én birodalmamban lennénk, ezért keményen megbüntetnélek!

- Laire, nyugalom, nyugalom… végül is nem esett senkinek baja! – nyugtatgatta Vilya.

- Nem-e? Majdnem meghaltam e miatt a kis zöldfülű miatt. Veszélyezteti a küldetést, ha így folytatja, azt javaslom, hogy tegyük ki a csapatból, és induljunk tovább nélküle… így is elég dolga van a saját királyságában is!

- Azért ne kiabáld el! Megmentett minket, és akárhogy is számolom, nem haltál volna meg, maximum elpárologtál volna. Tudod, a víz nem tud meghalni! Csak átalakul párává. De ezen Vilya könnyedén segíthetett volna ugyebár! – vágott közbe Kemen. – Különben is, Jack-et csak együtt vagyunk képesek megfékezni. Mindenkire szükség van! A tűzre, a vízre – itt Cálé-ra és Laire-re pillantott – a levegőre, a sötétségre és a földre – Vilya-ra és Hrívé-re nézett.

- Igazad van barátom! Egyetértek! – mondta Hrívé. – Nem fogunk senkit se kirakni a csapatból, csak azért, mert valaki egy kicsit „megizzadt”. Én úgy tudom, hogy a tűz a legnehezebben megfékezhető elem. Örülj, hogy nem égett meg a csuda-finom bőröd, Laire!

- Hát ez felháborító! Nem igaz, hogy most mindenki az ő tettétől van elájulva! Nem volt nagy ügy! Mindenki képes valamilyen szinten uralni a másik elemét! De ez felháborító… én is meg tudtam volna csinálni! – Cálé eddig hallgatott, mint a sír. Apjára gondolt, és hogy mit is fog kezdeni a királysággal, de most felmérgesedett. A megszilárdult láva most ismét olvadni kezdett és fortyogni.

- Látjátok, erről beszélek! – ripacskodott Laire. – Ha valamiféle külső hatás éri, máris kezelhetetlen! – szőke haját, csak úgy kapkodta és csapdosta. – És még valami…

- Psszt! Hallok valamit! Katonák, nagyon sokan vannak, nem messze innen! – vágott közbe Vilya . – Gyorsan közelednek, gyilkolnak. Fel kell jutnunk a fenti világba, mielőtt ők teszik ezt meg.

- Jó, de mégis hogyan fogunk felmenni a felső világba? – kérdezte Laire.

- Én tudom. Van egy vulkán innen nem messze, aminek a kürtője a felszínre vezet. Felmegyünk, és utána el kéne tömíteni a kürtőt, hogy a zsoldosok ne menjenek fel.

- Jó, és mégis hogyan jutunk fel a kürtőn Cálé? – értetlenkedett Laire ismét.

- Hát, esetleg megkérhetnénk Vilya-t, hogy juttasson fel minket. – lopva a nőre pillantott, ő visszamosolygott.

- Természetesen! Merre van a vulkán?

- Azt pontosan nem tudom de…

- Látjátok, azt se tudja, hogy merre induljunk, és így bíztok benne? – Laire nagyon ellenezte az ötletet.

- Ugyan már, te is voltál kezdő – szólt oda neki Hrívé sötét csuklyája alól.

- Lehet, hogy voltam kezdő, de én nem hivatalos küldetéseken értem meg, hanem kemény edzéssel, és szorgalommal.

- És szerinted ő kitől tanuljon? – kérdezte Kemen, Cálé-re mutatva. – Mert az apjától már nem fog. A mi feladatunk kiképezni őt.

- De, de, ő csak veszélyezteti a küldetés sikerét! – hebegte a nő.

- Jaj, fejezd már be a nyavalygást Laire! Tudjuk, hogy utálod a tüzet, mint elemet, de ettől  még lehetnél egy kicsit elnézőbb… mi van, ha ő sem kedvel téged? Legyél már csak egy kicsit toleránsabb? – förmedt rá Kemen a nőre. A víz sértődötten ölbe tette a kezét, és elvonult, közben motyogott valami olyasmit, hogy nem való a csapatba, így is elég erősek vagyunk…

- Jól vagy?

- Igen köszönöm szépen, jól vagyok, Kemen, csak fáj egy kicsit a fejem. – válaszolta Cálé.

- Gyere közelebb! – szólt a férfi. Fűzfahaját hátrasimította, de néhány tincs azért is előre csúszott neki. A lény fejéhez tette a kezét, behunyta a szemét, és valamiféle zöldes fény jött ki a tenyeréből. – Jobb? – kérdezte

- Sokkal! Köszönöm szépen! – a férfi elegánsan meghajolt, és hátrébb lépett.

- Szóval Cálé, hogyan találunk el a vulkánhoz? – kérdezte Vilya.

- Nos, én érzem a jelenlétét. Szóval, minél közelebb kerülünk hozzá, annál tisztábban látom, hogy pontosan hol is van.

- És most milyen irányban van? – kérdezte Hrívé.

- Most? – becsukta a szemét, és koncentrált. Az apró zörejekre, hőmérsékletváltozásokra. Aztán hirtelen felriadt. A vulkán arra van! – mutatott déli irányba. Mindenki arra fordult, de semmit sem látott. – Kicsit messzebb, de biztos vagyok benne, hogy arra van.

- És mondd csak, hogyan fogunk bemenni a vulkánba? – kérdezte gúnyosan Laire, szőke haját ide oda simítgatva.

- Hát, az már Kemen-re marad és rám, ha úgy neked is jó…- a férfira nézett, és ő készségesen bólintott.

- Akkor hát induljunk! – szólt közbe Vilya.

..................................................................................................................................................

- Fel kell jutnunk, a fenti világba. – mondta egy kísérteties hang a sötétségből.

- Igen, uram, fel fogunk jutni.

- Minden az enyém lesz, és senki se fog az utamba állni.

- Igen uram, úgy lesz.

- A segítségeddel minden meg fog valósulni, amit terveztem, és te bőséges jutalomhoz jutsz.

- Igen, uram, köszönöm, uram.

- Meg kell mérgezned az egyiket. És ő félre fogja vezetni a többit. Nesze! Vidd ezt el hozzájuk! – a sötétből kirepült egy üvegcse, benne rózsaszín méreggel. – Itasd át valamilyüket, ami a szájukhoz ér.

- Igen uram, nagyon leleményes vagy, ha megengeded…

- Természetesen az vagyok. Végre nem fog senki az utamba állni. Még a testvéred, Hon-Maren sem! És akkor uralni fogom mind a két világot! – a sötétségbe burkolózott alak most nevetni kezdett, közben kirajzolódott alakja. Harci ruhába öltözött maszkos alak. Maszkjából csak a szeme látszik ki, az is vörös fénnyel izzik. Aztán visszahúzódott. A sötétségbe. – Elmehetsz! – mondta, és segítője kifutott a teremből. Végigrázta a hideg.

- Végre, hogy elszabadultam innen. – futott a hosszú folyosókon végig… megállt az egyik beugróban, ahol Jack szobra állt. Kivette az üvegcsét a zsebéből és megvizsgálta. – Bocsáss meg Cálé!

..................................................................................................................................................

A nap már nyugvó félben volt, az öt lény tovább sétált. Bár mindenki fáradt volt, képesek voltak még nevetni és beszélgetni az út közben. Aztán Laire közbevágott, aki még mindig duzzogott reggel óta.

- Ideje lenne nyugovóra térni, elfáradtam, és gondolom ti is.

- Nem muszáj! – mondta Vilya. Talán te is képes vagy megidézni egy állatot a tieid közül, és ő majd visz, nem állhatunk meg. Tudunk még beszélgetni, de akár te tudsz aludni is.

- Vilya, ez nagyon jó ötlet! – mondta neki Hrívé.

A levegő elem képviselője összpontosított, és megidézett egy hatalmas fehér griffmadarat. Szárnyával már türelmetlenül csapkodott, tollait borzolta, csőrével csattogott. Vilya szelíden megvakarta a nyaka tövét, és felült a hátára. A griff már indult is volna, de Vilya megakadályozta.

- Gyerünk, csináljátok meg ti is! – azzal a griffmadár nekilódult, és már szárnyalt is könnyedén az égen.

Kemen a földből varázsolt elő egy lovat. Sörénye fűszálak voltak, patái kemény kéreg, a teste meg gyökerekből volt. Elég nagy testű volt, de fürge. Kemen felpattant rá, és nyerget formázott a ló háta. Ez az állat is türelmetlen volt. Kemen megveregette jószágát. A férfi, maga is gyökérből állt össze, ezért átváltozott félember alakba. Volt bőre, de az is zöld volt, haja maradt a fűzfavessző. Laire rövid gondolkodás után kitalált valamit.

- Én túl fáradt vagyok, ehhez az egészhez… nem lehetne inkább tényleg aludni… ez a mai nap eléggé le- és kifárasztott. – itt Cálé-ra nézett. Ő pedig még arra sem méltatta.

- Akkor majd jössz velem! – mondta Kemen.

- Oké. – nyugtázta a nő, és kényelmesen elhelyezkedett a nyeregben, a férfi mögött. Hrívé pedig egy jókora párducot idézett meg a sötétség foszlányaiból. Nem is lehetett észrevenni, csak akkor mikor kékesfekete bundájára világított a hold fénye. Nem is lehetett hallani lépte zaját. Hrívé pontosan illett a párduchoz. Fekete csuklyáját megigazította, és felült a párducra.

- Felőlem indulhatunk, mondta jókedvűen, frissen és vidáman, már amennyire egy sötétség lény vidáman tud beszélni.

- Felőlem i…

- Felőlünk is! – vágott Kemen szavába potyautasa. A férfi bosszús volt miatta, de nem izgatta magát sokáig.

- Felőlem is! – kiabálta Vilya a magasból.

- És én mivel menjek? Én nem tudok állatot idézni… nem tudom, hogyan kell.

- Semmire nem megyünk ezzel a lánnyal…- mormogta Laire. – Semmire, csak lassít minket.

- Nem tudsz állatot idézni? – kérdezte meglepetten Hrívé.

- Nem, sajnos nem.

- Hát ez gond…- vakarászta a csuklyás fejét a férfi. – Most mi legyen?

Vilya már magasan szárnyalt, de meghallotta a gondot. Gyorsan előredőlt, amiből a griffmadár tudta, hogy mit is akar. Lefele siklott. Minden egyes tollát végigjárta a hűs éjszakai levegő. Aztán a föld felett pár méterre lelassított, és egyetlen szökelléssel le is érkezett. A nő leszállt az állatáról.

- Mi a gond, miért nem indulunk?

- Nem tud állatot idézni – szólt közbe Laire.

- Jaj, semmi gond Cálé, utazhatsz velem, ha az úgy jó. – mondta kedvesen Vilya.

- Köszönöm szépen, jó lenne.

- Holnap megtanítunk, hogy, hogyan is kell.

- Köszönöm.

A nő a „madarához” vezette a lányt.

- Tessék ülj fel. Csőréhez ne nagyon nyúlj, mert idegeneket harap, és a tollát se húzd meg, mert azt nem szereti.

- Neki saját tudata van?

- Természetesen. Ők, mind élőlények.

- De hát Kemen lova… ő biztos, hogy nem igazi. – közben felszállt az állatra, vigyázva, hogy egyetlen tollát se tépje ki. Lábát a szárnya elé rakta, aztán meggyőződött róla, hogy sehol sem zavarja a griffet. A nemes állat, párat csattogott a csőrével, majd ő is meggyőződött róla, hogy nem zavarja-e a lány lába, egy hatalmas szárnyapással.

- Akkor indulhatunk? – kérdezte Vilya. Aztán mindenki megindult. Ki-ki a maga állatán. Mindenki tudta tartani a tempót. A griff olyan nemesen szelte a holdat, takaró felhőket, hogy Cálé nem győzte csodálni. Az állat tollaiba belekapott a szél, minden egyes szál külön mozgott. A griff csak néha mozdította meg a szárnyát, mikor irányt akart venni, közben hangos vijjogással jelezte, hogy közeledik. Hrívé párduca úgy mozgott az éjjelben mint egy láthatatlan árnyék, nem lehetett meghallani mancsa puffanását az aljnövényzetben. Halkan morgott minden nagyobb bukkanóknál. Hrívé fekete csuklyájába burkolózva ült állatán, meg se rezzent. Kemen és Laire vágtáztak a sötétben. A ló hangosan prüszkölt az iramtól, minden akadályt kikerülve. A nagyobb ágakat, amiben elbotolhatott volna, Kemen visszahúzta a földbe. Laire pedig csendesen dőlt a férfihez, szó nélkül utaztak.

- Cálé, messze vagyunk még? – kiáltotta Vilya.

- Még elég messze. Viszont tudok egy pihenőhelyet. Csak tudatnunk kell a többiekkel. Lejjebb tudunk ereszkedni? – kérdezte a lány.

- Persze, csak kapaszkodj! – Vilya előredőlt, ebből a griffmadár egyből tudta, hogy mit akar. Hirtelen zuhanórepülésbe ereszkedett. Cálé gyomra felfordult, nagyon erőlködött, hogy ne jöjjön ki semmi belőle. Aztán a madár az utolsó pillanatban merőlegesre tárta ki a szárnyait, és egy huppanással már lent is volt a földön. Megállt, tollászkodott egy kicsit, aztán Vilya rákiáltott. – Utánuk szaladj, ne magaddal törődj, Trias! – az állat gőgösen hátranézett, csattogtatott egyet a csőrével, és a többiek után futott. A földön nem mozgott olyan otthonosan, mint a levegőben, de azért itt is tudta tartani az iramot. – Maradj Trias-on, Cálé! Előremegyek, szólok Kemennek és Hrívének. – mondta a lány.

- Oké, de én nem tudom irányítani az állatodat!

- Kicsit makacs, de hajlandó lesz engedelmeskedni neked! – válaszolta Vilya és hosszú ujjú ruhája egyszer csak különös szárnyakká alakultak, melyekkel könnyedén lehagyta Trias-t és Cálét. Úgy suhant a levegőben, mintha a vízben úszna. Végre elérte Kemen lovát. Az megbokrosodott, amitől Hrívé párduca is bevadult, és rátámadt a lóra. Laire még aludt, de a férfi lelökte az állatról, amitől a lány úgy loccsant szét a földön, mint ha egy lufit dobtak volna le. Aztán lassan alakot öltött, és megtörölte álmos szemeit.

- Mi történt? – kérdezte gyenge hangon.

- Hrívé döge, éppen legyilkolja a lovamat. – válaszolta a földember.

- Sajnálom…- húzódott hozzá Laire, megcirógatva a férfi karját.

- Én is nagyon sajnálom Kemen. Az én hibám volt. – ismerte el Vilya.

- Szerintem nem csak a te hibád volt, hanem a tűz gyermekéé is. – mondta gúnyosan Laire.

- Nem, dehogy, ő csak szólt, hogy tud egy pihenőhelyet ahol mi is és az állatok is feltöltődhetnénk. – ebben a pillanatban, Cálé száguldott el, Trias hátán. A griff nem hallgatott a lányra.

- Állj meg, kérlek, hallod? Állj, meg vagy kitépem a tollaidat. – kiabálta neki, de a madár, nem nagyon akaródzott megállni, sőt, még gyorsabban futott. Valószínűleg jót szórakozott magában Cálé ügyetlenségén.

- Ez nem segít rajta! – kiabálta gúnyosan Laire a lány után. – Próbáld keményebben! – jót nevetett a kezdőn. Vilya keményen pillantott a nőre, aki egyből megbánta előbbi megjegyzését. Vilya felemelkedett a földtől és a griff mellé szállt, tartotta a tempót. Már jó messze jártak attól a helytől, ahol leálltak.

- Vilya segíts rajtam! Valahogy kérlek, nyugtasd meg, mert rám nem hallgat!

- Próbáld meg keményebben fogni, erősebb vagy nála! Az elemed sokkal jobban uralkodik, mint az enyém. Van, amikor én sem tudok Triasnak parancsolni. De neked, muszáj! – utasította Cálét.

- De hogyan? – a griff egyre gyorsabban futott, és a szárnyait is lebegtette.

- Húzd meg erősen a tollait, azt nem szereti, ha meg gyorsabb lenne, akkor is fegyelmezd meg!

- Nem merem! És ha megtámad?

- Dehogy támad! Miért támad? Tudja, hogy olyat csinál, amit nem szabad. De végül is egyszer úgyis meg kell, hogy álljon. – Vilya jókedvűen repült utánuk, várt, amíg a lány képes lesz megállítani az állatot. Cálé elhatározta magát.

- Állj meg!!! – parancsolta. – Nem hallod? Állj meg!!! – nyomatékosította, közben erősen meghúzta az állat tollait. Az még mindig rohant, mintha megőrült volna.

- Még keményebben, sikerülni fog! – mondta Vilya.

- Állj már meg te rühes dög!!! – és a sarkával is erősen belebökött az állatba. Az fogta magát és felröppent az égbe, ott megfordult és visszafele vágtatott. – Tényleg nem akar megállni! Vilya segíts már! – kiáltotta kétségbeesetten a lány.

- Hass rá az erőddel! – válaszolta. Cálé koncentrált, már amennyire tudott a rázkódástól, és az erejét a kezébe összpontosította, aztán rácsapott az állat nyakára, Trias azonnal megállt.

- Ez az, ügyes vagy! – kiáltotta Vilya a magasból. Cálé leszállt a griffről, és tántorogva indult vissza a többiekhez. Laire türelmetlenül várt, és közben duzzogott szokás szerint.

- Végre már, hogy visszaérkeztél Cálé! Milyen pihenőhelyről beszéltél az előbb? – kérdezte a nő lenézően.

- A közelben van a nagybátyám kastélya. Ő el tud látni mindannyinkat étellel, itallal és pihenő helyekkel.

- Ugye nem a Tüzes-hegyre gondolsz, ahol sárkányok is élnek? – kérdezte Kemen.

- De igen.

- Kizárt, hogy oda menjek! – ellenkezett Laire. Útálom a sárkányokat. Büdösek undorítóak, és nem akarok felmenni a hegyre sem.

- De a sárkányok a barátaim. Nem fognak senkit se bántani. A nagybátyám, pedig szeretettel fogad mindenkit, aki velem van. Komolyan.

- Hrívé mit szólsz hozzá? – kérdezte Laire.

- Nekem jó, mert már én is kezdek fáradni, és Kement ki kell engesztelnem egy lóval. – nézett barátjára az árnyékember. Vilya is bólintott barátságosan. Kemen pedig kifejezetten örült az ötletnek.

- Felőlem is mehetünk, de nekem sincs állatom… nem tudok utazni.

- Kemen, kérlek bocsáss meg nekem, utazz a párducomon, kérlek. Laire te is! Én majd követlek titeket a földön, tudom tartani az iramot.

- Köszönöm Hrívé.

- Én is köszönöm, de nekem nem kell a párducod… tudod, ha a folyó mellett mennénk, akkor elő tudnám hívni az én állatomat… vagy esetleg talán akkor vízi formát tudnék ölteni.

- Cálé, nem akadályozná az utadat, ha a folyó mentén mennénk? – kérdezte Laire.

- Nem, dehogy. – válaszolta kedvesen. A nagybátyám szereti a látogatókat, akármit is hallottatok róla.

- Hát én nem hinném, hogy olyan nagy szeretettel várna minket. – jegyezte meg Laire. – Simán lerohan mindenkit, aki az útjába áll.

- Az lehet. Te nem tennéd szabaddá az utadat, ha valami vagy valaki akadályozna? – kérdezett vissza Cálé.

- De. Sosem állítana meg semmi, és senki! – válaszolta a nő, a lány szemébe nézve. Egy ideig farkasszemet néztek, aztán a tűz elkapta a tekintetét.

- Nos akkor indulhatnánk is a folyó mellé, Tűzgyermeke? – Cálé erre csak némán bólintott. Voltak akiket nem kedvelt, de Laire-t kifejezetten nem szerette. A nő előre ment, hogy a csapatot vezesse a folyóig. Siklott a tisztásokon és az ágak között. Alig tudták követni a többiek.

- Lassíthatnál egy kicsit! – kiáltott utána Kemen.

- Te vagy a Föld nem? Akkor tarts lépést velem. Már nem vagyunk messze, érzem, hív a víz.

- Akkor menj csak előre. – kiáltotta utána a férfi.

- Kemen, nem gondolod, hogy Laire nagyon megváltozott mióta nem láttuk?

- De, nagyon megváltozott. Egy imádnivaló lány volt, viszont most már idegesít az állandó „én vagyok a középpontban” dolgaival. Cáléval is durva. Mindenkivel szemtelen.

- Laire nem volt ilyen mindig? – kérdezte meglepetten Cálé.

- Nem, dehogy.

- Mitől változott meg ennyire?

- Valószínűleg a fejébe szállt a hatalom. Ő is nem rég lett uralkodó, és ezzel neki van a legnagyobb hatalma a víz felett. – válaszolt Kemen helyett Vilya. – Én azt hallottam róla, hogy a szelíd külső mögött már régebben is egy vadállat rejtőzködött. Állítólag megölte a saját szüleit, hogy a trónra kerülhessen.

- Nem! Ez biztosan nem igaz! – vágta rá Cálé.

- Hát én ebben nem lennék olyan biztos… talán megkérdezhetnéd a nagybátyádat, hátha tud erről valamit. – Kemen hátrasimította haját és menetelt tovább, átlépett pár gyökeret, és a folyóparton voltak.

- De az én nagybátyám honnan tudna ilyenekről? Csak nem az ő segítségét kérte hozzá, vagy miért mondtad ezt? – Cálé nagyon megrémült.

- Biztos, hogy nem kért segítséget, csak a nagybátyád nagyon sok mindent tud. És hátha erről is hallott valamit.

- Jól van, megkérdezem.

- Indulhatnánk már végre a hegy felé? – kérdezte türelmetlenül Laire, aki már a folyóban állt, és felvette a vízi alakot.

- Indulhatsz, innentől nem kell vezetni, a folyó majd vezet. Mehetsz, ameddig a szemed lát! – mondta Kemen és ő is elindult a folyó mentén. Laire, hátradobta a haját, mely már kezdett áttetsző lenni.

- Akkor ég veletek! – a lány teljesen áttetszővé vált, és belecsobbant a vízbe, ahol szélsebesen haladt még a folyón felfelé is.

- Laire szerintem is furcsa. Bár Hrívé-vel nem beszél tiszteletlenül.

- Hát vele senki sem mer tiszteletlenül beszélni. Ezt már Ő is megtapasztalta egyszer – bökött az ujjával a folyóban haladó lányra.

- Hogy-hogy?

- Hrívének elege lett belőle, és megátkozta.

- Mi? – összevesztek, pedig Hrívé-nek volt igaza, és Laire nem hagyta békén. És ezért megátkozta a sötétség.

- Mivel? – kérdezte Cálé meglepetten.